Ausztria körtúra 2. szakasz (6-8. nap)
Grossglockner Hochalpenstrasse és a Mura-forrás
6. nap (2006. július 16. – vasárnap) - Hegyre fel!
Steinpass – Lofer – Saalfelden – Zell am See – Bruck am Grossglocknerstrasse – Fusch – Edelweiss Spitze – Fuscher Lacke
Táv: 90,92 km
Hűvös a reggel, mint nagy hegyek között ez általában lenni szokott. A Steinpass után visszatérünk Ausztriába. Loferben reggelizünk. Vasárnap lévén nincs bolt ugye, így friss tej helyett nagyon jól jön a tegnap este készített tea. Ez egy hangulatos falucska, mely fontos útelágazásnál épült. Itt lehet letérni Tirol tartomány felé, az ország vékony nyugati csücskébe. Ugyanakkor síparadicsom is egyben. Mi azonban továbbra is a folyóvölgyet követjük dél felé, mely egyre szűkebb, kalandosabb lesz, s egyre magasabb hegyek vesznek körül minket. Balról feltűnnek a Steines Meer 3000 m körüli kietlen vonulatai, s ahogy közeledünk a vízválasztóhoz, lassan kirajzolódik előttünk a várva-várt Hohe-Tauern havas sziluettje is. Vámka még reggeli közben azt ecseteli nekem, hogy azért jó elutazni otthonról, mert az ember rájön olyan dolgokra, amiket különben soha nem gondolna magáról. Ő például most jön rá, hogy nem is szereti úgy igazából a magashegyeket. „Hát ez is jókor jut eszébe” – gondolom magamban, pont a hágó előtt. Nálam nincsenek hasonló problémák, már alig várom a túra „királyszakaszát” a Grossglockner-utat.
A hőmérséklet gyorsan emelkedik, már délelőtt jócskán eléri a 30 fokot. Rövid kaptatóval másszuk meg a jelentéktelen vízválasztó vonulatot, majd enyhe lejtéssel haladunk Zell am See felé. Hamarosan elérjük a tóparti üdülőparadicsomot hatalmas hegyek és zöldellő rétek koszorújában. Állandó nyüzsgés jellemzi, igen sok turistával és rendezvénnyel. A Zeller See 4 km hosszú, másfél km széles, nyáron átlagosan 20-22 fokú víz, legnagyobb mélysége 69 m. Partjáról szép kilátás van a Glockner-csoportra, a Leoganger Steinbergre és a Steinere Meer-re is. Jobbról kerülve a tavat áttekerünk a falun, majd a tó déli csücskében egy füves szabadstrandon telepszünk le. Jól haladunk, nem kell sietnünk sehová. A következő órák fürdéssel, napozással telnek, s csak ebéd után, délután ½ 2-tájékán indulunk neki a hágónak. Pólónkat, fejfedőnket megvizezzük, de a hőség pár perc alatt mindent megszárít. Átkelünk a Salzach-folyón, mellyel már találkoztunk Salzburgnál, majd betekerünk a hegyóriások közé. Indulhat a hágó! 21,5 km és 1820 m szintkülönbségű kemény kaptató vár ránk túránk legmagasabb pontjáig, a 2577 m magas Edelweiss-csúcsig.
Szenvedéseink azonban nem hiábavalóak. Az 1930-1935 között épült Grossglockner Hochalpenstrassét Európa egyik legszebb alpesi hágóútjaként tartják számon. A hágóút jellegzetessége, hogy tulajdonképpen két teteje van. Az első 2428 m magas Fuschertörl. Innen csak röviden lejt az utunk (Fuscher Lacke – 2275 m), majd ismét emelkedik a második hágóig, a 2505 m magas Hochtor alagútig, mintegy 22 km hosszan állandóan 2000 méter feletti magasságban halad. Ez szinte egyedi egész Európában! A jelenlegi út szélessége általában 6 m, legnagyobb lejtése 14%, átlagosan 10-11%. Az út mentén rengeteg parkoló van, ami egyben kilátóhely is. A sziklába vájt út sokhelyütt betonlábakon áll. Kék táblákon jelölik az aktuális tengerszint feletti magasságot (Seehöhe). A forgalom (sajnos) a nyári hónapokban, a borsos útdíj ellenére igen élénk.
De ne rohanjunk ennyire előre! Utunk csodálatosan zöld alpesi rétekkel övezve 757 méteres magasságban lévő Bruck an der Grossglocknerstrasse nevű falucskából indul. Könnyed emelkedéssel érjük el Fusch-t, amely a második, s egyben utolsó település a hágó északi oldalán. „Amíg a patak mellett haladunk addig nem lesz gond” – ismertetem a régi szabályt, de a természet megint kifundált velem. A falu után 9-10%-os emelkedő következik, s lám-lám a vízesésekkel tarkított bömbölő patak még mindig ott tombol mellettünk. Az első pihenő- és egyben kilátóhely 1100 m körüli magasságban található. Itt megvárom a kissé lemaradt Vámkát, fényképezünk, s együtt csodáljuk az egyre jobban kiteljesedett alpesi panorámát, hófoltokkal, rohanó gleccserpatakokkal, vízesésekkel. Meleg van, így úgy gondoljuk, hogy még egyszer megvizezzük a pólónkat. Bár a szembe jövő bicajosok melegítőben vannak, ami azért jelenthet valamit, de felfelé még biztosan melegünk lesz egy darabig. Nekivágunk a kaptatónak, mely egyre jobban eltávolodik a patakvölgytől, s iszonyat kanyarokkal veti be magát a magashegység birodalmába.
A Glocknerstrasse egy ellenőrző vámház mellett vezet tovább. Itt keményen megadóztatják az autósokat és a motorosokat, amiért szennyezik a nemzeti park levegőjét. Mi kerékpárosok ingyen mehetünk tovább. A forgalom az útdíj ellenére nem csillapodik. Elhaladunk a gyönyörű Schleierwasserfall (Fátyolvízesés) szomszédságában (1205 m), majd négy hajtűkanyarral a Piffalpén megyünk át (1392-1522 m), s a kilátás egyre pazarabbá válik. Nagy könnyítést jelent, hogy minden kanyarban ki van írva az aktuális tengerszint feletti magasság és kilométerenként jelzik a hágó távolságát is. 1620 méteren pihenőhely és kút várja a megfáradt vándort. Itt is frissítünk, de a pólónkat már nem vizezzük meg. Eszünk ágában sincs, ugyanis még meg sem száradt, s amúgyis egyre hidegebb van. 1850 m magasságban szálloda épült (Hotel Hochmais), itt elérjük a felső erdőhatárt. Elrobog mellettünk egy magyar rendszámú autós is jól megpakolva csomagokkal, csutkára nyomja hármasban, majd pár kilométerrel odébb felforrt vízzel vesztegel egy pihenőhelyen. Gratulálunk! Öt kanyar után a Hexenküche (Boszorkánykonyha) 2076-2155 m magas, szédítő csipkézetére tekintünk fel. Az út egyre meredekebb, mi pedig egyre jobban fáradunk, így lekényszerülünk a nyeregből. Először csak én tolom a járgányt, mert már nyeregben sem vagyok képes 5 km/h-nál gyorsabban menni, ez tolva is megvan, s ráadásul kevesebb erőfeszítéssel. Vámka „falmászó” fokozatban teker, de alig halad gyorsabban, mint én gyalog. Könnyítést csak a hajtűkanyarok jelentenek, amik viszont szinte emelkedés nélkül vannak kivitelezve. Az út itt papíron átlag 11%-os, azonban többnyire simán eléri a 12-13%-ot, esélyt sem adva a normális haladásra. A kanyarok miatt szédítő mélységben látjuk magunk alatt a megtett utat és sejtjük felettünk a további szakaszt. A 34. km-nél ismét parkolóhelyet találunk a Dr. Franz-Rehl-Haus alatt. Itt már víz nincs, viszont hófoltok akadnak bőven. 2100 méteres magasságban vagyunk. Innen már látszik a cél! Szinte megfoghatónak tűnik felettünk az Edelweiss Spitze kilátótornya, de ez csak a látszat. Majdnem 500 méterre van tőlünk – szintben. Rövid pihenőt kajálással kötjük össze, bár a délután megajoule-ban mérhető energiaveszteségét szinte lehetetlen pótolni. A pihenő alatt már fázunk rendesen. Fél 6 van, a Nap még süt rendesen, ahogy egész nap tette, de 2000 méter felett mindez másképp érzékelhető. Még pár kemény kanyar, többnyire gyalog, és elérjük a 2430 méteren lévő Fuschertörl-t. A főútról letérve az 1,6 km hosszú Edelweiss Strasse vonalát követjük, mely vékonyabb, mint a Glockner út, macskaköves és félelmetesen meredeken vezet fel a csúcsra. Az utolsó kilométer a nagy visszaszámlálás időszaka. A kanyaronként rohamosan növekvő magassági értékek gyorsan közelítik a 2500-at. Mondanom sem kell, hogy ezen az úton egy métert sem tekertünk felfelé. Negyed hétkor aztán véget érnek szenvedéseink. Elérjük a 2577 méteres Edelweiss csúcsot. Bár a Nap már erősen a nyugati égboltról néz fel ránk, a panoráma csodálatos. A kilátó jellegzetességét az adja, hogy tiszta időben 37 háromezres csúcs látható innen. Nekünk azért nem volt ilyen szerencsénk, ugyanis párat, többek között a Glocknert felhő takarja. De észak felé felhőtlen panoráma tárul elénk, látszik a Zell-i tó, ahol még délben strandoltunk, valamint a Steines Meer és a Dachstein vonulata is. Ha nem lennének hegyek, egészen Magyarországig el lehetne innen látni!
Negyedórás nézelődés után felöltözünk és keményen tartva a féken a kezünket, visszagurulunk az útelágazásig. Innen még egy rövid kaptató az első hágó, a 2428 m-es Fuschertörl. Jobbra az út sarkán egy kápolnaszerű emlékművet látunk: az építők, valamint tizenegy szerencsétlenül járt útépítő munkás emlékére emelték. Az építmény már jóval messzebbről jelezte számunkra, hogy itt a hágó teteje. Mivel már 7 óra felé jár az idő, s eléggé elfáradtunk eszünk ágában sincs, hogy megmásszuk a Hochtort. Itt fenn fogunk táborozni! A fizetőkapuk este 9-kor bezárnak lent, így éjszaka nem számítunk nagy forgalomra. Még fentről a hágótól kinézünk egy nyugodtnak tűnő völgyet, melyet rövid, de gyors gurulás során érünk el. Ilyen magasban még soha nem táboroztam! A hegy árnyékában gyorsan hűl a levegő, előkerül a kabát és a sapka is. Én megkísérlek egy gyors fürdést a jéghideg patakban, Vámka ezalatt főzőkockán készíti a Maggit. Kicsit ropogós a tésztája, de pótolni kell az energiát nincs mese. Hiába öltözök fel, a patakban lehűlt lábaimat képtelen vagyok felmelegíteni. Vacsi után usgyí be a sátorba, ott legalább nem fúj a szél. Hosszú, meleg, fárasztó nap volt a mai, mely minden valószínűség szerint egy rövid, de hideg éjszakával fog folytatódni. Rádiózunk egyet, majd teljesen beburkolózunk nyári hálózsákjainkba melyet leheletünkkel próbáljuk felmelegíteni.
Estig megtett összesített túratáv: 705,7 km.
7. nap (2006. július 17. – hétfő) - Az örök hó és jég birodalmában!
Fuscher Lacke – Hochtor – Franz Joseph höhe – Heiligenblut – Winklern - Lainach
Táv: 69,17 km
Mindketten hajnali 4 körül ugyanarra ébredünk. Iszonyat hideg van! A csillagos tiszta éjszakán, 2300 méteren a hőmérséklet a fagypont felé közelít. A két pulcsimra felveszek még egy esőkabátot, a két zoknimra egy harmadikat, Vámka pedig újságpapírból készít hőszigetelést a lábának. Ki kell húznunk valahogy napkeltéig! Hamarosan fény dereng a havas csúcsok között, s ahogy megvilágítja sátrunkat, fagyos végtagjaink gyorsan felolvadnak. Ezt is túléltük! Fél nyolckor kelünk, s a tegnapi iszonyat erőfeszítéstől kötött lábainkat sikerül újra munkára bírnunk. A táborhelytől gurulunk még egy kilométert a Fuscher-tavakig (2262 m). Itt egy teljesen ingyenes tárlat vezet be minket a hágóútépítés rejtelmeibe és hőskorába. Ahogy a Duna-parton, úgy itt is nagy figyelmet fordítanak az osztrákok arra, hogy bepillanthassunk a kulisszák mögé és ezáltal teljesebb képet kapjunk azokról a helyekről, amerre járunk. Így tudjuk meg azt is, hogy a Hohe Tauern legismertebb védett állata a mormota. Bár eddig még nem találkoztunk vele.
A tavaktól újra emelkedik az út. Átfutunk a 117 m hosszú Mittertörltunnelen (2327 m), Vámka könnyít magán, s újabb erőfeszítéssel elérjük a hágóút legmagasabb pontját, a Hochtort. A hely jelentése „magas kapu” nem véletlen, hiszen a Glockner út legmagasabb pontja (2505 m) egy 311 m hosszú alagút formájában vezet át, 70 m-re a sziklahágó – a rómaiak régi átkelőhelye – alatt. A Hochtor egyben megyehatár is. Beléptünk Karintia tartományba. A forgalom szerencsére még nem indult meg. Az alagút túloldalán 3 birka kajál fel valami ismeretlen eredetű szerves anyagot az aszfaltról. Fura egy gusztusuk van. Még mindig nagyon hideg van, így csak rövid ideig gyönyörködünk a dél felé nyíló panorámában, s a gurulás mellett döntünk. Az út lefelé is keményen ereszkedik 11-13%-osan, így száguldásról szó sem lehet. Keményen kell tartani gépeinket, nehogy túlságosan megiramodjanak, mert egy rosszul bevett kanyar akár halálos is lehet a mögötte lévő nem egyszer 50 m magas szakadék miatt. Ez aztán nem gyerekjáték. Leereszkedünk egészen 1859 méteren lévő postaházig. Itt reggelizünk. Szerencsére tegnapelőtt Salzburgban gondoltunk arra, hogy a hétfő dacára a hegyen valószínűleg nem lesz bolt, így bőséges, egészen ma estig kitartó kajakészlettel indultunk neki a hágónak.
A gurulást azonban meghagyjuk délutánra. A következő leágazásnál ugyanis elhagyjuk a Glockner-utat, s rátérünk a mindössze 8700 méteres, de roppant egyedi útvonalra, amely a Möll-folyó forrásvidékére visz és menetközben több turistaházat és hegyi szállót érint. Az emelkedése nem olyan durva, mint a hágóúté, így eleinte elég jól haladunk. Bár a kerékpár lassabb, mint az autó, pláne felfele, de így legalább van idő mindent megnézni. S ha autóval jöttünk volna erre a csodás tájra, akkor mormotát sem nagyon láthattunk volna. Így viszont sikerül egyet szemügyre vennünk. Hamarosan ismét elérjük a 2000 méteres magasságot, belenyugodva, hogy a mai nap jelentős részét is ebben az egyharmaddal ritkább magaslati légtérben tesszük meg. Az út mentén jobbról csodás vízesések, balra, messze a völgyben a Möll-folyó vize zúdul alább. A menedékházak, szállodák sorra követik egymást. Egy rövid, egyenes szakasz után aztán ismét belelendül az út, s keményen emelkedni kezd. Elhagyok pár csomag nélküli osztrák kerékpárost, akik elismerő szavakkal illetnek. Majd bevárom a kissé lemaradó Vámkát egy csodás pihenőhelyen. Pár kanyar után azonban lekényszerülünk a nyeregből. Az utolsó 1 km-es szakaszt egy félalagútban tolva tesszük meg. Kiérve hatalmas parkolók követik egymást. Nem véletlen, hiszen ez Ausztria minden bizonnyal legszebb kilátópontja, a Franz Joseph Höhe, másnéven Freiwandeck, 2369 m magasságban. Szemben tornyosul vele a Grossglockner (3797 m), Ausztria legmagasabb hegye, s további 3000 feletti hatalmas csúcsok. Ámde nem csupán a magasba érdemes pillantani, innen egy 212 m hosszú kötélpálya (Gletscherbahn), illetve egy keskeny, meredek ösvény vezet le a 10 km hosszú és helyenként 160 m széles, mellékfolyóival együtt összesen 30 km2 kiterjedésű Pasterze nevű gleccserre. Ez a Keleti-Alpok legnagyobb gleccsere. A Gletscherstrasse meghosszabbításában 2 és fél kilométeres út a Gramsgrubenweg vezet a Hoffmannshütte (2442 m) irányába.
Az út végét egy hatalmas 900 férőhelyes, 4 szintes parkológarázs zárja le, amelyben étterem és szálloda is található. Mindent a túrizmusért! Berakjuk a cuccainkat a motorosok részére kialakított zárható boxokba, melyek hasonlóan a bevásárlóközpontokban található szekrényekhez pénzzel működnek, melyet a megőrzés végén automatikusan visszaadnak.
Megszabadulva a kerékpárok és csomagjaink súlyától elsőként megcsodáljuk a Grossglocknert, mely a fantasztikusan tiszta, felhőtlen időben szinte karnyújtásnyira látszik tőlünk. Lepillantunk a szürkés színű gleccserre is, amihez hasonlót még soha nem láttunk. Mint egy megkövült folyam! Talán így lehetne jellemezni.
A mai napot pihenőnapként jelöltük a túratervünkben. Ez számunkra természetesen nem a döglést, hanem egy más mozgásformát – a gyalogtúrázást – jelenti. Elindulunk a Gamsgrubenweg-en, mely 5 db, egyenként 200-300 m hosszú alagúttal kezdődik. Bennük érdekes kiállítások találhatók. A hideg miatt mégis inkább szaporázom lépteimet, hogy minél hamarabb érezzem a jó meleg napsütést a bőrömön. Az út lankásan emelkedik a Hoffmanshütte menedékházig (2442 m). Innen elágazva lehet feljutni a Fuscher-Kar Kopf nevű hegyre, melyet már a tervezés során kinéztünk magunknak. A többnyire hómentes, déli lejtőn elvileg klettersteig út vezet fel, a drótkötelek azonban sokhelyütt hiányoznak, így Vámka a visszafordulás mellett dönt. Átveszem a táskát, s folytatom az utat egyedül. Az út sziklás, meredek, számomra nem különösebben nehéz. A követése jóval problémásabb, ugyanis festett jelzés nem található rajta. Gyorsan felülnézetbe kerül a völgy és a gleccser, a Gamsgrubenweg-en sétáló tömeg pedig hangyává törpül. Erre persze egy árva lélek sem jár. Egy rövid, de jól biztosított szakasz következik, melyben egyik meredek sziklatoronyról lemászva, majd egy másikra felmászva, szinte függőlegesen halad az út. Majd tovább a törmelékes sima kristályos kőzetben nyomom felfelé. Egy pihenővel kb. 1 óra alatt érem el a hegygerincet. Meglepődve tapasztalom, hogy a hegy túlsó, északi oldala egy szinte függőleges fal, melynek élén halad végig a kb. másfél méter széles gerinc. Hasonlít a Triglav főgerincéhez, itt azonban drótkötélnek nyoma sincs. Az osztrákok nem biztosítanak túl mindent. Óvatosan indulok a szűk gerincen, mely néhol olyan sima, mintha mesterségesen alakították volna ki. Balra szakadék, és irdatlan mélység, jobbra is szakadék, de szerencsére nem olyan meredek. Egy kis hófoltnál kell ügyelnem a kicsúszásveszélyre, ugyanis biciklitúrázni sima sportcipőben jöttem, nem pedig túrabakancsban. Nem kell sokat mennem, hamarosan feltűnik előttem a csúcskereszt.
A következő mindegy 20 percben átéltem életem legnagyobb csúcsélményét. A Fuscher-Kar Kopf 3331 m-es csúcsa egy klasszikus értelemben vett hegycsúcs, minden irányból meredeken szalad a mélybe, csupán 2 szűk gerinc indul más csúcsok irányába, ezek közül az egyik az, amelyiken megérkeztem. A kereszt mellett, kb. 2*2 méter hely van leülni. Innen hatalmas panoráma nyílik a szélrózsa minden irányába. Délen a Grossglockner emelkedik még mindig 500 méterrel magasabbra, mögötte a Dolomitok vonulatai látszanak, előtte pedig a mélyben kivehető a gleccser vonulata. Keleten a Hohe-Tauern vonulata mögött feltűnik a Dachstein. Északra jóval alattam a tegnap kerékpárral meghódított Edelweiss Spitze, előtte kanyarog a Hochalpenstrasse, melynek vonalvezetése az erdőhatártól egészében jól kivehető, távolabb a Steines Meer és még számos 3000-res csúcs látható. Tőlem nyugatra az örök hó és jég uralja a panorámát, bőséges utánpótlást biztosítva a gleccsernek. Amerre a hegyek engedik hatalmas távolságra ellátni. Nem bírok betelni a látvánnyal! Nyár van, süt a Nap ezerrel és fantasztikusan tiszta az idő. Ilyen körülményekhez normális esetben legalább 30 fok dukál. Itt 3331 méteren azonban elkél a pulcsi. Igaz, hogy a Nap melegít és szinte éget, de szerintem nincs melegebb 8 foknál. Furcsa egy összhang. A csúcson ebédelek, megeszem Vámka halkonzervjét, majd elindulok visszafelé, s újabb 1 óra alatt elérem a völgyet. Vámkát először a Gamsgrubenweg folytatásában lévő hómezőről lezúduló vízesésnél keresem, majd visszaindulva a Hoffmannshütténél találok rá. Visszamegyünk a bringákhoz, a parkolóháznál társam is megebédel, én addig hozok jéghideg vizet a komplexum mosdójából. Még egy pillantás a Glocknerre és a gleccserre, melyek látványával egyszerűen lehetetlen betelni! Felszerelünk a gépekre és kezdetét veszi a gurulás. Száguldásról most sem beszélhetünk, a fékeket egy másodpercig sem szabad kiengedni! Meglepetésként ér minket, hogy a Glockner út ezen szakasza nem végig lejtő. Egy kilométert újra emelkedünk, ezután tér le csak az út Heiligenblutba, a hegység lábához. Bár még mindig 1301 m-en vagyunk, az itteni időjárás már emlékeztet arra, hogy milyen kánikulában lett volna részünk, ha nem 2000 méter felett töltöttük volna el a nap nagy részét. Pedig már délután 5 felé jár az idő. Pár percbe telik, míg lehűtjük felforrósodott felninket, melyről gőz formájában távozik még a hegyekből lehozott jéghideg víz is. Az út – ha nem is ilyen keményen – továbbra is lejt a robajló Möll-folyó társaságában, mely a fent látható gleccser szüleménye, s ezáltal színe is szürkés akár a megkövült elődjéé. Heiligenbluttól 8 km-re jobbra egy 130 m magas vízesést látunk: a Jungfernsprungot (Szűz Ugrásá-t). ¼ 7-kor érjük el Winklern-t, mely még mindig alig van 1000 méter alatt. A hátszeles lejtős szakaszt szinte végig gurulva tesszük meg. Üdítőt vásárolunk a vacsorához. A déli irányt keletire váltjuk, de továbbra is a Möll mentén haladunk. Bár nem nagy a népsűrűség, táborhely nem akad. Pedig már éhezek rendesen. Nagyon régen volt már az az ebéd, ott a hegycsúcson. Este 7-re akad szállásunk egy ritkás fenyőerdőben a Möll egyik mellékfolyója mentén. Behűtöm a kólát, Vámka készíti a vacsit. Knorr tészta a menü, pillanatok alatt eltűnik a gyomrunkban. Este ismét rádiót hallgatunk, majd elcsöndesül minden. Egy óra néma csönd, forgolódunk. Egyszer csak megszólal Vámka: „Te Pusi! Ebben a kólában volt koffein?”. „Asszem igen” – válaszolom. „Akkor megvan, hogy miért nem tudok aludni”.
Estig megtett összesített túratáv: 774,9 km.
8. nap (2006. július 18. – kedd) - Újabb hágó a láthatáron!
Lainach – Obervellach – Lurnfeld – Seeboden (Milstatt-i tó) – Gmünd – Katschberg-hágó – St. Michael i. Lungau – Muhr – Mura forrásvidéke
Táv: 125,30 km
Szokásunkhoz híven reggel ½ 8 tájban bontunk sátrat, s meg sem állunk az első boltig, amely jelen esetben egy ADEG. Érdekes, hogy míg az ország északi részén elsősorban a Spar hálózat épült ki, addig itt ez a boltlánc uralja az apróbb településeket. Nekem speciel ezzel nincsen semmi bajom, ugyanis a Spar nem tartozik éppen a kedvenc boltjaim közé. Ma ismét fantasztikusan meleg, nyárias az idő. Tovább haladunk a Möll-folyó völgyében, melynek lejtése már minimális, ráadásul kapunk egy enyhe szembeszelet is, így szinte úgy lehet érezni, mintha felfelé haladnánk. S még azzal sem nyugtathatom magam, hogy túl vagyunk a túra nehezén! Útközben rövid fejszámolást végzek a mai nap emelkedőit illetően. A Katschberg-hágó kb. 1100 méter, majd rövid gurulás, s a Mura-forrásvidékéig is emelkedik az út úgy 600 métert. Ez összesen 1700 méter! A Glockner út első szakasza 1822 méteres szintemelkedésű volt, de akkor még frissek voltunk, azóta több mint 2600 métert másztunk meg kerékpárral, s tegnap még egy ezret gyalog is abszolváltam. Bár nem szoktam nyavalyogni, azért magamban halkan megjegyzem: ez azért egy iszonyat kemény nap lesz!
Fél 12-re érünk a Milstätti-tó partjára. Gyönyörű tó, csak az a baj vele, ami a Klagenfurt mellett található Wörth-i tóval. A déli partja meredek és megközelíthetetlen, az északi pedig fullra be van építve. Csupán egy fizetős strandot találunk, ez meg ugye nem pálya nekünk egy fürdés erejéig. Egy tómenti park padján ücsörgünk, ahol csupán egy csónakkikötő van, s nagy tábla hívja fel a figyelmet a fürdés tilalmára. Kánikula ide, vagy oda ebből nem lesz pancsi! Félórás pihi után továbbállunk, s elkezdjük következő alpesi hágónkat. A Hohe-Tauern vonulatán ezúttal délről északra fogunk áthágni, egy viszonylag alacsonyabb, a mindössze 1641 m magas Katschberg-hágón. Gmündig szép lassan emelkedik az út. Rövid városnézést csinálunk, körbejárjuk hangulatos óvárosát és megcsodáljuk várát. Ebédet is vásárolunk, majd a következő alkalmas helyen lepihenünk a Lieser-folyó mentén. Kimossuk ruháinkat és feltöltjük az energiaraktárakat. A fürdéshez túl hideg lenne a víz.
A völgyben felfelé egyre vadregényesebb lesz a táj, s egyre kanyargósabb, meredekebb az út. Vámka jobb formában van, többször lemaradok, s csak nagy nehezen sikerül visszaküzdenem magam a háta mögé. Ezen a napon ő az ász, én rendesen kitekertem magam a Hochalpenstrassén, így csak a túlélésért küzdök! Az 1120 méteren lévő Rennweg-ig szépen lassan emelkedik az út a folyóval egyvonalban. Autópálya is jön a völgyben, vagy inkább a völgy felett hatalmas betonoszopokon. Itt aztán tudnak építkezni! A falu után a pálya eltűnik az alagútban, a mi utunk meg keményen nekiindul a kaptatónak. Ez a túra legmeredekebb szakasza. 4 km-en 521 m-t emelkedik az út, ami ugye barátok között is átlag 13%. De van egy szakasza, ami 24%-os(!!!). Itt még tolni sem egyszerű a kerékpárt. Minden méterért meg kell küzdenünk, ráadásul szokatlanul nagy a forgalom (valószínűleg a fizetős alagút miatt), így sorban zúgnak el mellettünk az autók kuplung- és fékszagot árasztva magukból. Félúton egy kútnál tartunk rövid pihenőt. Visszapillantva egy táblára leszek figyelmes, miszerint az autósokat figyelmeztetik, hogy váltsanak vissza egyes(!!!) fokozatba a maximális hatékonyságú motorfék érdekében. Ez nem semmi! Valószínűleg ez volt a 24%-os szakasz. Esélyünk sincs felülni, a hágó tetejéig toljuk a bringákat. A csúcson egy kis síparadicsom található néhány házzal. Visszatérünk Salzburg Land tartományba, s kezdetét veheti a lejtő. Normális esetben ilyenkor örülni szoktunk, de egy 15%-os tábla már rögtön az elején elveszi a kedvünket. A gurulás már a korábbról ismerős formában csontig behúzott fékekkel 10 km/h sebességgel. Ráadásul kilométerenként pihenő, fékhűtés. A felnik megfoghatatlanul forrók, akár tojást is süthetnénk rajta. Csak az utolsó rövid szakaszon merem elengedni, amikor feltűnik a Mura-folyó, melynek völgyébe érkeztünk. Délután öt óra van, 80 km és 1100 m szint mögöttünk, de a napnak még koránt sincs vége. Mondhatnám a „java” még csak most következik.
St. Michaelben vásárolunk vacsorát és holnapra reggelit, majd ismét szembefordulunk a folyóval, irány nyugat. Innen a Mura-forrásvidékéig egy oda-vissza szakasz következik, mivel a völgyet minden más irányból hatalmas hegyek veszik körül. Rövidesen elérjük Muhr községet, ahonnan a hivatalos országút megszűnik, csupán egy szűk mellékút halad tovább a forrás irányába. Egész jól haladunk addig a pillanatig, amikor az út meredeken elkanyarodik a völgytől, s szerpentin formájában elkezdi az emelkedést. A domb tetején rövid pihenőt tartunk. Energiaforrásaim már a tartalékaim vége felé járnak, szerencsére Vámkának még akad egy kis csokija. Az út egyre kalandosabb lesz, a hatalmas hegyek között egyre szűkebb hely jut a pataknak, mely több felé szakad, így egyre nehezebb megállapítani, hogy melyik is az igazi Mura. Ráadásul mi nem a völgy aljában haladunk, mint a patak, hanem néha irdatlan magasságban elhagyjuk a vízfolyást, majd visszatérünk a partjára. Hatalmas sűrű fenyvesek között halad utunk, néhol csodás vízesések formájában csobognak le a Mura mellékágai. Kb. 4 kilométerre lehetünk a Sticklerhüttétől (itt kezdődik a Mur-Radweg), amikor az út földúttá változik esélyt sem adva a tekerésre. Kb. 500 métert toljuk még a gépeket, majd úgy döntünk, hogy felesleges tovább küzdenünk, innen már gyalog is gyorsabban haladunk. Este ½ 7 van. Keresünk egy alkalmas táborhelyet a patak partján a hatalmas fenyőfák alatt, a forrás-túrát holnap reggelre halasztjuk. Vacsorakészítés és fürdés a program. Kb. 1600 méteren vagyunk, így ismét hideg északára kell felkészülnünk. Be is öltözünk rendesen, bár tudjuk, hogy a glockner-i éjszakát azért nehéz lenne überelni. Számomra ez volt a túra legkeményebb napja, de boldogít az a tudat, hogy innen már csak lefelé és hazafelé fogunk tekerni!
Estig megtett összesített túratáv: 900,3 km
(A Mura-folyó mentén hazafelé)