Bázel-Nizza-Barcelona kerékpártúra 2006
4. szakasz (17-19. nap)
17. nap (2006. augusztus 13. – vasárnap) - Csodaszép négyhágós szakasz a Pireneusokban
Quillan – Col de Portel – Coudons – Belcaire – Col du Chioula – Ax-les-Thermes – Mérens-les-Vals
Táv: 69,50 km
Reggelre szerencsére elvonulnak az esőfelhők. Defektszereléssel kezdjük a napot, ismét Tomi bicaja a soros, a túra során már harmadszor. Mintha vonzaná a gumija a tüskéket! Miközben ügyködünk, egy öreg nyanya áll meg mellettünk kocsijával. Először arra gondolok, hogy útbaigazítást szeretne kérni, de addig magyaráz franciául, amíg szép lassan összeáll a kép: csupán azt szeretné közölni, hogy az árokpart, ahol tegnap sátraztunk az ő tulajdona. Bizonyára az esti kutyasétáltatós fickó adta le neki a drótot. Így reggel azonban nem tulajdonítunk nagy jelentőséget a megjelenésének, hiszen kárt nem okoztunk, s bizonyítsa be, ha tudja, hogy hol voltak negyed órával ezelőtt a szépen összehajtogatott sátraink. Csupán annyit szűrünk le a dologból, hogy az öregasszonyok itt is ugyanolyanok, mint nálunk.
A folyóparton reggelizünk, majd nekivágunk a Pireneusoknak. Quillan 291 méteres magasságban van, az első hágónk, a Col de Portel 6,9 km-rel odébb 601 méteren. Komótosan húzzuk fel gépeinket a 7 %-os emelkedőn, útközben többször van alkalmunk csodálni a felülnézetbe került várost és völgyet. A domb tetején bevárjuk Diát, majd letérve a főútról egy nyugalmas mellékúton emelkedünk tovább – az út jelzőtábla szerint – Andorra irányába.
Espénzel nevű falucskában tartjuk a következő rövid pihenőt 900 méteres magasságban. Találunk egy kutat is, amelyet hosszas tekergetés után tudunk működésbe hozni. Innen röviden lejt az út, majd egy gyönyörű virágos havasi réttel borított fennsíkra érünk. A forgalom minimális, a természet csodálatos. Csupán a tegnapelőtti szembeszélből kapunk ismét egy kis ízelítőt. Belcaire falucskában tartjuk a következő pihenőt. Mindenki kifekszik a puha gyepszőnyegre és élvezi a napsütést. Csak a hűvösebb hőmérsékletből lehet következtetni, hogy elértük az ezer méteres magasságot. A faluban találunk egy kicsi nyitva tartó boltot, ahol üdítőt veszünk, s még ebédig megmásszuk a következő hágónkat, az 1253 méteres Col de 7 Frérest. A 253 méteres szintkülönbséget szinte egy lendülettel, egy meredek szerpentin formájában győzzük le. Az ebédet a hágó tetején ismét egy puha havasi legelőn töltjük. Csodáljuk a magashegység szépségét és nyugodtságát. A túra tervezésekor nagy dilemmában voltam ezt a szakaszt illetően, főképp a négy darab hágó miatt, de így a második tetején már biztos voltam benne, hogy jó döntés volt erre jönni. Számomra a túra egyik legszebb és legnyugalmasabb szakaszaként maradt meg a mai etap.
A Pireneusok igazi magashegység, annak minden jellemzőjével, mégis valahogy más, mint az Alpok. Hogy miben? Erre a kérdésre elég nehéz írásban választ adni. Ezt látni kell!
Ebéd után rövid lejtős szakasz következik a sípályáiról híres Camurac falucskába, majd nekivágunk a következő hágónknak, sorrendben a mai napon a harmadiknak. Ez már 1361 m magas, a neve Col de Marmare. Itt nincs szerpentin, szép lassan és könnyen emelkedik az út, s nincs lejtő se, pontosabban a mi útirányunkban nincsen. A hágón ugyanis egy mellékút tér le a völgybe, a mi utunk tovább emelkedik egészen 1431 méterig a Col de Chioula hágóig. Újabb fénykép, majd felvesszük a pulcsinkat, s bátran nyugtázzuk, hogy nem is volt olyan nagy feladat kimászni ezt a 4 hágót, mint amilyennek a nap elején tűnt.
S jutalomként gurulhatunk 13 kilométert egészen Ax-les-Thermes városáig. ¼ 4-kor kellemesen meleg nyári idő köszönt ránk 720 méteren lévő – amint a nevéből is kitűnik – gyógyvizes fürdővárosban, mely „Route des Pyrénées” (pireneusi útvonal) mentén fekszik.
Rövid pihenő után rá is térünk a felettébb forgalmas útvonalra és ismét megkezdjük az emelkedést. A csapatnak ismét nincs sok kedve tekerni. Főként Tomi a „hangadó” akinek ismét előjött rejtélyes térdfájása. De most nem engedek, mint tegnap. A szakaszhatár még jóval előttünk van, menni kell és kész! Hiszen amit ma kimászunk, azt már holnap nem kell!
Bíztatásul megkapjuk a délelőtti szelet hátulról, így szinte tol fel minket a kezdetben 3-4%-os emelkedőn. A Nagy Szent Bernát után ez a második igazi nagy hágómászás: 35 km-en 1689 m szintemelkedést kell – folyamatosan emelkedve – legyőznünk Andorra kapujáig a Porte Envalira hágóig (2409 m). Lássunk hozzá!
Megörülve a hátszélnek gyorsan elkapom a lendületet, így jócskán elhagyom társaimat, akik Carcassone előtt többnyire a szélárnyékomban, jóval kisebb erőkifejtéssel tekerhettek. Az emelkedőt persze nem lehet ilyen könnyen megúszni! Egy 10-est nyomok egyedül Mérens-les-Vals nevű falucskáig. Egy jellegzetes kőhídról szemlélem a robajló patakot, az egyre jobban fölém magasodó hegyeket és a még mindig hatalmas autóforgalmat. „Egy ilyen völgyben Svájcban, vagy Ausztriában már rég autópályát építettek volna” - gondolom magamban. Jó negyed óra múlva befut Tomi, de megállás nélkül továbbhalad. Lehet, hogy bunkó dolog volt előretekerni, de most olyan jólesett! Remélem azért nem neheztel rám. Lackó és Dia megállnak, s egy közeli kútról veszünk fel vizet. A következő szakasz ugyanis már a táborhely-keresésé lesz. Együtt indulunk tovább, s hamarosan beérjük Tomit is. Még öt kilométert kapaszkodunk felfelé, majd egy vasúti híd árnyékában találok kitűnő táborhelyet. A töltés véd a széltől és még a forgalmas útról sem látnak ide. Korán van még, s 5 km-rel a szakaszhatár előtt vagyunk, de úgy érzem a többieknek ennyi épp elég volt mára. Már napok óta ábrándozunk egy nyugodt táborhelyről, ahol van időnk egy kicsit magunkra és egymásra, s ez mostanában nem igazán adatott meg, legutóbb talán még Ventimiglia előtt. Kicsit pihenünk a fűben, majd a vasúti híd alatt tüzet rakunk és elkészítjük a vacsorát. A jelekből ítélve nem mi vagyunk az elsők, akik ezt a táborhelyet használták. Tésztát főzünk, amit bolognai szósszal eszünk. Ehhez készítünk még 2 adag teát. Egyet vacsorára, egyet pedig holnap reggelire. Közben elmegyek fürödni egyet, s meglepően tapasztalom, hogy nem is hideg a patak. Pedig 1250 méter körül vagyunk. A levegő viszont gyorsan hűl. Tominak és Lackónak nem igazán van kedve a fürdéshez. Inkább elkenik magukon a koszt mosdás gyanánt. Még nézni is rossz. Szerencséjük, hogy nem velem alszanak egy sátorban!
Este még egy kicsit beszélgetünk a tűznél, majd eltesszük magunkat holnapra. Az idő közben rendesen beborul, így csak reménykedhetünk, hogy nem kapunk esőt az éjszaka!
Estig megtett összes táv: 1668,7 km
18. nap (2006. augusztus 14. – hétfő) - Andorra – a hegyek országa
Mérens-les-Vals – l’Hospitalet – Pass de la Casa – Porte Envalira – Encamp – Andorra La Vella – La Seu d’Urgell – Organyá – Col de Nargo
Táv: 111,89 km
Ködös, hideg reggel köszönt ránk. A körülöttünk lévő hegycsúcsok felhőbe burkolóznak, így a völgyben megszorult a hűvös, párás éjszakai levegő. L’Hospitalet falucskáig emelkedünk, melynek kicsiny főterén találunk alkalmas helyet a reggelizésre. Bolt nincs, de még mindig van a péntek esti készletünkből. Keményen 10 fok alatt van a hőmérséklet, didergünk rendesen. Innen egy rövid szakaszra elhagyjuk a főutat, s egy kicsivel hosszabb, de valamivel lankásabb, szerpentines úton haladunk tovább. Hamarosan felülnézetbe kerül a völgy, a pulcsik meg a táskába. No nem lett melegebb, csak a hőérzetünk lett más az egyre keményebb kaptatón. Innen fentről látjuk, hogy a főút eléri a Puymorens alagút bejáratát. Ez a földalatti folyosó 4,5 km hosszan vezet át az 1915 méteres hágó alatt Spanyolországba. Az autóáradat egy része eltűnik a föld gyomrában, de számtalan lakóautó és személyautó számomra eddig érthetetlen okból mégis a kaptatót választja. Ahogy lenni szokott, 1600 méter körül elérjük a felső erdőhatárt, s mindenfelé hatalmas sárgászöld színű havasi rétek. Itt azért szárazabb az éghajlat, mint az Alpokban, ezt a fű színe egyértelműen jelzi számunkra.
Újabb fél óra tekerés után elérjük a kereszteződést: egyenesen az előbb említett Puymorens hágó felé vezet az út, jobbra pedig Andorrába. Óriási meglepetésemre a forgalom itt sem csökken. Sőt! Még a hágó felől is hosszú kocsisor kígyózik Andorra felé! Innen aztán már tökéletes a dugó. Az autósok csak lépésben tudnak haladni. Tomi és Lackó előremennek, én pedig megvárom Diát. Közben tanuja lehetek annak a csodálatos jelenségnek, ahogy a Nap szép lassan átsüt a szakadozó felhőrétegen, s itt-ott gyönyörűen kéklik az ég, s láthatóvá válnak a hatalmas sziklás hegycsúcsok. Kettesben Diával a többiek után eredünk, közben sorra előzzük le a türelmetlen autósokat. Egészen a francia határállomásig tekerünk kb. 1900 méteres magasságig, innen újból négyesben haladunk tovább. Útlevél ellenőrzés nincs, csak a határőrök lassítják némiképp a forgalmat, hogy lássuk: nem feleslegesen vannak fenn a hegyen ezen a hűvös délelőttön. A határállomás után azonban nem szűnik meg a dugó. Tomival az autósokat szívatjuk! Eddig ők kurjongattak ki bíztatásképp négykerekű járgányukból, miközben mindent beleadva küzdöttük fel magunkat a hegyre: „Allé – allé – allé!”. Most mi jövünk! „Gyertek utánunk! Ha tudtok!”. Persze nem tudnak, még előzni sem, ugyanis szemből is áll a sor! „Nagyon érdekes ország lehet ez az Andorra, ha ennyi ember, ilyen áron oda szeretne jutni” – gondolom magamban.
Szépen, de nem túl meredeken emelkedik tovább utunk, s hamarosan feltűnik előttünk az első andorrai település, közvetlenül a határnál: Pass de la Casa 2085 méterrel a tenger szintje felett. Még a falu előtt jobbra lehet letérni egy újabb alagútba, mely a főhágó alatt vezet át. Nagyon gyér a forgalma. Ahogy beérünk a faluba mindjárt megértem, hogy miért jön ide ez a sok-sok autós! Vásárolni! Még az útikönyvekből tudjuk, hogy az Andorrai Hercegség uralkodócsaládja kihalt, így jelenleg két „uralkodója” van az urgeli püspök és a mindenkori francia elnök. Mivel a két ország mezsgyéjén helyezkedik el minden szempontból, a csaknem adómentes ország, így hatalmas bevásárlóparadicsom is egyben. Ha nem lenne előttem mindez, akkor talán el sem hinném: itt kétezer méter felett a Pireneusok kellős közepén olyan élet van, mintha 10 db Westend Citycentert helyeztek volna el közvetlenül egymás mellé. Kínálatból nincs hiány, szinte bármi kapható, s természetesen – ahogy eddig tapasztalhattuk – keresletből szintúgy. Diával fényképezkedünk egyet az Andorra határát jelző táblánál, mely közvetlenül Pass de la Casa első bevásárló-közponja előtt van, szinte jelezve, hogy egy métert sem kell tovább menned, itt a határon mindent megkapsz.
11 óra fele jár az idő, a felhők szép lassan oszlanak, s már látjuk magunk előtt a főhágót, a 2409 méter magas Porte Envalirát. Átvergődjük magunkat az üzletek láncolatán és a sok-sok parkoló autón, majd nekivágunk az utolsó 324 méteres szintkülönbségnek. Innen fentről még jobban látszik a kicsi, de annál modernebb bevásárlóparadicsom a fölötte elhelyezkedő sípályákkal.
Az utolsó szakaszt megnyom rendesen 3 percet verek az utánam felérkező Tomira, újabb 1 perc múlva befut Lackó is. Itt már korántsem akkora a forgalom, úgy látszik szinte mindenki megelégszik az első bevásárlófalu nyújtotta kínálattal. Visszasétálunk egy kicsit és várjuk, hogy feltűnjön Dia is, aki lassabb tempóban ugyan, de folyamatosan nyomja a kilométereket. Rendesen lehűltünk, mire megjött, így noszogatok mindenkit a továbbhaladásra. Ennek Dia örül a legkevésbé, aki még csak most ért fel. A hágó tetején egy hatalmas parkoló mellett néhány benzinkút van, akik pofátlanul alacsony áron kínálják folyékony portékájukat. A másik irányba letekintve feltárulkoznak előttünk Andorra völgyei.
Maga Andorra 465 négyzetkilométer (31*26 km), lakossága 49ezer fő. Itt található Európa legmagasabban fekvő fővárosa – Andorra la Vella 1024 méteren – valamint ez a legnagyobb átlagmagasságú ország a kontinensen, legmagasabb pontja 2900 méter, a legalacsonyabb pedig 850 méter körül van. További érdekesség, hogy Andorrában mindössze 23% andorrai él, emellett 55% spanyol, 5% francia, 5% portugál. Hivatalos nyelv a katalán. Az országot minden irányból hatalmas hegyek veszik körül, csupán 2 irányból lehet megközelíteni: ezen a 2408 méteres hágón, ahol megérkeztünk és dél felé nyíló egyetlen folyóvölgyön, ahol majd távozni fogunk. Mivel az egész ország szűk folyóvölgyek láncolata, nagyon kevés helyük maradt az építkezésre, de ezt nagyon jól kihasználták. Ennek ellenére nagyon zsúfolt ország!
Szokásunkhoz híven beöltözünk a hágó tetején, majd kezdetét veheti a lejtmenet. Kemény szél fúj a völgy irányából, mint ahogy az lenni szokott a nagy hágók esetében. De legalább nem kell annyit fékezni! Az út eleinte szerpentinesen halad lefelé, itt egy egyenes hátszeles szakaszon megszületik a túra sebességrekordja 65 km/h. Elérve az alagutat kissé növekszik a forgalom, de itt még nem vészes. Csodálatos rendezett falvak között halad az út, virágokkal gyönyörűen feldíszített egységes stílusban épült kőházak mindenhol. Szinte mindenütt hatalmas daruk jelzik: Andorra fejlődik! Pedig komoly harc itt az építkezés, hiszen először el kell hordani a sziklát, majd fel kell építeni belőle a házat. Persze könnyen tudunk nézelődni, hiszen tekerni nem kell egy szemet sem, szépen visz minket a lejtő lefelé. Csupán egy vízesésnél és egy kőtemplomnál állunk meg. Az utóbbi több képeslapon szerepel, bizonyára Andorra legrégibb templomainak egyike (ha nem az). Encamp következik, itt már szélesebb a folyóvölgy és nagyobb a forgalom is. Továbbhaladva beérünk a zsúfolt fővárosba, a 18ezres Andorra la Vellába. Itt már tűz a Nap keményen, gyorsan megszabadulunk a melegítőnktől. Találunk egy kisebb boltot, én maradok a bicajokkal, a többiek bemennek vásárolni. Kissé csalódottan jönnek ki, olcsóbb árakra számítottak. „Ez drágább, mint Franciaország”. Bizonyára a helyszínválasztással van probléma, a város kellős közepén máshol sem lehet olcsón vásárolni. Találunk egy nyugodtabb folyóparti sétányt a zsúfolt, benzingőzös városkában. Itt ebédelünk. Andorra la Vella egyikünk számára sem vonult be a szép fővárosok sorába. Szűk és forgalmas utcák, üzletsorok, semmi extra. Már a túra elején elhatározta Dia, hogy innen egy bögrével szeretné gazdagítani becses gyűjteményét, most ennek a kívánalomnak próbálunk eleget tenni. Nem megy olyan könnyen, ugyanis a városnak nincs turisztikai központja. Csupán találomra nézzük az üzleteket, s hamarosan megtaláljuk azt, amit kerestünk. Elég volt ebből a forgalomból, irány Spanyolország! A fővárostól már csak 11 km a határ. Természetesen itt is hatalmas bevásárlóközpontok, benzinkutak szegélyezik a kicsiny országot. A kilépő folyócskával együtt legalacsonyabb pontján hagyjuk el az országot, de még mindig 850 méterrel a tenger szintje felett.
Spanyolországban végre megszűnik a zsúfoltság, egy széles nyugodt országúton haladunk az első város – La Seu d’ Urgell – felé, akinek a püspöke Andorra egyik uralkodója. A hegyek valamivel kisebbek és kopárabbak, mint a Pireneusok gerincén. A városba beérve bolt után nézünk, ekkor még persze nem tudhatjuk, hogy ez a spanyoloknál nem megy ilyen könnyen. Keresztbe-hosszába megjárjuk a kisvárost, de még egy kis boltot sem találunk. Elég döbbentő a helyzet figyelembevéve azt a tényt, hogy a következő 70 km-en ennél csupán kisebb településeket érintünk. Kajánk pedig egy szál se. „Innen biztos mindenki Andorrába jár át vásárolni” – gondoljuk – „jobb lett volna, ha mi is így teszünk”. Vissza azonban nem akarunk kapaszkodni, így egy megoldás marad: irány tovább, s lesz ami lesz.
Sziklás hegyek között haladunk szembeszéllel az El Segre folyó termékeny völgyében. Kisebb falvak az út mentén, minden zárva van. Két dologra bírok gondolni: vagy ilyen lusta nép ez a spanyol, vagy pedig augusztus 15-e nemzeti ünnep náluk, akárcsak a franciáknál és az olaszoknál, s ez a napot pedig hozzácsapták munkanap-áthelyezéssel, ahogy nálunk szokás. A szakaszhatár és a következő valamivel nagyobb hely a 22 km-re fekvő Organyá. „Majd Org Anya főz nektek valami finomat vacsorára” – bíztatom a többieket. Este 7 óra környékén érjük el a kisvárost. Itt már valamennyivel nagyobb az élet, mint pár órával korábban Urgellben. Két kis boltot is találunk, de a kínálatukat az itthoni „Garázs Diszkont”-ok is simán kenterbe verik. Találunk egy kicsiny pékséget, ahol legalább kenyeret tudunk venni nem akármilyen áron. Betévedünk egy henteshez is. Lerí rólunk, hogy külföldiek vagyunk, így a hentes bácsi megkínál minket kolbásszal. Már kinézetre nem egy Gyulai, ízre meg inkább tablettás (rágás nélkül nyelhető). Az ára, pedig mint az aranyé. Jobb lesz, ha odébb állunk. Nekem már elment a kedvem az egész hercehurcától. A többiek bepróbálkoznak még egy pizzériába is, ahol közlik, hogy este 8 előtt ne számítsanak ilyesfajta étekre. Hová tévedtünk? A spanyol embereket persze azért nem kell félteni, az összes kiülős hely tele van. Úgy látszik itt bolt helyett az étterem dívik. Persze aki megengedheti magának.
Elhagyjuk Organyát, s továbbhaladunk a Segre folyó mentén, melyet a következő szakaszon egy széles tóvá duzzasztottak. Ez a Pantá d’Oliana. A széles kisforgalmú főút tökéletes, nálunk csak az autópályákon ismert építészeti megoldásokkal viaduktok és alagutak segítségével halad el a sziklás partszakaszon. „Ha boltjuk nincsen, legalább utat tudnak építeni” – ez eddig az általános vélemény a spanyolokról.
Újabb 10 km után találunk egy letérőt a tó partjára. Kissé szemetes, meg van egy-két horgász, de ez most nem szempont. Vacsora helyett nekilátok a teafőzésnek, s legyártok 3 adag jól megcukrozott teát, melyből kettőt be is termelünk. Jót fürdünk a kellemesen meleg vizű, gyorsan mélyülő duzzasztott tóban. Csupán Lackót feszélyezik egy kicsit a túlparton lévő horgászok, így ő fürdőnadrágban mosakodott. Este még egy kicsit még beszélgetünk, majd eltesszük magunkat holnapra.
Estig megtett összes táv: 1780,6 km
19. nap (2006. augusztus 15. – kedd) - Spanyolország esős arca
Col de Nargo – Oliana – Solsona – Cardona – Súria – Manresa
Táv: 94,88 km
Éjjel egy nagyhangú spanyol fickó, hajnalban pedig a kopogó eső zavarja meg álmunkat. Fél kilenckor kelünk, borult párás, de enyhe idő fogad. Oliana-ig tekerünk reggeliig. Szerencsére találunk a városkában egy fedett helyet, így megússzuk a következő adag esőt. A tegnap este Organyában vásárolt kenyeret termeljük be. Mindenkinek fogynak rendesen a tartalékai, jó lenne már végre egy normális bevásárlóhelyet találni. Erre azonban még várnunk kell egy darabig. A városból kiérve iszonyat vihar söpör végig a folyóvölgyön felhőszakadással kísérve. Dörög villámlik, s a látótávolság is szinte 0, így jobbnak látom a kényszerpihenőt. Fedezéket viszont nem találunk. Egy autóspihenőben állunk meg, s kerékpárjainkat is magukra hagyjuk, hisz ezek is potenciális villámveszély-forrást jelentenek. Lackó csak a kajakészletét veszi magához, nehogy megfújja valaki. Hát vajmi kevés rá az esély ebben az iszonyatos viharban. Rendesen ronggyá ázunk!
Nem sokára elhagyjuk az El Segre-folyó völgyét, s nekivágunk utolsó hágónknak. A forgalom teljesen jelentéktelen. Egy kemény 9-10%-os emelkedővel indítunk, ahol az amúgy is jó minőségű utat egy kapaszkodósávval is kibővítették. Itt már tudunk egymás mellett is haladni. Az eső már elállt, s felfelé lekerülnek az esőkabátok is. Egy 6 km-es enyhén kanyargós emelkedőt mászunk ki, mígnem elérjük a hágó tetejét. „Collada Clara 880” – szerepel a táblán a neve és a magassága. Egy rövid lejtő következik a 667 méteren fekvő Solsona városáig, mely – méretei alapján – Urgell óta az első igazi városunk. Rögtön neki is látunk az élelmiszer felkutatásának. Hát nem valami nagy a kínálat! Találunk néhány szupermarketet – zárva. Most már egyre valószínűbb a következtetésem: augusztus 15. nemzeti ünnep Spanyolországban is. Mindenki más és más részét kutatja át a városnak. Enyém az óváros, ahol egy pékségben sikerül kenyeret vennem. Tomiék egy kisebbfajta éttermet találnak két előnyös tulajdonsággal. Az egyik, hogy nyitva van, a másik pedig, hogy meleg van benne. Fél óra múlva nyit a konyhájuk, így – más megoldás nem lévén – egyhangúlag eldőlt az ebéd kérdése. Első körben pasztát rendelünk a katalán nyelvezetű étlapból. Ez Spanyolország nem turisztikailag fontos vidéke, így minden csak katalánul van kiírva, s nem is nagyon beszélnek más nyelvet az emberek. A tészta finom, de nagyon kicsi adag, így bevállalunk melléje még egy pizzát is. A kettő együtt már valami. Bár nem esszük degeszre magunkat, de az egy napja tartó kalóriaszegény étkezés után határozottan jól jött ez a meleg és ízletes ebéd.
A másfél órában, amit az étteremben töltöttünk, újból esett az eső, de a délután fokozatosan javul az idő. Továbbra is lejtős úton haladunk, s mivel a szél megszűnt, végre tudunk gurulni is. Az út további részében is a szokásos arcát mutatja az ország: jó minőségű széles út, halad a sziklás egyeletlen terepen alagutakkal, bevágásokkal, hidakkal teletűzdelve, mintha csak autópályán haladnánk. Körülöttünk gyér növényzettel borított sziklás hegyek amerre szem ellát, itt-ott kőházak, hol elszórtan, hol pedig apró falucskába rendeződve többnyire a domb tetején. Máshol hatalmas sziklaerődítmények emelkednek a magasba. A következő két várost Cordonát és Súriát elkerüli a főút. Amíg az előbbi a hegytetőről néz le ránk, addig az utóbbi a völgy mélyén található, melyet 2 hosszabb alagúttal kerül ki utunk. „Rengeteget szívnánk itt, ha nem lennének ilyen jó utak” – vonom le a következtetést a meredek sziklás terepet, s a félelmetesen szűk, kanyargó völgyeket szemlélve.
Délután 5 óra tájban érjük el első igazi Katalán nagyvárosunkat: Manresát. Jó lenne végre valami olcsóbb élelmiszerforrást találni, mert a finom, de – költségvetésünkhöz képest igencsak – drága ebédet már elégettük. Vaktában keresgélünk a város közepesen forgalmas utcácskáin. Egyelőre semmi. Végső elkeseredésünkben megpróbálkozunk a város platánsoros hosszú sétálóutcájával is. Szinte minden valamire való városnak ilyen parkos főutcája van, kétoldalt gyönyörűen gondozott platánsorral kiülős helyek tömkelegével. Kávézók, éttermek ameddig szem ellát. Egy mozin akad meg a szemünk, melyben feltűnően nagy a forgalom. Gondoltam benézek. Gyorsan megfordulok, s ahogy kiérek mereven szegeződnek rám éhes társaim kérdő tekintetei. „Tudunk enni pattogatott kukoricát, kólát” – kezdem a mondókámat, s látom, hogy halványul el a reménység utolsó sugara, de aztán gyorsan váltok: – „vagy amit akartok! Ugyanis az ott bent egy kicsike szupermarket”. Ennyire még nem nagyon örültünk boltnak. Bár ez sem olcsó, de legalább lesz vacsi! Nem úgy, mint tegnap!
Szemre vételezzük a város kicsinyke főterét, majd kikeveredünk egy hosszú egyenes, enyhén emelkedő sugárúton. A város határában történt, hogy az út mentén egy elhagyott „Teddy” maci őrizte a szántóföldet. Olyan Micimackó méretű jószág búskomoran ücsörgött az árokparton. Tominak sem kell több, feldobja rá a sapiját, s szokásához híven fényképet kér magáról és új barátunkról. De ez a sztori így túl snassz lett volna, még talán bele sem került volna a beszámolóba. Így hát gondoltam kissé emlékezetesebbé teszem. Valami gonosz hátsó szándék által vezérelve a Maci mögött termek, s keresztülhugyozom, mint hülyegyerek a hóembert. Tominak sikerült elkapni a sapkáját, ijedten menekült, Lackó nem tud mit kezdeni a fennálló helyzet komolytalanságával, Dia meg csak fényképez bőszen. Eztán magára hagytuk a megalázott macit, s egy jókora bevásárlóközpontot lelünk. Természetesen zárva van. A kiírás szerint holnap 10 órakor fog nyitni, mint a boltok többsége itt Spanyolországban. Megint visszasírjuk a Francia-Rivérát, ahol még „hajnali” ½ 9-kor is találtunk nyitva lévő áruházat. De egyvalamire mégiscsak jó lesz nekünk ez a hely. Meg tudunk vacsorázni. Egy bezárt büfé fedett asztalához telepedünk le, Lackó próbál életet lehelni a reggeli zuhéjban szétázott mobiltelefonjába. Meg kell várni, amíg kiszárad, addig nincs rá esély! Vacsora közben újból elered az eső, így ismét várni kényszerülünk, majd ahogy csitul gyorsan nekiindulunk, hogy még a sötétség beállta előtt biztos szállásra leljünk.
Egy jókora lejtőn gurulunk le hatalmas sebességgel. Szinte versenyfutás ez az egyre közeledő viharral. Az első mellékúton jobbra térünk le, s szétszóródunk a szélrózsa minden irányába. Tomiék járnak sikerrel, s a körülményekhez képest egy első osztályú táborhelyet találnak a kétsávos vasútvonal egyik hídja alatt. A fedett helyen még száraz fát is találunk, így ismét tudunk teát főzni, s a sátrakat sem kell kitennünk a folyamatos esőzésnek.
A híd alatt folyik ez az a vöröses színű folyócska, melyet egész nap követtünk. A szinte álló vízben egy vergődő halat vélek felfedezni. Tomi és Lackó persze kapva kapnak az alkalmon, s egy hosszú nádszál, egy nejlonszatyor és némi madzag segítségével megpróbálják partra segíteni az állatot, aki idejében kapcsol, így a halvacsora elmarad.
Estig megtett összes táv: 1875,5 km
(Megérkezés Barcelonába)