Négy év után újra visszatértünk a Dolomitokba, amit jogosan neveznek Olaszország egyik legszebb magashegyi vidékének. Az észak-olasz hegyvidéken, másztunk örök klasszikus utakat Sylvester Stallone nyomában járva, láttunk azúrkék tavat turistákkal körülvéve, botladoztunk egy elfelejtett magashegyi körtúrán a szintén elfeledett Sorapiss csúccsal, harcoltunk a délutáni viharokkal, amik nem értek utol minket és trükkös falrajzokkal is szembesültünk.
Dolomitok 2022
magashegyi túrák és via ferrata
Idén újra útra keltünk 6 fős kis csapatunkkal, hogy meglátogassuk a bevált „alaptábornak” nevezett helyünket a Dolomitokban, napközben pedig eddig ismeretlen csúcsokat másszunk meg. Nagyjából sikerült is tartanunk az előzetes terveket, aminek az eredményeképpen 11 db kétezer méter feletti csúcsra sikerült feljutnunk.
A túratervben az elképzelésünk a számunkra új, eddig még nem mászott via ferráták felkutatása volt, kiegészítve egy kis bivakolással és nagy hátizsákos gyaloglással. Ez így túl könnyűnek hangzik, azonban az utolsó mászás után azt hiszem elmondhatjuk, hogy mindannyian kellemesen elfáradva ültünk be a kocsiba.
1. nap (augusztus 8.)
Elsőként a Tre Croci hágóból a Cristallo csoportot szemeltük ki, mely nagyon jó akklimatizációs túrának ígérkezett, ugyanis végig nagy magasságban haladhattunk. Mivel a felvonók már jó ideje nem járnak fel a Lorenzi menedékházhoz, így a hajdanán felkapott hegy most teljesen megváltozott, eltűntek róla az emberek. A világháborús romjairól híres Ivano Dibona úton közelítettünk a Lorenzi menedékház irányába, mely során két csúcsot is begyűjthettünk.
A délutánra érkező eső miatt a csapat fele az ereszekedés mellett döntött, Kristóf, Aliz és Zoli mászta csak meg a Bianchi via ferrátán (D) elérhető Cristallo di Mezzo csúcsot.
A Lorenzi alatti kőfolyáson ereszkedtünk vissza a hágóba, s éjszakára visszatértünk az "alaptáborunkba" 1400 méteres magasságba.
2. nap (augusztus 9.)
Túránk második napjára stabilabbá vált az időjárás, s ezt kihasználva a kétnapos Sorapiss körtúra teljesítésére vállalkoztunk. Ez egy 28 kilométer hosszú 1800-2650 méteres magasságban haladó elég extrém útvonal, mely két bivakot érint és két via ferrata útvonalat is magában foglal. Ezt kívántuk megfejelni a Sorapiss csúcs (3205 m) meghódításával.
Reggel sajnos későn indultunk, így hatalmas tömeg fogadott a Misurina-tónál és a hágóban is, alig találtunk parkolóhelyet. Az út első szakaszán, a Sorapiss-tóig irdatlan nagy tömeg volt, többnyire "papucsos" kirándulók bandukoltak, így rendre feltorlódott a tömeg a turistaúton, ami számunkra nemcsak sok-sok perc késést eredményezett, de minden perc álldogálással egyre inkább húzta a hátunkat a hátizsák.
Az "öblítőszer" színű Sorapiss-tó után aztán mintha elvágták volna, véget ért a forgalom, innen kezdődhetett végre a mi terepünk. A Vandelli via ferrata nem számít nehéznek, súlyos hátizsákjaink alatt azonban mi nem éreztük könnyűnek sem, minden lépésnél koncentrálnunk kellett. Mire leereszkedtünk a Comici bivakházhoz már délután öt fele járt az idő, s elég fáradtak is voltunk, így felmerült, hogy itt töltsük az éjszakát. Ez azonban lehetetlenné tette volna a másnapi csúcsmászást, így összszedtünk magunkat és elindultunk a jóval feljebb, 2600 méteren található Slataper bivak irányába.
Baromi fárasztó szakasz ez, végig két sziklafal közötti szűk meredélyen halad az út, s veszettül hullámzik fel-alá. Alattunk több mint 1000 méterrel a völgy majdnem függőlegesen, egy szűk törpefenyő sáv nyújt csak némi védelmet a kitettség ellen, felettünk szintén fal egészen a hegység legmagasabb csúcsáig. A teljes körön egy vízfelvételi lehetőség van csak, nagyjából 2,5 kilométerrel a bivak előtt, ám ehhez 150 métert kell lemenni szintben a patakig, majdhogynem függőlegesen ereszkedve a fűlejtőn. Kristóf és Zoli járta meg ezt az utat, majd a naplemente csodálatos fényeiben, azonban hullafáradtan kaptattunk fel éjszakai szálláshelyünkre, melyet a sötétség beállta előtt nem sokkal értünk el.
A bivakban egy középkorú hölgyet találtunk egymagában, aki talán a lelke mélyén örült a társaságunknak. Négyen tudtunk beköltözni mellé komfortosan, de fel voltunk készülve arra is, ha nem lenne elég hely számunkra, így két sátrat is felvittünk B tervként. Szerencsére sátorhely is akadt a bivak közvetlen közelében, ketten itt éjszakáztunk.
3. nap (augusztus 10.)
A tegnapi megerőltető nap után csak hárman vállalkoztunk a Sorapiss főcsúcsának a meghódítására. Hajnali 6-kor indultunk a bivaktól a kőfolyáson a sziklafal irányába, melyről azt tudtuk, hogy egy többnyire könnyű, ám a kulcshelyen egy kéményben 3-mas szintű mászás árán érhetünk majd el.
Nagyjából fél óra alatt el is értük a sziklát. Egy rövid, néhány kunsztból álló mászás után hosszú sétás szakasz jött, majd megláttuk a kéményt.
Hurkokkal ellátott fix kötéllel volt ellátva, így nem kellett használnunk a saját kötelünket, így nem volt annyira vészes megmászni. A továbbiakban hosszú párkányséták következtek, melyet néhány rövidebb mászás hidalt át. Az utat szép piros jelekkel szerencsére mindenhol jelölték, eltévedni lehetetlen lett volna az úton.
Nagyjából két óra alatt értük fel az Sorapiss impozáns csúcskeresztjéhez. A hideg szél ellenére hatalmas élmény volt, hibátlan körpanoráma mindenfelé, csodás kék ég tiszta idő, s mélységes csend. Az egyik kedvenc csúcsunk lett ennek az elfeledett hegységnek a nehezen megközelíthető főcsúcsa.
A nap persze itt még nem ért véget, sőt mondhatni itt kezdődött igazán. 10 óra után értünk vissza a bivakhoz, ahol társaink épp reggeli napfürdőt vettek, majd nagy hátizsákjainkkal felszerelkezve a Francesco Berti via ferrata irányába folytattuk a kört. Ezen a C nehézségű úton többnyire lefelé kell mászni. Nem nehéz, ám rendkívül kitett út, nagyjából 1500 méter volt közvetlenül a lábunk alatt. A via ferrata után újra egy párkányrendszeren haladtunk, majd jókora kaptatóval léptünk be egy mellékvölgybe, ahol egy kritikus és biztosítatlan ereszkedés után végre stabil talajt éreztünk a lábunk alatt. Közben szidtuk rendesen az olaszok felmenőit, hogy lehet, hogy egy ilyen "normál" turistaúton ilyen nehéz, biztosítatlan mászásokkal teletűzdelt szakaszt megengedni?
A Sorapiss kitett párkányainak lakói
Ám nem sokkal később végre újra megpillanthattuk a már jól ismert Sorapiss-tó világoskék víztükrét, s ekkor tudtuk, hogy alig két óra múlva végre megszabadulhatunk hátizsákjaink ólomsúlyától.
Normál turistaút olasz módra
Nagy hátizsákkal nem túl baráti lemászás a jelzett úton
Lassan bezárul a kör
A tótól aztán persze megint jött a jól ismert "csúcsforgalom" melyhez fáradtan már nem sok kedvünk volt, sok-sok "scuzi" kellett hozzá, hogy még időben visszatérjünk az autóinkhoz, majd cortina-i bevásárlás után az alaptáborunkba.
4. nap (augusztus 11.)
A kétnapos hosszú, fárasztó gyalogtúra után ideje volt végre egy könnyebb regenerációs jellegű napnak. Felautóztunk a Falzarego-hágóba 2109 méterre, innen túráztunk fel először a föld alatti világháborús erődrendszerben a Lagazuoi menedékházhoz.
Felhős időnk volt fent, így nem volt jó a kilátás. Rövid ereszkedés után megkezdtük a felkapaszkodást a Fanis déli csúcsára a Tomiselli via ferrátán át (D). Ez a Dolomitok egyik legkalandosabb mászóútja, mely végig kitett falon halad, s viszonylag nehezebb is. Mindenki nagyon élvezte a mászást és a csúcsról nyíló panorámát is.
5. nap (augusztus 12.)
Péntekre rossz időt írtak, így a tervezett Pelmo mászásunkról le kellett mondanunk. Nagy tanácskozás után Kristóf javaslatára a Sella-csoportban található Piz Boé csúcs felé indultunk, mely a Cesare Piazzetta via ferratán (D) viszonylag gyorsan megközelíthető a 2239 méteres Pordoi hágóból.
A csúcs mellett szólt az a tény is, hogy közvetlenül a csúcson van egy menedékház, ahová vihar esetén visszavonulhatunk. Szerencsére erre nem volt szükség, csak enyhe hószállingózást tapasztaltunk, de egy kávé azért jól esett a csapatnak ezen a rendkívüli magasságon.
A viharfelhők tényleg elkezdtek gyülekezni, így hamar az ereszkedés mellett döntöttünk, ám közben még érintettük a Sass Pordoi nevű csúcsot is ráadásként.
Délutánra aztán megjött az igazi nagy eső, amit ígértek, de az előrejelzés alapján reménykedtünk, hogy holnap az utolsó mászás a Civetta déli csúcsára a Moiazzára nem fog akadályokba ütközni.
6. nap (augusztus 13.)
Utolsó napra maradt a régóta dédelgetett Gianni Constantini via ferrata (D), melyet a Fanishoz hasonlóan szintén a nehéz ferratákhoz sorolnak itt a Dolomitokban. Összességében elmondható, hogy talán ez volt a legnehezebb út, amit másztunk itt, nem is elsősorban technikailag, hanem az út hosszát, valamint a lemenet hosszát és nehézségét tekintve.
Maga a túra a Duran-hágóból indul 1601 méterről, a beszállás a Carestatio menedékház felett nem sokkal található 1834 méteren. Innen a 2878 méteres csúcsig gyakorlatban szinte végig mászni kell.
Elsőként a 2737 méteres Cresta delle Masenade csúcsára jutottunk fel, ahonnan hosszú és néha kitett, de nagyjából vízszintes gerinc vitt átt a Moiazza csúcs alá.
Itt volt még néhány izgalmas felkapaszkodás, valamint havas párkány mielőtt elértük a csúcs hosszan nyúló gerincét, melyen már könnyű sétával feljuthattunk a csúcsra.
A lemenet meglepően sok izgalmat, drótkötéles nehéz lemászásokat tartalmazott, valójában megmászattak velünk egy komplett, nagyjából C nehézségű utat lefelé egészen 1900 méteres magasságig.
Nem, ez már nem a ferrata, ez a lefelé vezető szakasz
Szerencsére mindannyian épségben leértünk, s ezzel idei mászásunk véget is ért. Találkozunk jövőre, de nem valószínű, hogy ugyanitt!
Adatok a túráról
- Túra időpontja: 2022.augusztus 8-13.
- Meghódított hegycsúcsok: Cresta Bianca (2932 m), Critallino d'Ampezzo (3008 m), Cristallo di Mezzo (3150 m), Sorapiss (3205 m), Fanis déli csúcs (2980 m), Piz Boé (3152 m), Sass Pordoi (2950 m), Cresta delle Masenade (2737 m), Moiazza Süd (2878 m)
- Gyalogtúrák hossza: 14,7 km + 28 km + 11 km + 11 km + 10,4 km = 75,1 km
- Résztvevők: Asztalos Noémi, Bodó Aliz, Halmos Tamás, Puskás Márton, Puskás Zoltán és Sárosi Kristóf
FÉNYKÉPALBUM
Térkép
A nagyítható térképhez, kattints a fenti képre
Ballagunk lefelé a hegyről