2022 novemberétől a Wizz Air légitársaság közvetlen járatot indított Budapestről az autonóm portugál szigetre, Madeirára. Ennek apropóján gyorsan le is csaptunk az első kedvezményes jegyekre azzal a tervvel, hogy a Madeira Island Ultra Trail terepfutóversenyének leghosszabb, 115 kilométeres útvonalát négy nap alatt végigtúrázzuk. Az utazást teljesen önálló módon hátizsákkal, sátorral képzeltük el, mely során a rajtponttól a célig semmilyen motorikus segítséget nem veszünk igénybe.
Hátizsákos gyalogtúra a MIUT 115 útvonalán
Miért pont Madeira?
Madeira természeti látnivalói már jóval korábban lenyűgöztek. Az 57 km hosszú és mindössze 22 km legnagyobb szélességgel rendelkező vulkanikus atlanti-óceáni sziget nagyjából a marokkói Casablanca város magasságában, de attól több mint 870 kilométerre található. A Spanyolországhoz tartozó Kanári-szigetek még egy jó 500 kilométerrel délebbre fekszenek, így Madeira éghajlata nem igazán a tengerparti nyaralást kedvelő turistáknak kedvez, sokkal inkább a magunkfajta kirándulókénak, akik a még novemberben is kellemes, tavaszias időben nem félnek elveszni a sziget érintetlen vadonjában. Mert hegyekből itt aztán nincs hiány. Madeira számos 1800 méter feletti csúccsal rendelkezik. A vízválasztó vonulat a sziget északi partjai felett húzódik végig, s nyaktörő meredekséggel szalad fel az óceán háborgó hullámaitól a magashegyek szintjéig. A verseny útvonala is többnyire ezt a vonulatot követi, ám rendre leereszkedik az északi part apró-sziklás öblökbe zárt falvaihoz, ezért igazi nehéz, technikás terepen halad.
A gyors foglalás után nem maradt túl sok időnk az előkészületekre. A verseny útvonalát négy – nagyjából egyenlő hosszúságú szakaszra – bontottam ügyelve arra, hogy a szakaszok végén legyen táborozásra alkalmas terület, valamint néhány indokolt kitérőt is beleraktam az egyébként sem könnyű 7100 méter pozitív szintemelkedést tartalmazó útvonalba.
A tervezett és bejárt útvonal - kattintásra nagyitható
FÉNYKÉPALBUM
Megérkezés a szigetre
November 24-én délelőtt 11 óra magasságában pillantottuk meg először Madeirát. Nagyjából egy órája hagyta el repülőnk Portugália délkeleti vidékét, s egyben az európai kontinenst, s az egyhangú látkép után kész felüdülés volt látni a sziget égbe meredő zöld csúcsait, melyek elképesztő meredekséggel emelkedtek az ég felé. Átrepültünk a Szent-Lőrinc-félsziget kopár nyúlványa felett, s jobb oldalt fel is tűnt a sziget egyetlen reptere a Cristiano Ronaldo focistáról elnevezett, partmenti légikikötő. Akárcsak a portugál válogatott és a Real Madrid klasszisa a reptér is komoly veszélyt jelent, de nem az ellenfél kapujára, hanem az ide érkező repülőgépekre. A sziget partvonalával párhuzamosan szaladó, markáns oldalszelektől gyakran sújtott kis kifutópályát ugyanis nem lehet klasszikus módon megközelíteni. A világ harmadik legveszélyesebb repülőterén emiatt nem ritka esemény az átstartolás.
Ezen a napon szerencsére tiszta idő és nyugodt légmozgás várta gépünket, így ámulattal figyeltük, ahogy pilótánk megkezdi a végső manővert: alig 6-700 méteres magasságban, s az apró öböl felett először a fölénk magasodó hegy, majd pedig egy újabb jobbkanyarral a kifutópálya felé kormányozza az A320-ast. Korábban egy dokumentumfilmben láttam, hogy az ide érkező pilótáknak a portugál légügyi hatóságok előtt külön le kell vizsgázniuk a reptérből, csak akkor vezethetnek ide járatot. Bevallom eléggé dobogott a szívem, mikor már egy kilométeren belül járva még mindig láttam jobbról kitekintve magunk előtt a kifutópályát. Csak az utolsó másodpercben rakhatta egyenesbe a gépet a pilóta, s nagy fékezéssel sikerült még a bővítés során oszlopokra épült toldás előtt megállítania a gépet.
Madeira már az első pillanattól kezdve barátságos volt. Maga a reptér a maga egyszerű már-már családias légkörével, s kilépve a levegő illata is messze feledtette velünk az otthon hagyott szürke, komor őszi időt. A félóránként járó repülőtéri busszal öt euró fejében, nagyjából 25 perc alatt értünk be Funchalba a sziget fővárosába. Útközben nem győztük bámulni a meredek hegyoldalakra épült apró pirostetős házak rengetegét, az oldalban kanyargó sok-sok apró utacskát, s a banánültetvényeket.
Érkezés a reptérre
Funchal igazi főváros. Zsúfolt és forgalmas. Nem sok időnk maradt, meg hát nem is azért jöttünk ide, hogy itt bóklásszunk, így gyors bevásárlást követően fel is pattantunk a szigeten közlekedő Rodoeste nevű busztársaság 6-os számú járatára. Mint említettem mindössze 60 kilométer hosszú a sziget, viszont – bár az utak minőségére nem lehet panasz – a domborzati viszonyok csak nagyon lassú haladást tesznek lehetővé rajta. A hatos busz egy nagyjából 30-40 éves, 46 személyes öreg Volvo volt. Be is vetettük magunkat a hátsó üléssora és megkezdtük a körülbelül 2,5 óráig tartó utazást, mely 6 eurónkba került fejenként. Korábban én sem gondoltam, hogy egy alig 60 kilométeres út hogy tarthat ilyen soká, de amint elhagytuk Funchalt rögtön megértettem. Nem a forgalom miatt haladtunk lassan, és még csak nem is a sok-sok megálló miatt, a sofőr ugyanis nagyon magabiztosan és lendületesen vezette a szűk kanyargós utakon a nagyjából 20 méter hosszúságú öreg jószágot, melynek az ereje is megvolt hozzá, hogy megküzdjön a nem mindennapi terepviszonyokkal. A sziget partvidéke képeslapszerű távolságba került. Gyorsan beláttuk, hogy ez egy kalandos utazás lesz, ám amikor felpillantottunk az előttünk magasodó Cabo Girão sziklafalára, akkor már eszünkbe jutott az „életveszélyes” kategória említése is. A Funchaltól 19 kilométerre emelkedő domb ugyanis meredek szilafallal törik a tengerbe, legmagasabb pontja 580 méterrel emelkedik a víz fölé (ezzel a világ második legmagasabb függőleges tengerparti sziklafala). A busz eddig sem az alagutakkal tűzdelt autópályán haladt, így fel sem merült bennünk, hogy átbújunk alatta. A szűk, szerpentines utak mellett néhol igencsak nagy függőleges mélység volt, miközben szédítő tempóban vettük a kanyarokat. A „Visszafordulás-foka” után leereszkedtünk Ribeira Brava falucskába, s egy 10 perces technikai pihenő után elindultunk az északi partvidék irányába vezető völgyben. A busz néha letért a főútról, az utasok kérelmére minden kis falucskába felment. „Érdekes ez a madeirai dialektus” – jegyeztem meg Aliznak – „a portugálok azt mondják, hogy lift, a helyiek pedig azt, hogy busz” – sütöttem el ezt a gyenge poént kínomban, mikor már a harmadik falucskába kaptattunk fel a 20% feletti meredekségű falatnyi utakon. Bevallom, jóval nagyobb megpróbáltatás volt a buszút, mint az ötórás repülés, így a két és fél óra zötyögés után enyhe hányingerrel, megkönnyebbülten szálltunk le São Vicente falucskában, hogy megvárjuk a csatlakozást.
Kaland vagy élmény? Madeirán a buszozás kettő az egyben!
A második buszút mindössze fél órás volt, s többnyire az északi partvidék függőleges sziklafalai alatti alagútban zajlott, így gyorsan megérkeztünk a verseny rajtának helyt adó Porto Monizba. Egy óránk maradt még sötétedésig, így miután megcsodáltunk az óceán robajló hullámait, megkezdtük a túránk első combos kaptatóját.
Nulladik nap – az óceántól a hegyek lábáig
Porto Moniz – Lagoa dos Lamaçeiros
- Táv: 4,36 km
- Szintemelkedés: 425 m
November 24-én délután öt óra környékén készen álltunk az indulásra. Több mint 120 km nehéz, technikás terep vár ránk, így a naplementéig hátralévő alig egy óra alatt igyekeztünk egy kis előnyt szerezni magunknak a holnapi napra. Útvonalunk gyorsan elhagyta a robajló hullámok szabdalta sziklás partvidéket, ahol még a strandolásra külön kialakított, a nyílt víztől gáttal elzárt medencék is le voltak zárva, mert a nagy hullámok ide is behatoltak. Komoly emelkedővel, de aszfalton indult az útvonal, nem egyszer 20-25% körüli emelkedéssel pillanatok alatt magunk alatt hagytuk Porto Monizt. A táj egyre békésebb lett, megszűnt a parti forgalom, sehol egy ember, csupán néhány egyszerű házikó, s mindenfelé a buja zöld növényzet. Már sötétedett, mikor négyszáz méteres magasságban egy kis víztározóhoz értünk. Találtunk egy grillezőt, itt meg tudtuk főzni a vacsoránkat – ugyanis Funchalban gázpalackot nem sikerült vásárolni a főzőhöz – s meg is tudtunk mosakodni. Egy zöld tisztáson állítottuk fel a sátrat az első csillagfényes éjszakánkon, megcsodáltuk az alattunk elterülő kis falu Ribeira da Janela házait, majd a hosszú, fárasztó utazással telt nap után gyorsan nyugovóra tértünk.
Porto Moniz óceánparti sétányáról indult a túra. A hullámok morajlása még sokáig kísérte utunkat.
Első nap – hegyre fel, hegyről le
Levada de Ribeira da Janela – Fanal – Seixal – Fonte Ruivas
- Táv: 36,35 km
- Szintemelkedés: 2599 m
Másnap jó 9 óra alvással feledtetve a tegnapi hajnali kelést és egész napos utazást, már napfelkeltekor úton voltunk. Madeirán novemberben – Közép-Európához képest – jó sokáig, este 6-ig világos van, ám reggel csak ¾ 8-kor kel a nap, így nem kellett túl koránra állítanunk az ébresztőt. Táborhelyünk szinte közvetlenül a Levada da Ribeira da Janela bejáratánál feküdt. Levadáknak nevezik a szigeten kialakított mesterséges csatornákat, melyeket hajdanán cukornádak, ma pedig a banánültetvények öntözésére használtak. Nagyon okos megoldás, hiszen ahelyett, hogy hagynák pillanatok alatt az óceánba zúdulni a hegyekből érkező forrásvizeket, inkább az oldalfalakban kialakított alacsony esésű kis alig fél méter széles és 20-30 cm mély csatornákba vezetik, majd mesterséges tavakba gyűjtik össze az értékes ivóvizet. A levadák melletti szervízutak fantasztikus túraútvonalakat kínálnak, ezt ismerte fel Aliz is, amikor első módosításként javasolta ennek a 12 kilométeres útvonalnak a bejárását. Így már 4 km után letértünk a MIUT útvonaláról, helyette egy kis csatorna mellett kanyargotunk a sziget belseje felé. Az egyik legszebb levada mentén haladva csodás látvány tárult elénk: néha felbukkant mellettünk a szűk és meredek folyóvölgy, máskor mesterséges alagutakon keresztül jutottunk át. Lenyűgözött minket a sok-sok zöld szín, mind egy igazi dzsungel úgy festett Madeira. Eleinte féltünk, hogy a népszerű útvonalakon sok emberrel kell majd osztoznunk, ám egész délelőtt senkivel sem találkoztunk. Átjutottunk a leghosszabb alagúton is, mely 1 km hosszú volt, s a közepén felülről betört a víz, így még az esőkabátjainkra is szükség volt.
Átkelés az alagúton a levada mentén
A forrás közelében hagytuk el a barátságos, kellemesen emelkedő csatornát, majd megindultunk a Fanal-hegy irányába. Bevallom kicsit aggódtam, hiszen bár jelzett egy kis ösvényt az openstreetmap a levadából vissza a MIUT útvonalának irányába, azért a dzsungeli terepviszonyokat figyelve nem voltam biztos benne, hogy simán visszajutunk. A széles és biztonságos ösvény után meg is kezdődtek a nehézségek: először egy kötél segítségével kellett felkapaszkodni egy jó 15 méteres falon. Nem volt nehéz, ám kiszakadt egy lépés a lábam alól, így megindítottam Aliz felé egy jókora kőzuhatagot. Szerencsénk volt, egyik nagyobb kavics sem találta el. Innen kötél nélkül, ám továbbra is meredeken kaptattunk fel egy gerincen a sűrű dzsungelben. Nem volt könnyű menet. Nagyjából 1,5 km múlva 900 méteres magasságban értük el a MIUT ösvényét, a jelzett turistautat. Megcsodáltunk még egy hatalmas vízesést, s innen már viszonylag könnyen feljutottunk az 1236 méteres füves fennsíkra, amelyet a sziget egyik legegyedibb kincsének tartanak. A Fanal-erdő a Laurisilva-erdő része, amely az UNESCO Világörökségei közé tartozik. Nem véletlenül, ugyanis az itt lévő fák közül néhány több mint 500 éves. Ma már csak Madeirán, az Azori-szigeteken és a Kanári-szigeteken találkozhatunk ilyesfajta erdőkkel, azonban 15-40 millió évvel ezelőtt, Dél-Európa nagyrészét hasonló babérerdők borították.
A zöld minden árnyalata fellelhető a Fanal-hegyen
Nagy élet volt fent, először találkoztunk turistákkal, akik autóikkal feljöttek megcsodálni a kilátást és sétálni egyet ezen a különleges helyet. De nemcsak emberek, hanem állatok is benépesítették Fanal a délutáni napfényben csodálatos zöld színben pompázó füves rétjeit. A délutáni „sziesztájukat” egy pillanatra sem szakították meg kedvünkért a fűben hentergő tehenek, akik nagyon aranyosan pihentek a zöld legelőn és élvezték a kellemes napsütést. Biztos jó lehet Madeirán tehénnek lenni!
De nem sokáig élvezhettük az első hegyünk nyújtotta panorámát, szorított az idő, s még nagyon sok volt ma hátra. Egy meredek lépcsősor vezetett Seixal faluba, majd – ismét letérve a verseny útvonaláról, mely 400 méteres magasságból újra a hegy felé veszi az irányt – egészen az óceánig ereszkedtünk. Itt található ugyanis egy jellegzetes strand, ahová egy sziklakapu alatt lehet bejutni. Ezt nem hagyhattuk ki! Kicsit csúnyán néztünk, mikor a 33%-os aszfaltos úton gyilkoltuk a térdeinket lefelé, tudván hogy ezen ma még vissza is kell jönni, de hívott már az óceán. Át is vedlettük fürdőruhába és bevetettük magunkat a természetes, ám egy védőfallal ellátott medencébe. Egy ideig békés is volt, de ekkor érkezett az első hullám, amely nagy robajjal bukott átt a védőfal felett, s az addig nyugodt medencéből egy igazi pezsgőfürdőt varázsolt. „Gyere Aliz, próbáld ki te is” – kiáltottam fel a kilátóból szemlélődő fotósomra. Aliz Grúzia óta nincs jó barátságban a hullámokkal, de mégis engedett a hívószónak, s bevetette magát a medencébe. Épphogy beúsztunk, két akkora hullám érkezett, hogy még engem is meglepett. Nagyjából másfél méterrel buktak át a védőfal felett, forrt tőlük a víz, ahogy szétcsapódtak a sziklafalakon a nyugodt medence egy tajtékzó vadvízi folyóvá változott. Egy ideig azt sem tudtam mi merre hány méter, de odaküzdöttem magam Aliz mellé, aki láthatóan pánikban volt. Szerencsére hamarosan újra lenyugodott a hullámzás, így biztonságban ki tudtunk úszni a lépcsőhöz. Fent egy német csapat ámulattal figyelte a produkciót: „Nem hideg a víz?” – kérdezték. „Ha bent vagy ez a legkisebb gondod” – válaszoltuk „az adrenalin fűt”.
Találkozás az óceán mérhetetlen erejével Seixalban
Szívesen élveztem volna még egy picit az óceán sós levegőjét, ám a nap legnehezebb feladata még előttünk állt. 6 km és 1500 méter szint egyben. Ez volt az esti menü. Két óránk maradt még naplementéig, tudtuk, hogy ennyi idő alatt abszolválhatatlan feladat, de mindenképp fel kellett mennünk, hisz nem akartuk a második napot már hátrányból kezdeni.
Visszatértünk a MIUT útvonalára, mely nagyjából 400 méteres magasságig ereszkedik csak le a Fanalról, s egy hosszú lépcsőcsoron megkezdtük a kapaszkodót. Közben kigyúltak alattunk Seixal fényei. Már másfél órája úton voltunk 1000 méter könyéként tapostuk, de még mindig hallottuk az óceán hullámait alattunk.
Hét óra környékén aztán ellaposodott a terep. A keménylombú babérerdők helyett itt már a tűlevelűeké volt a főszerep. Fejlámpáink fényénél haladtunk a még 3-4 km-re lévő táborhely felé. Egyre hűvösebb lett, felkerült a pulcsi, kabát, sapka, sál is. „Nem lesz könnyű éjszaka” – már ekkor mondogattuk. 8 óra előtt fáradtan, elcsigázottan értük el az apró tölgyerdőt, a Fontes Ruivas piknikezőhelyét. Itt is voltak kiépített grillezőhelyek, így ezeken készítettük el a vacsoránkat és a meleg teát, majd a metsző hideg szél elől a sátrunk fedezékébe menekültünk. Itt sem volt meleg, így jócskán alá kellett öltözni nyári hálózsákjainknak, s tudtuk, hogy valószínűleg ez lesz a túra legkeményebb éjszakája.
Második nap – túrázás a felhők felett
Fonte Ruivas – Rosario – Boca da Encumeada – Pico Grande – Fajã Escura
- Táv: 33,08 km
- Szintemelkedés: 1957 m
Nagyon hideg éjszaka volt, fagypont körüli minimummal. Mi persze 10 fok körüli komfortfokozattal rendelkező hálózsákokat vittünk, hely és súlytakarékosság miatt, ráadásul egyetlen feladott poggyászunkba nem fért bele a szokásos vastagabb derékaljunk, így a papírvékony polifoamokon keresztül minden mozdulatkor éreztük a legapróbb kavicsok nyomását is.
A reggeli félhomályban dideregve raktuk össze a sátrainkat a túra legmagasabb táborhelyén (1520 m), s alig vártam végre, hogy elindulhassunk. Az első 15 km-en lefelé vezetett az út, s nagyon jól haladtunk. Ismét kicsit lementünk a verseny útvonaláról Rosario falucskába ereszkedtünk le egy bőséges reggelihez. Aliz megkóstoltatta velem a helyi nevezetességet, a pastel de nata péksüteményt, mely igazi ínyencségnek számít, főleg ha nem előrecsomagoltat veszünk a boltból, hanem egy helyi pékség kínálatából válogatunk. Már csak ezért is megérte leereszkedni. Nagyjából három óra alatt megvolt a nap fele, ekkor még nem is sejtettük, hogy a második 15 km sokszorta több időbe fog telni. Ekkor még reménykedtünk, hogy talán ma elérjük világosban a tervezett táborhelyet, de ez végül az utolsó nap kivételével egyik estén sem sikerült. Megkezdődtek ugyanis a kaptatók.
Barátságos falvak, teraszos ültetvényekkel a legmeredekebb oldalakban is
Meredeken kapaszkodtunk fel az Encumeada-hágó 1007 méteres magasságába, majd két kíváncsi cicussal eltöltött rövid ebéd után kapaszkodtunk is tovább a hegy gerincén felfelé. Innen kezdődött a legjelentősebb kitérő az útvonalhoz képest, ugyanis a MIUT-tal ellentétben itt maradtunk a hegy gerincén tovább keletnek, s bevállaltunk még egy plusz hegycsúcsot is, melyet a terepfutóverseny nem érint. Ez volt talán a legjobb döntés az útvonaltervezés során. Fantasztikus tájon haladt az útvonal 1300-1400 méteres magasságban. Alattunk összefüggő tejfehér ködfelhőbe burkolózott a táj, fent csodásan ragyogott az ég. Néha átcsapott egy-egy felhő a vonulaton, ilyenkor megszűnt a panoráma, máskor teljesen kitisztult az ég.
Hamar látóterünkbe került a Pico Grande 1654 méteres csúcsa, mely a fővonulattól délre található, s csupán egy meredek gerinc köti össze a vele. „Nem lesz gyerekjáték” – ez rögtön kiderült. Eddig is nehéz volt a terep, de meglepően ki volt építve az útvonal. A nehezebb szakaszokon lépcsők, korlátok, drótkötelek segítettek. Az átkötés viszont egy normál kis hegyi ösvény volt, nem több. Eleinte brutális meredekséggel ereszkedtünk le fővonulatról, hiszen a sziklás összekötő gerinc teteje nyilván nem járható, a falak aljában lehet átjutni valahogy. Elértük a ködfelhő tetejét, így megszűntek az irányok, továbbra is csigatempóban küzdöttünk a meredek lemenetekkel és combos felmenetekkel, melyek percről percre váltották egymást. Múltak a percek, múltak órák, de látszatra alig haladtunk. A Nap már a nyugati égbolt széléről figyelte küzdelmünket, mire megérkeztünk a Pico Grande csúcs lábához, s megkezdtük az utolsó felkapaszkodást. Nem sokkal naplemente előtt végre elértük a csúcsot, s ahogy végigvezettük a tekintetünket a körülöttünk elterülő a tejfehér felhőkből kiemelkedő zöld csúcsokon, minden fáradságunkat elfelejtettük. A csúcsról szinte az egész útvonal ott volt a szemünk előtt, lábunk alatt. A tegnapi szálláshelyünktől egészen a Pico Ruivo és Arieiro csúcsokig el lehetett látni. Szinte az egész sziget itt volt alattunk. S senki nem volt a csúcson, de a környékén sem. Néma csend honolt itt fent, s úgy éreztük, hogy miénk az egész sziget!
A túra legfelemelőbb pillanatai a Pico Grande csúcs tetején naplemente előtt
Persze egyikünk sem akart még egy éjszakát ezen a megfagyós magasságban tölteni, így amint kigyönyörködtük magunkat megkezdtük az ereszkedést a „Nuns Valley” irányába. Hamar elborított minket a sötétség, s az apró hegyvidéki falucska fényei hamar átütötték a ködfelhőt. Mint egy repülőgépet a leszállópálya fényei, úgy irányítottak minket is az apró kis pontok, lefelé a biztonságos, melegebb babérerdők irányába. A falu előtt közvetlenül egy szelídgesztenyésben találtunk nyugodt helyet az éjszakázáshoz. Megfőztük a vacsoránkat, megfürödtünk a közeli levada vizében, megcsodáltuk a függőleges falakkal körbezárt szűk völgyben lévő apró falu fényeit, s a felettünk húzódó ekkor már hibátlan csillagos eget (a tejköd teljesen felszívódott), s a sok-sok élményt magunkba zárva tértünk nyugovóra a sziget szívében.
Harmadik nap – Madeira legtetején
Fajã Escura – Curral das Freiras – Pico Ruivo – Pico Arieiro – Poiso - Lamaceiros
Táv: 34,64 km
Szintemelkedés: 2332 m
Túránk harmadik napján ismét napsütötte reggel köszöntött ránk. S bár hibátlanul kék volt az égbolt, a napsütést még sokáig nem élvezhettük ebben a meredek hegyfalakkal övezett kis völgyben. Lesétáltunk Curral das Freiras falu központjáig. A nagyjából 700 méteres magasságban található, angolul „Nuns Valley” néven ismert település az egyik legszebb hegyi falu a szigeten, nem véletlen, hogy a MIUT mezőnye is meglátogatja. Bevásároltunk, s megreggeliztünk, s Aliz révén ismét kipróbálhattunk egy helyi ínyencséget, a bolo de caco nevű madeirai lapos, kör alakú kenyeret, amit fokhagymás vajjal megkenve, melegen fogyaszthattunk el. A sziget a MIUT mellett számos terepfutóversenynek ad otthont, tegnap fent a gerincen láttunk szalagozást, s ma reggel itt a faluban is tele volt rajtszámos futókkal. Legszívesebben mi is ledobtuk volna a súlyos hátizsákot, s csatlakoztunk volna a népes mezőnyhöz, de hosszú út várt ma még ránk a sziget legmagasabb hegycsúcsaival, így nem késlekedhettünk.
Parázson sült ínyencség a bolo de caco
A völgyből kilépve újabb meredek emelkedő vette kezdetét. Északi irányba kapaszkodtunk fel újra a tegnap már megjárt főgerincre, melynek folytatása immár a Pico de Ruivo 1861 méteres csúcsára kaptat fel. Innen az eddigi néptelen turistautaknak egy időre búcsút kellett mondanunk, ugyanis a Ruivo és az Arieiro csúcsok közötti 5,5 km hosszúságú túraútvonal a sziget legnépszerűbb kirándulóhelye, lévén, hogy az utóbbi csúcsra egyvégtében fel lehet autózni.
Madeira legmagasabb csúcsán gyakori a tömeg, de a kilátásért így is megéri feljönni
Tehát innen egy végig kiépített párkányokon haladó, de roppant forgalmas utat kaptunk alagutakkal és rengeteg lépcsővel. Amíg nem jártunk Madeirán elképzelni sem tudtuk, hogy lehet egy útvonalban ennyi lépcső. Ugyanakkor bámulatos panoráma nyílt a néha a függőleges falakba vájt falatnyi utacskákról a körülöttünk elterülő hegyvilágra. Ha csak itt jártunk volna, bizton állíthatnánk, hogy ez a sziget legszebb túraútvonal, de tegnap a főgerinc és a Pico Grande csúcsok között egy hasonló, de jóval kevésbé kiépített és emberektől teljesen mentes útvonalon túrázhattunk, így az érintetlensége és néptelensége miatt számunkra sokkal nagyobb élményt nyújtott, mint a Ruivo-Arieiro gerincút. De nehézségében simán felvette a versenyt a tegnapival, láttunk olyan túrázót, akinek már igen komoly kihívást jelentett, hogy az Arieiro csúcsra visszatérjen. A rengeteg fel-le lépcsőzés, változatos és igen nehéz terepviszonyok megtették hatásukat, de már rajtunk is nyomot hagytak. Így roppant mód megörültünk, mikor az 1818 méteres csúcs után végre elhagyhattuk a csipkézett főgerincet, és szépen lassan megindulhattunk a völgy irányába.
Függőleges sziklafalba vájt útvonal a Ruivo-Arieiro csúcsok között
Innen már sokkal haladósabb lett a terep. Jobbra lepillantva láthattuk Funchal kikötőjét egy nagy szállodahajóval messze alattunk. Fenyvesekben, s legelőkön haladt az út még mindig nagy magasságban, s csupán a sötétség beköszöntével kezdtük meg az igazi ereszkedést. Eső négy napja, mióta a szigeten vagyunk nem esett, az utak – köszönhetően a nagy páratartalomnak – mégis mindvégig sárosak, csúszósak voltak. Minden lépésre ügyelni kellett a meredek szakaszokon főleg lefelé.
Este 7 óra után értük el a mára tervezett Poso Florestal de Lamacerios-t, egy néptelen erdészházat, amely mellett elvileg lehet sátrazni. Tűzrakóhelyet sajnos nem találtunk, így inkább visszagyalogoltunk 400 métert, s egy elhagyatott vízmű mögött egy levada partján táboroztunk le. Itt meg tudtunk mosakodni a levadában, s a ház szélárnyékában védett helyen főzhettünk. Az összegyűjtött nyirkos ágak hőértéke elég kicsi a szigeten, így hosszú idő volt míg esténként elkészült a Maggi tésztánk és a teánk. Egy kőkemény, nagyon technikás és fárasztó nap után, hullafáradtan dőltünk be apró sátrunkba.
Negyedik nap – séta az óceán peremén
Lamaceiros – Portela-hágó – Porto da Cruz – Boca do Risco – Pico do Facho - Machico
- Táv: 28,47 km
- Szintemelkedés: 705 m
Utolsó napra sajnos megérkezett az eső. Egész éjszaka zuhogott, sátrunk alatt egy szép nagy tócsa alakult ki, így egyhangúan csomagoltuk el csuromvizes sátrunkat és nyirkos hálózsákjainkat. Ugyanakkor hálát adtunk annak, hogy nem a magashegyi szakaszon ért utol minket az égi áldás, hiszen itt, ötszáz méter alatt 20 fokban már sokkal kevésbé volt kellemetlen az óceán felől érkező permet.
A Portela-hágóban reggeliztünk, majd célba vettük az északi parton fekvő Porto da Cruz városkáját. A szűnni nem akaró csapadék miatt innen nagyjából egy órás kényszerpihenő után, csak a déli órákban indultunk tovább. Jól is tettük, hogy nem siettünk, hiszen a túra egyik legszebb útvonala várt ránk. Itt most nem a zöldellő magashegyek, hanem az óceán közelsége adta a fő élményt. Az útvonal ugyanis nagyjából 6-7 km hosszan közvetlenül az északi part felett kanyargott jó 400 méteres tengerszint feletti magasságban. Alattunk meredeken szakadt bele a part a mindig háborgó óceánba, előttünk már feltűnt a Szent Lőrinc-félsziget kopár nyúlványa jelezvén, hogy közel a cél. Aliz nagyon szeretett volna kimenni a nyugati fokra, ám így is nagyon kemény volt a túra, sem időnk, sem energiánk nem marad már arra, hogy bejárjuk a teljesen kopár kinyúló félszigetet.
Négyzáz méterrel az északi part felett szintben haladt az út
Mire felértünk az óceán felett kanyargó szűk ösvényre szerencsénkre az északról hullámokban érkező sűrű zápor végre alábbhagyott. Megpihentünk a Boca do Risco szikláinál, majd délnek vettük az irányt és a Levada do Caniçal csatornával kanyarogva szép lassan megkezdtük az ereszkedést. Az északi partot elhagyva egyre jobb lett az idő, kisütött a Nap is. Levadával kezdtük 4 napja ezt a nehéz, de sok szépséggel kecsegető túrát, s most is egy levada mentén közeledtünk végcélunkhoz. De nem siettünk le a forgalmas és sűrűn lakott völgybe, tettünk még egy kis kitérőt a déli part fölé emelkedő Facho majdnem 300 méter magas csúcsához, ahonnan szuper kilátás nyílt a versenynek célt adó Machico városra és a mellette elhelyezkedő reptérre, másik irányban pedig a szigetet lezáró Szent Lőrinc-félszigetre.
Előttünk Machico - a cél
Élveztük egy darabig a napsütést ezen a kicsiny, de mégis csodás panorámával kecsegető csúcson, megszárítottuk sátrunkat a kellemesen lengedező szélben, s egy hosszú, meredek lépcsősoron bandukoltunk le a városba. Machico egy szép tengerparti sétánnyal és egy hullámtörővel védett homokos öböllel is rendelkezik, így kedvelt nyaralóhely. Megfürödtünk még egyszer, utoljára az óceánban. Nehéz, igen technikás, sok brutális emelkedőt és lejtőt tartalmazó négy napon vagyunk túl. Porto Monizból 115 km helyett 136-ot gyalogoltunk, s a verseny 7100 méteres szintemelkedését is sikerült majdnem egy ezressel megfejelnünk a kitérőkkel (összesen 8018 méter szintemelkedést teljesítettünk a Strava szerint).
Összegzés tapasztalatok
Tapasztalt terepfutóként, néhány itthoni ultrával a hátam mögött beláttam, hogy van még hová fejlődni. Sajnos a hazai terepviszonyok köszönőviszonyban sincsenek a szigeten tapasztaltakkal, így a MIUT-ra otthoni körülmények között igencsak nehéz felkészülni. Az útvonal szinte végig sáros, csúszós volt, száraz szakaszt elvétve találtunk. Rengeteg a lépcső, sokszor egy térképen egyenesnek tűnő szakaszban is beleraknak többszáz méter szintet azzal, hogy folyamatosan fel-le lépcsőztetnek, ez rengeteg energiát felemészt. Kevés az igazán jól futható rész, igazándiból az Arieiro csúcs utáni szakaszok futhatóak, de – gondolom – mire odáig eljut az ember, már nem igazán álmodozhat arról, hogy tempót fusson akár lefelé. Így egy ideig még nem tervezem a Madeira Island Ultra Trail leghosszabb távjának a teljesítését, de ha lehetőségem lenne rá, bármikor szívesen visszatérnék a szigetre.
Puskás Zoltán