3. fejezet

Vulkánok hátán

Az Etna és Vulcano-sziget

Vissza az előző fejezetre (Dél-Olaszország)

Július 22. napján a felkelő Nap már Szicília keleti partjain talált minket. Még 40 unalmas, dombos, forgalmas kilométer várt ránk a sziget Jón-tenger melletti partvidékén Catania városáig. Utunk itt már közvetlenül az Etna mellett haladt. Reggeli közben tűnt fel, hogy errefelé apró és szúrós vulkáni hamu borítja a tájat: a növényeket, házakat, utakat. Mindent.

– Ez is biztos a „felhődből” hullt alá Tomikám!

Délelőtt 10 órakor érjük el a sziget második legnagyobb városát. Eszméletlen forgalom és dugó fogad minket, miközben próbáljuk leverekedni magunkat a tenger partján elterülő belvárosba. Nápolyhoz nagyban hasonlatos a helyzet azzal a különbséggel, hogy az utak minősége egy hangyányival azért jobb errefelé. Az autósok, motorosok viszont hozzák az olaszos formájukat. Egyik autósnak sikerül egyszerre 3 súlyos közlekedési kihágást véteni: átmegy a piroson, miközben ledudálja a szabályosan áthaladó gyalogosokat, közben átlépi a záróvonalat (a gyalogosok kerülése miatt), s villogtat a szembejövőnek, aki szintén áthajt a piroson. Ezen már csak nevetni, vagy sírni lehet. Mi – így két hét után – inkább az előbbit választjuk. Cataniának egyébként meglepően szép belvárosa van hosszú sétálóutca mentén elterülő patinás épületekkel, dómmal, jellegzetes köztéri szobrokkal, szökőkutakkal.

11 óra után – egy jókora vargabetűt téve – északnyugatnak fordulunk, pontosan a város felett elterülő Etna irányába, melynek csúcsa légvonalban mindössze 30 kilométerre található. A kikötőváros forgalmas Via Ethena főutcája pontosan ezt veszi célba, miközben szép lassan, alattomosan megkezdjük túránk legnagyobb szintemelkedését.

Alig tíz kilométert tekerünk, majd Catania Gravina nevű elővárosában telepedünk le sziesztázni. A tegnapi hűvösebb nap után ma újból tombol a kánikula. Pár órás pihenő után újfent nekivágunk a hegynek. Az első kilométerek nem túl élvezetesek, ugyanis az Etna szoknyája, csakúgy, mint a Vezúvé, őrült módon be van építve. Mindent apró kis utak hálóznak be a meredek oldalban, s házak rengetege ameddig szem ellát. A sűrű kipufogófüstben felfelé haladván azt találgatjuk, vajon miért jó egy működő vulkán oldalában élni?

– Talán a termőföld miatt? – vetem fel, bár – ahogy elnézem – a táj csöppet sem hasonlít a mi „vulkánjainkhoz”. Végül egyszerűen arra a következtetésre jutunk, hogy a tengerpart már beépült, s csak erre tudtak terjeszkedni. Mi persze már nagyon várjuk, hogy végre felülemelkedhessünk ezen a hatalmas káoszon. De erre csak újabb 10 km, s 1 órás küzdelem után kerülhet sor.

Fél 5 körül érjük el Nicolosi városát 700 méteren. „Porta dell’Etna” – hirdeti büszkén az egyik középület falfestménye. Megérkeztünk az Etna kapujába! A főtéren találunk egy ivókutat, majd a helyi bámészkodó férfiaktól kérünk útbaigazítást a bevásárlási lehetőségeket illetően. Ilyen egész nap semmittevő fickókat szinte minden városban tömegével lehet találni itt, Olaszországban. Ez is tipikus mediterrán jelenség. Furcsa egy nép ez: ha autóba ül, akkor mindig siet valahová, egyébként meg órákat képes egyhelyben ücsörögni.

Nicolosi férfijai különösen segítőkésznek bizonyulnak, bár csak az olaszt, vagy szicíliait értik. Viszont aggodalomra ad okot, hogy az órájukra mutogatva ötöst mutatnak és a „chiuso” (zárva) szót ismételgetik. Pontosan tudjuk, hogy feljebb egy szemernyi vásárlási lehetőségünk sem lesz a lávafolyamok közt. Így, ahogy felért mindenki, lázasan a bolt keresésére indulunk. Meg is találjuk jó fél kilométerrel odébb. Zárva van!

Először nagyon megijedünk, de amikor közelebb megyek, látom, hogy aggodalomra nincs okunk. Ugyanis nem ötkor zár, hanem ötkor nyit a bolt a szieszta után.

– A kényelmes, sziesztázós mindeneteket! – fakad ki belőlem – Jól megvicceltetek minket!

10 perc sem kell, s megérkezik a délutáni műszak felettébb álmos legénysége. Feltankolunk fejenként 6 liter folyadékot, s bőségesen élelmiszert, sőt még egy jókora fagyit is beküldünk.

– Most már jöhet az Etna!

A nagy súly miatt nehézkesen mozog a bringa, határozottan érezhető a súlytöbblet az 5%-os emelkedőn. De – legnagyobb megkönnyebbülésünkre – a lakott területeknek végre vége szakad! S ahogy eltűnik a házak hosszú-hosszú sora, úgy egycsapásra előtérbe kerül az Etna hatalmas kúpja. Gyorsan meg is jön a kedvem a mászáshoz. Pityuval törünk az élre. Az elején felettébb gyenge teljesítményt mutató társam így, a túra harmadik hetében kapta el igazán a fonalat, talán pont az Etna volt neki a nagy áttörés. Jó tempóban forgatjuk a pedálokat, mellettünk hatalmas lávamezők sorakoznak gyér növényzettel. Az út jó minőségű és szinte teljesen kihalt. Térképként rajzolódik ki Catania városa és lassan az egész délkeleti partvidék. Sorra tűnnek fel alattunk a kisebb-nagyobb oldalkráterek. Jó hangulatban beszélgetve kapaszkodunk egyre feljebb, másik három társunk látóhatáron kívül, jócskán lemaradva küzd mögöttünk. Ezer méter felett már csak 1-2 kósza épület található: egy elég újnak látszó háromszintes hotel, valamint régi kőházak, némelyik lávával félig betemetve. Sőt van, amelyiknek már csak a teteje látszik ki. 7 óra táján kezdődik az igazi szerpentin. Innen az út hatalmas kanyarokat leírva kapaszkodik egyre magasabbra a megkövült lávafolyam oldalán. 1200 méter magasan vagyunk, a meredekség itt már 8% feletti, s egyre kevesebb a zöld terület.

– Lassan neki kéne állni táborhelyet keresni! – vetem fel, de már látótávolságban van a Sapienza menedékház jó 600 méterrel felettünk, s még csak este 7 óra van. Kellemes, bágyadt esti napsütés festi rozsdabarnára az egyébként szürkés hegytömeget. Olyan jó most tekerni!

Minden kanyarral egyre jobban csökken az esélye, hogy nyugodt táborhelyre leljünk, hacsak nem akarunk egy útszéli parkolóban aludni. ½ 8 után pár perccel egy útleágazásra és egy kivételesen nagy erdős területre leszek figyelmes. 1680 méteren vagyunk. Innen már kockázatos lenne továbbmennünk minden szempontból. Leülünk az út szélére és várunk!

Jó 20 perc múlva végre feltűnik három társunk. Keményen küzdenek a hegy meredek kaptatójával, s látszatra – velünk ellentétben – nincsenek túl jó hangulatban. Tomi és Laci érkeznek először kimerült tekintettel, s nagyon mérgesek ránk. Mindkettőjük mögöttük alig 100 méterrel a kerékpárját toló Pistivel példálózik, aki szerintük a végkimerülés határán van. Nem tudom igazán, hogy a tegnap esti mászás árthatott-e meg ennyire a fiúknak, mert mi Pityuval közel sem éreztük ilyen kimerítőnek ezt a kaptatót. S – elmondásukkal ellentétben – Pisti sem akar meghalni, csupán az utolsó párszáz méteren kellett egy kicsit beletolnia a járgányba, ami egyáltalán nem szégyen. Ahogy felér, már bontja is a Peroni márkájú olasz sörét, s iszik egy jót a mai napra. Szerencsére Tomiék mérge is gyorsan apad ahogy látják, hogy milyen nyugis és jó táborhelyet találtam a fenyőfák árnyékában. Ilyet az elmúlt fél órában hiába kerestünk volna! Már sötétedik, mire feldobjuk sátrainkat, majd elkészítjük a vacsorát, s kimegyünk még egy kicsit bámészkodni az országútra. Péntek este lévén elég nagy az esti forgalom. Ahogy a nápolyiaknak a Vezúv, úgy a Cataniában élők számára az Etna jelenti a szabadságot. Alig fél órás kocsikázás után itt végre ki tudnak szakadni a nagyvárosok nyüzsgéséből, s meg tudják szemlélni azt a szmogfelhőt, amely alatt mindennapjaikat töltik.

Innen már csak sok kicsi világító pont jelzi városukat a tenger sötét sávjával elvágva. Felettük pedig még mindig jócskán magasodik az aktívan működő Etna.

Fent 1680 méteren sem volt hideg éjszakánk. Csak egy kis szélvihar kavarta fel a vulkáni hamut körülöttünk, ettől eltekintve minden nyugodt és csendes volt. Mindössze 5 km bringázás és 250 méter szintemelkedés maradt a vulkán legnagyobb látogatóközpontjáig, a Sapienza menedékházig. Reggeli után szemrevételezzük a vulkán oldalába vájt burkolatlan utat, melyet elsősorban terepjárók számára készítettek. Mivel csomagjainkat nem sikerül sehol megőriztetnünk, úgy döntünk, hogy inkább gyalog haladunk tovább. Cuccokkal tekerni reménytelen volna, s ha már itt kell hagyni, akkor inkább a kerékpárral együtt tesszük, így kisebb az esély, hogy valakinek megtetszik, mintha leraknánk őket egy kupacba.

Kishátizsákkal indulunk tovább a libegővel párhuzamosan futó kis ösvényen. Meredeken kaptat fel a gyalogút az apróköves hegyoldalban. Itt 2000 méteren már egyre kevesebb a növényzet, már csak néhány fűcsomó és pár csokor színes virág található. A fákat – gondolom – elégeti a láva, mielőtt értelmes méretűre megnőhetnének. Amíg bringázásban Pityu volt partner, addig most újfent Laci és Tomi jönnek velem, a két Pisti kicsit lassabb tempót diktál. Alig több, mint 1 óra gyaloglás után elérjük a libegő felső végállomását. Itt a turisták tömkelegét áttranszportálják speciális terepjárókba, s ezekkel viszik tovább egés