bmenu1     fb1    insta1  

Montenegró hegyei és kanyonjai

Montenegró kerékpártúra 2007

2. szakasz (4-6. nap)

Vissza az 1. szakaszra

4. nap (2007. augusztus 10. – péntek) - Magashegyi nap a Durmitorban

Pivsko jezero – Trsa – Durmitor-hágó - Žabljak

Táv: 81,2 km

Hajnali 6-kor ébreszt minket óránk, túránk egyik legnehezebb napján. Öt perc múlva ott van emberünk is, és finoman közli, hogy lassan indulóra kellene vennünk a figurát. Nem akarunk visszaélni a bizalmával, így pár perc múlva már kaptatunk is fel a gát irányába. Az egyik alagútban kisbusz jön velünk szemben tele munkásokkal. Követi őket két rozzant Golf is, most már tisztán értjük, miért kellett mennünk. Itt tűnik fel először, hogy ezen a vidéken mennyire előszeretettel használják a Volkswagen Golf egyes-kettes típusát az emberek.

Újra kezdődik a játék az alagutakkal, többet megyünk sötétben, mint a szabad ég alatt. Lámpáinkat már kora reggel felszereljük, s egyhamar nem is foguk megszabadulni tőlük. Errefelé nem divat kivilágítani a földalatti járatokat. Fent, a 220 méteres gát tetejéről visszapillantunk éjszakai szükségtáborhelyünkre, melyet már autók foglalnak el. Az idő ma is kifogástalan, süt a Nap ezerrel, bár így hajnalban, hegyek között még egy kicsit hűvös az idő.

A következő szakaszon a duzzasztott Pivsko jezero partján kerekezünk. A tó teljes egészében kitölti a völgy alját, így utunk továbbra is a sziklafalon kénytelen továbbhaladni számtalan alagúttal teletűzdelve. A leghosszabbak – 480 és 500 méteres járatok – is teljesen kivilágítatlanok, ráadásul nem is teljesen egyenesek. Itt aztán tényleg érzéssel lehet csak kerekezni. Szerencsére a forgalom abszolút nem vészes, csupán elvétve húz el mellettünk egy-két rozzant autó. Jó hosszan tekerünk ezen a szakaszon, reggelizni – hely hiányában – esélyünk sincs. Csupán fél kilenckor állunk meg egy hosszú hídon, mely a tó egyik ága felett ível át. Itt költjük el a reggelinket.

Itt – a terv szerint – elhagyjuk a főutat – és egy 40 km hosszú szakaszon átszeljük Montenegró legnagyobb és talán legszebb magashegységét a Durmitort. Sorban tűnnek el gyomromban a finom Nutellás kenyerek, ezt látva társaim kérdezés nélkül tudják, mire készüljenek. Nem lesz egy egyszerű szakasz, az egyszer biztos. Már a kezdet is elég meglepő: a trsa-i mellékút egy alagúton keresztül lép ki a tóparti mellékútból, első látásra olyan hatást keltve, mintha egy bányába tekernénk be. Az út szerencsére itt is kifogástalan. Bár a főútnál jóval szűkebb, de a forgalom nagyon közelít a nullához. A Piva szurdokvölgyéből kilépve rögtön megkezdjük az emelkedést. Kb. 450 méteren vagyunk, innen kell felkapaszkodnunk az 1908 méter magas hágóra. Az út elképesztő megoldásokkal kapaszkodik fel a szinte függőleges falon. A hajtűkanyaroknak itt lehetetlen lenne szintben kivitelezni, így minden fordulót egy U alakú sziklaalagútban oldanak meg. Hát meg kell mondjam, ilyen vadállat utat még Svájcban sem láttam! Pedig eddig őket tartottam a hegyvidéki útépítészet királyainak.

Utunk keményen, néhol 15% feletti emelkedővel kapaszkodik fel a hegy oldalában, így szétszakad kicsinyke csapatunk, Bimbyvel haladunk elől, majd Tomi és Dia következik. Egy csodás helyen bevárjuk őket. Innen már jóval alattunk van a tó és a híd, ahol reggeliztünk. Ahogy elérjük a szurdokvölgy peremét, az út is veszít meredekségéből, innen már erdőben haladunk tovább. Bimby is lemarad, így egyedül nyomom tovább elől. Egyre jobban idegesít, hogy térképem a következő falut – Trsát – 6 km-re jelölte az elágazástól, s egyelőre sehol semmi. Pedig már jóval túl vagyok a hatoson. Nem szeretek bizonytalanságban lenni, így nem várom be a többieket. Egyszercsak vége szakad az erdőnek és feltűnnek előttem a hatalmas kétezer feletti, sárgás fűvel és fehér mészkősziklával borított hegycsúcsok. Fantasztikus látvány. 11 km-re a leágazástól megpillantom Trsa házait, itt már megállok. S röviden konstatálom magamban, hogy a GiziMap kiadásában készült Montenegró térkép bár elég részletes, de nem elég pontos. A legjobb, hogy ezt a szakaszt halál egyenes vonalként jelölte, holott annyi kanyar volt rajta, mint égen a csillag! Pár percig élvezhetem csak a magashegység páratlan nyugalmát, hamarosan befut Bimby, majd Tomi és Dia is. Az idő kissé felhősebb és hűvösebb, mint a szurdokban, de ez nem véletlen: az út emelkedéséből és a megtett távból úgy 1100-1300 méteres tengerszint feletti magasságot tippelek.

Közösen gurulunk be a kis hegyvidéki faluba, ahol csupán néhány ház árválkodik, egyébként eszméletlen nyugalom van. Betérünk a kocsmába, de nem járnak jól velünk, ugyanis csak vizet veszünk fel, s már indulunk is tovább. Trsától már nem emelkedik tovább az út, egy darabig szintben kanyargunk, majd egy rövid lejtő következik. A felhős idő ellenére hatalmas távolságokra el lehet látni. Kivehető a Piva-szurdok szűk vonulata a mögötte lévő 1500 méteres hegyekkel, a másik oldalról pedig közvetlenül a Durmitor kétezresei zárják a panorámát. Eszményi ez az útvonal, jobbat elképzelni sem lehetne. Néhány kósza autóson kívül senki nem jár erre. Itt-ott néhány ház, istálló áll, odébb tehenek legelnek. Fantasztikus a nyugalom. Egyetlen negatívumként a szél kap iszonyat erővel oldalról minket. Itt aztán semmi nem állhatja útját!

Egy istálló mellett ebédelünk a füvön. Itt, 1500 méter felett már elkél a pulcsi. Az út pedig csak kanyarog tovább, mintha soha nem lenne vége. Újabb erős kaptatók következnek, s az eső is elered egy pár perc erejéig. Előttünk feltűnik a Bobotov Kuk 2522 méteres hegycsúcsa, mely nemcsak a Durmitor, hanem egész Montenegró legmagasabb pontja. A meredek, barázdákkal szabdalt csúcs erről az oldalról nem megmászható, csupán a hegy túloldalán lévő Žabljak irányából.

Közben egy tábla figyelmeztet minket, hogy beértünk a Durmitor Nemzeti Park területére. Mivel Trsa előtt a többiek – valljuk be jogosan – eléggé ki voltak akadva rám, hogy túlságosan előrementem, itt rendszeresen bevárjuk a csapatot az élen haladó Tomival együtt. Bimby fiatalos lendülete már a múlté, sorrendben a János-hegy, a Kékestető és a Rogoj-hágó után úgy látszik, kissé nagy ugrás volt ez a hegy. No, nem adta fel a küzdelmet a srác, csak belátta, hogy a gumiszaggató „dirt”-ös stílusa itt most nem fog működni, a kerékpározás ezen ágához észre és pontos erőbeosztásra is szükség van. Már kétszer azt hisszük, hogy megvan a hágó, de – mint később kiderült – csak egy rövidke lejtő következett, így szintben a betervezett 1500 méternél is többet kell megmásznunk. Utunk aszfaltozógépek mellett halad el, alig bírjuk kikerülni őket, s egyszerre csak véget ér a jó minőségű aszfaltcsík, helyette kavicsos-sziklás utat kapunk. De innen már látszik a főhágó! Ennek most már biztosan annak kell lennie! Összeszedjük utolsó erőtartalékainkat és feltekerünk a mai nap utolsó emelkedőjére. A kilátás fantasztikus, hatalmas sziklás hegycsúcsokkal és végtelenségbe nyúló sárgászöld mezőkkel, hatalmas vidék belátható innen. Gyors fénykép a táblával, majd – mivel ismét megeredt az eső – irány lefelé. Száguldani nem tudunk, csupán lassan döcögünk a kavicsos úton. „Egy év múlva itt már aszfalton haladhatnánk”. Legnagyobbat persze nem mi szívunk, hanem a Žabljak irányából érkező autósok, többek között egy magyar család is, akik a munkagépektől nem tudtak ebbe az irányba továbbhajtani, így egy jó 50 km-es kerülővel folytathatják csak útjukat.

Hamarosan visszatérünk az aszfaltra, majd – anélkül, hogy észrevennénk – elérjük a Nikšič – Žabljak közötti főutat, mely botrányosan szűk és rossz minőségű. A forgalom annál nagyobb rajta. Szerencsére nem sokat kell ezen az úton haladnunk.

Délután fél 4-kor elérjük a Balkán-félsziget legmagasabban fekvő városát, a Durmitor Nemzeti Park turisztikai központját, Žabljak-ot. Fáradt a csapat, így nem sokat gondolkodunk, az első kempingbe becsekkolunk. Elég erős szél fúj a pusztában, így jól le kell rögzíteni sátrainkat, nehogy elmásszanak. Diának a mai nap kalandjai elégnek bizonyultak, ő inkább lazít egy keveset, mi addig betekerünk a városba. Az 1450 méteren fekvő kisváros egy fokkal fejlettebb, mint a hasonló cipőben járó bosnyák Foča, s ezt is főleg idegenforgalmának köszönheti. Legurulunk a várostól két kilométerre fekvő Crno jezero (Fekete-tó) partjára. Valószínűleg a fáradtság az oka, hogy a fiúk az egy eurós nemzeti parkbelépőt elég nehezen akarják kifizetni, pedig én váltig állítom, hogy megéri legurulni Montenegró egyik legszebb hegyvidéki tavának partjára. S tényleg csodálatos a sötét színű tó a mögötte lévő kétezresek koszorújában. „Fürödjünk meg” javaslom a többieknek, akik a hűvös, szeles és esőre álló időjárás miatt nem vesznek komolyan egészen addig, míg fürdőruhába vedlek, s a partmenti hínáron átvágva magam meg nem merülök a tó kellemes és csodálatosan tiszta kék vizében. Határozottan jól esik az úszás egy ilyen kemény nap után! A többieket azonban nem sikerül becsábítanom a partról. Bimby megbütyköli Dia bicajának a váltójának láncfeszítőjét, ami elég érdekes módon dobta ki a láncot. Ezért is ezzel jöttem el a kempingből, hogy rájöjjünk a hiba okára. Tomi hezitál még a fürdésen, bár őt ilyen témában nem igazán tudom már komolyan venni. Nem is lesz semmi a dologból!

Hazafelé beugrunk egy boltba üdítőt venni, s este 6-ra már ismét a kempingben vagyunk. A vacsorát a kemping saját konyhájában készítjük el, amit az őskori gáztűzhelynek köszönhetően, majdnem sikerül felgyújtanunk. Ezután tönkre teszem az egyik záramat.

Este is erős szél tombol, így bevackoljuk magunkat a sátrunkba és eltesszük magunkat holnapra.

Estig megtett táv: 369,2 km

 

5. nap (2007. augusztus 11. – szombat) - A Tara-kanyon

Žabljak – Tara-híd – Mojkovac – Biográdi-tó – Kolašin - Crkvine-hágó – Morača-kolostor

Táv: 127,7 km

A tegnapi hajnali kelést részben kipihenve, ¾ 8-kor mászunk elő a sátrunkból. Éjjel jókora esők vonultak át a tájon, s ahogy beérünk Žabljakba, egy újabb hatalmas záport kapunk a nyakunkba. Szerencsére a Durmitor Szupermarket előtt jókora fedett hely van, így nem ázunk meg, sőt még meg is tudunk reggelizni. Ugyanakkor nyugodtan konstatáljuk, hogy – az előjelzésekkel megegyezően – Montenegró sem egy drága ország. Vastagon áll a víz az úton, ahogy elindulunk. Bimbynek gondjai vannak a hátsó fékével, így egy rövid szünetet tartunk, de legalább még egyszer van módunk megcsodálni a Durmitor itt-ott felhőbe burkolózó, máshol napsütötte csodálatos hegyvonulatait.

Žabljakból „papíron” kb. 800-900 métert lejt utunk a Tara-folyóig, azonban mi ebből eddig nem sokat tapasztalhattunk. Ugyanolyan kanyargós, dimbes-dombos úton haladunk tovább, mint a tegnapi napon. „Hol kezdődik már a lejtő?” – teszem fel magamnak a kérdést, amit rövid gondolkodás után meg is tudok válaszolni – „Hát a kanyonban”. Tegnap is a Piva-folyó elhagyása után volt a legkeményebb emelkedő, minden bizonnyal most is a kanyon előtt lesz. Egy halottas menet halad át előttünk az úton megállásra kényszerítve minket. Ahogy tovább indulnánk látjuk, hogy egy idősebb helyi asszony – aki szintén a menet miatt állt meg – nem tudja elindítani Yugo márkájú személygépkocsiját. Rögtön ki is szúr engem, előkap a kesztyűtartóból egy autókerék szerelésére alkalmas kulcsot, felcsapja a motorháztetőt, s egy – már alaposan megcsapkodott – alkatrészre mutat: „Ide üssön!” – mondja szerbül. Ő közben beül a gépbe és gyújtást ad, s lám-lám már jár is a motor. „Megszereltem” a gépét, joggal lehetek büszke magamra. Egy elégedett mosoly a hála, s már el is húz az öreg Yugo Žabljak irányába. A szurdok peremén aztán megkezdődnek a lejtők, hosszan száguldunk bele a Tara-folyó rekordmélységű kanyonjába. Az út itt egy impozáns völgyhíddal keresztezi a folyót és emelkedik tovább Szerbia irányába. Megállunk fényképezni a még mindig legalább 100 méterrel alattunk csobogó tiszta vizű folyót. „Nem semmi ez a híd!”. Meglepődve tapasztaljuk már nem először a túránk során, hogy ilyen szegény országokban is milyen jelentős mérnöki alkotások születnek! Miután kigyönyörködtük magunkat, visszafordulunk a hídfőhöz és tovább ereszkedünk a Tara-folyó kanyonjába. A forgalom itt is elenyésző, a táj szép, de az elmúlt napok dinamikája már veszít a fényéből. A Piva-szurdok és a Durmitor után már nem találjuk olyan elragadónak az erdővel benőtt, alagutakban sem annyira bővelkedő hosszú folyóvölgyet. Pláne, hogy újabb rövidebb záporok következnek.

Egy kútnál állunk meg ebédelni, még mindig bőven akad a hazai készletből, s lassan a végét járja Bimby otthonról hozott kenyere is.

Délután fél három körül aztán el kell búcsúznunk Montenegró nyugodt arculatától, ugyanis Mojkovacnál elérjük az ország talán legforgalmasabb főútját, az egyetlen utat, mely Szerbiából a fővároson át egészen a tengerpartra visz le. Félelmetesen nagy a forgalom! A rozzant helyi autókon és kamionokon kívül, amikkel eddig is találkoztunk, tömve van idegen rendszámú, nyugati márkájú autókkal és nemzetközi kamionokkal is. Pár kilométeren belül feltűnik számunkra, hogy az út melletti betonfalra sokhelyütt „Auto Šlep” feliratot és egy telefonszámot fújtak, ami valószínűleg az autómentőket jelenti. Itt, Montenegróban legalább kétszázszor találkoztunk ilyen feliratokkal, vagy matricákkal. Úgy látszik elég nagy az igény az ilyesfajta szolgáltatásra!

„Nem lesz egy leányálom az a 94 km, amit ezen az úton kell megtennünk” – gondolom magamban. Még egy fél kilométert megteszünk Szerbia felé, hogy elérjük a 11ezer lakosú Mojkovac központját. Ismét meglátogatunk egy jó pékséget, ahol 40 centért finom, friss 70 dekás kenyeret lehet venni. Mi Tomival már túl vagyunk a vásárláson, Bimby van már csak soron. A kenyerek a pult mögött, a boltoscsaj pedig kérdően néz a megszeppent fiúra. „Most mit kell mondani?”. Felesleges angol körmondatokkal próbálkozni, hiszen úgy sem érti senki, így azt tanácsoljuk, hogy mutasson rá a kívánt kenyérre. A láthatóan zavarban lévő Bimby még áll pár másodpercet, majd keze megrándul a pult irányába, s közben akkorát nyög, mint egy kanos vaddisznó. Ezt már nem bírjuk ki röhögés nélkül, s fél perc múlva már a pékség előtt várakozó Diának is bőszen meséljük a történetet, különösen a nyögős részt, miközben majdnem megszakadunk a röhögéstől.

Egy másik boltban üdítőt és banánt veszünk, majd elindulunk a forgalmas főúton Podgorica irányába. Öt kilométerrel odébb egy kis hegyi út vezet fel a Biográdi Nemzeti Park irányába. Itt – a túraterv szerint teszünk egy kis kitérőt. Utunk azonban hamarosan fizetőkapuba torkollik, s az út is meredek kaptatóba kezd, hogy az 1099 méterrel a tenger szintje felett lévő csodaszép Biográdi-tavat elérje. Közben az eső is rázendít, így Tomi és Bimby úgy dönt, hogy ők inkább lent maradnak, Diával ketten folytatjuk az utunkat az esős emelkedőn. Út közben egy magyar kocsi is elhúz mellettünk, s mivel – mint külföldi túrákon mindig – most is ott lobog hátul magyar zászlócskám, jókora bíztatást kapunk.

A Biográdi-tavat a Balkán egyik legszebb tavának mondják. 1100 méter hosszúságú és átlagosan 4,5 méter mély. Környékén rengeteg különleges növény és állatfaj él. Nagyobb testű állatok közül őshonos a barnamedve, farkas, sakál, hiúz, vaddisznó, szarvas. Hüllők közül a viperák családjába tartozó poskok és šarka jellemző, melyek harapása akár halált is okozhat. Jelenleg azonban ettől nem kell tartanunk. Az esős-felhős idő valamelyest rontja a kilátást a kétezer feletti Biográdi-hegység csúcsai irányába, de így is csodálatos itt lenni. A stégen beszédbe elegyedünk az imént minket bíztató magyarokkal. Elég sok hazánkfia téved erre a szép vidékre, Montenegró nem is olyan eldugott egy hely, mint ahogy azt korábban hittük.

Visszagurulunk a többiekhez, akik épp egy tehenet szelidítenek, ám a mutatvány nem igazán akar sikerülni, így a testes állat David Copperfield módjára tűnik el az útmenti bozótosban. Kolašin városába nem hajtunk be. Egy benzinkútnál kér Tomi vizet, de képtelen elzárni a csapot. A sok-sok őrült sofőrtől van okunk tartani rendesen. Itt mindenki úgy nyomja a dudát, mintha muszáj lenne! Szép lassan egészen 820 méterig kapaszkodtunk fel a Tara-folyó völgyében, innen már abszolút nem mondható komolynak az 1045 méteres Crkvine-hágó. Hét kilométer alatt könnyed emelkedéssel másszuk ki. A másik oldalon viszont egészen csodálatos panoráma fogad: bepillantást nyerhetünk a Morača-folyó kanyonjába, amely – mint Montenegróban már megszokhattuk – elképesztően mély! Hosszú lejtő ígérkezik! Bimby már megy is előre, a „downhill”-ezés az egyik kedvenc sportja, így különös élményt nyújt neki a száguldás, mi kissé lassabban követjük. Útközben kapok egy első durrdefektet. Tüske, szilánk nincs, úgy néz ki, elfáradt a belsőm. Szerencsére egy viszonylag könnyebb egyenes részen, pont egy alagút előtt ereszt le, mert különben nagy baj is lehetett volna a dologból. Így viszont csak egy 15 perces szerelés következik, s este 6 órára végre elérjük a Morača-folyó völgyét. Ahogy összevárjuk egymást Bimby meséli el a mai nap legelképesztőbb történetét: „az egyik alagútba behajtva négy fényszórót láttam egymás mellett”. Ezek az őrült montenegróiak még a kivilágítatlan sötét lyukakban is előznek. Pedig jó lenne vigyázniuk még akkor is, ha a hágótól a fővárosig 32 alagúton kell áthajtani.

Este fél hétre érjük el a híres XIII. században épült Morača-kolostort, melyet a késői időpont ellenére is megtekinthetünk. Nekem főleg hangulatos kertje és a körülötte lévő park tetszik. Van mellette hotel és kemping is, de mi nem vagyunk ilyen luxushoz szokva, hogy kétszer egymás után fizetős helyen aludjunk, bármilyen olcsó is ez az ország. Inkább húzunk egy lapot 19-re és begurulunk a Morača-szurdokba.

Nagy szerencsénkre még a durva rész előtt találunk egy kis mellékutat, mely levisz minket közvetlenül a folyó partjára. Ez tökéletesen megfelel táborhelynek! A túlsó part függőlegesen szakad a folyóba, felette házak, a vízben pedig egy régi VW Golf rozsdás karosszériája található. Nincs sok időnk, így augusztusban már este 8-kor sötét van errefelé. Ezt már az elmúlt napokban volt módunk megtapasztalni. Első dolgunk a fürdés, ami csak Diának és nekem sikerül csont nélkül. Szegény Tomi elég rosszul érzi magát, rázza a hideg, s lehet, hogy belázasodott. Bimby pedig a szemközti fal tetején megjelenő mobiltelefonáló kiscsaj miatt problémázik.

Maggit és teát főzünk vacsorára, majd még csodálom egy darabig a csodálatos csillagos eget és a hullócsillagokat, s nyugovóra térünk.

Estig megtett táv: 496,8 km

 

6. nap (2007. augusztus 12. – vasárnap) - Montenegró fővárosában

Morača-kolostor - Morača-szurdok – PODGORICA – Rijeka Crnojevica - Virpazar

Táv: 101,8 km

¾ 8-kor kelünk. Borult ég és enyhe időjárás fogad. Visszatérünk a főútra, folytatjuk utunkat a Morača-folyó egyre jobban összeszűkülő szurdokvölgyében. Mint ahogy már ebben az országban többször megtapasztalhattuk hatalmas sziklafalak tornyosulnak fölénk, miközben a folyó messze alattunk kanyarog alattunk. Ebben az esetben azonban sokat ront a helyzeten, hogy főúton haladunk. Főképp a kivilágítatlan alagutakban van félnivalónk. Ráadásul ezen a szakaszon találkozunk a leghosszabbal – egy 625 méteressel - melyet stílusosan elnevezünk „fekete lyuk”-nak. Nem véletlen ez a töménytelen mennyiségű koszorú és emléktábla az utak mentén! Errefelé nem életbiztosítás autózni, hát még bicajozni! Az egyik megállónkban a meredek szakadékban egy autó kiégett roncsát véljük felfedezni. „Nos ők egyek a sok közül, akiknek nem sikerült átkelni a Morača-kanyonon”. Reméljük mi nagyobb szerencsével járunk. Habár már Bimby is ilyen SMS-eket küldözget haza barátnőinek Dórikának és Bebinek, hogy „Montenegró szép, de veszélyes ország”. Azt hiszem, nem éppen maradt meg pozitív élményként a vaksötét alagútban egymás mellett felé száguldó két autós. Még szerencse, hogy ma vasárnap van, így legalább kamionokkal, a legádázabb „ellenségeinkkel” nem kell megküzdenünk. 15 km múlva már jóval szélesebb völgyben haladunk, egy száraz fűvel benőtt mezőn reggelizünk, s végre a Napocska is kisütött! Errefelé már más arculatot ölt a táj, mint feljebb, a hegyekben. A zöld lombok, rétek helyét a sárgás füves lejtők vették át, a hegyek kopárak, néhol kiégettek. Egyre jobban a mediterrán jelleg érvényesül. Délelőtt 11-kor hatalmas – cirill és arab betűs – tábla közli velünk, hogy megérkeztünk Montenegró fővárosába: Podgoricába.

Nevének jelentése: hegyekkel övezve. Egy hatalmas síkságon épült város, melyet tényleg minden irányból hegyek vesznek körül. Túl sok látványossága nincsen, mi azonban – ha már erre járunk – benézünk. Először a Morača-folyón átívelő impozáns ferdekábeles hídra leszünk figyelmesek. Nem lehet több tíz évesnél!

A belváros is szép, s vasárnap lévén nagyon nyugodt. Itt is látszanak a fejlesztések nyomai: vadiúj főtér szökőkúttal, sétálóutca, mozgóképes reklámtáblák. Egy boltban vásárolunk üdítőt, ahogy csökken a szint és közeleg a tenger egyre nagyobb a kánikula. Itt történik az a furcsa szitu, hogy egy helyi bácsika unokájával úgy csodál minket, mint valami helyi nevezetességeket. Még le is guggolnak hozzá, úgy 3 méterre a felmálházott bicajoktól, miközben mi hűsölünk az árnyékban. Így bámuljuk egymást kölcsönösen, miközben Bimby kísérleteket végez, az otthon aligha kapható fagyálló-színű vadalma ízű Fanta emberre gyakorolt hatásáról.

Így építettük tovább a kapcsolatot a montenegróiakkal, akik a főúton kívül még eddig sehol nem törtek az életünkre, sőt békésnek és segítőkésznek bizonyultak, akárcsak a szlavóniai horvátok és a bosnyákok (a focidrukkereket kivéve).

Gyorsan megvagyunk a városnézéssel, s már kaptatunk is fel a Cetinje felé vezető úton egy kopár forró emelkedőre. Utunk térképünk szerint folyót keresztez, de a valóság csak egy kiszáradt köves-szemetes meder. Ez már igazi déli „feeling”. A növényzet már igazi mediterrán szúrós bokrokkal, tűlevelűekkel, itt-ott kikandikáló fehér sziklákkal és egyre több leégett, fekete korommal borított terület is. A domb tetejéről pazar a kilátás Podgoricára.

Hamarosan ismét egy szűk mellékúton folytathatjuk utunkat, amit a több, mint 110 km főút után nagyon tudunk értékelni. Dimbes-dombos a terep, s hamarosan feltűnik párszáz méterrel alattunk Rijeka Crnojevića folyó elképesztően szép, kétoldalt hínárral benőtt medre. Látszik a távolban, hogyan teszi meg utolsó kilométereit a Shkodrai-tó felé tartó rövidke útján. Csodálatos természeti környezetben vagyunk, s annyira egyedi látnivaló, hogy nehéz lenne bármihez is hasonlítani. Leereszkedünk Rijeka Crnojevića falucskába. Annak ellenére, hogy itt található a környék legszebb és legnagyobb szabású látnivalója, a Stari Most (Öreg-híd) háborítatlan nyugalom uralkodik. Vizet veszünk fel, majd lemegyünk a folyóparti ízlésesen kialakított sétányra és elköltjük az ebédünket. Szemlélve az ódon házakat feltűnik, hogy szinte minden faluban vagy itt egy, központi helyen lévő, de teljesen lakhatatlan hatalmas épület.

Délután háromkor indulunk tovább, először csak a hídig, megcsodáljuk minden oldaláról a szabálytalan alakú műemléket. Legalább 6 méter magas, a kristálytiszta víz pedig túl sekély ahhoz, hogy be lehessen ugrani róla a folyóba. A fürdés azonban számomra nem maradhat ki ebben a hőségben. Félelmetes, hogy milyen hideg a folyó vize. Bimby és Tomi, így a hídon maradnak, s helyi fürdőruciban rohangáló csajokat csodálják. Bár ízlésviláguk eléggé különböző, mindketten találnak szemrevaló lányt maguknak. Dia eközben egy nagytestű, de játékos kutyát idomítja, akitől alig tudtam bemenni fürödni, és bőszen fényképez a parton.

Szépen látszanak a Crnojevića-folyó utolsó kilométerei

Négykor indulunk neki a délutáni szakasznak. Innen Virpazarig egy szűk, de csodálatos 21 kilométeres panorámaút vezet. Pár kósza (magyar) turistán és néhány helyin kívül nem igazán jellemző az autós forgalom. Egy jókora emelkedővel kezdünk, majd nagyjából szintben kanyarog utunk a hatalmas sziklás hegyek között. Rövid lejtő, majd újabb kaptató következik. Innen nagyon szépen látszanak a Crnojevića-folyó utolsó kilométerei, s a látóhatárt ebben az irányban a Shkodrai-tó zárja be. A tó vízfelületének nagysága 370-530 négyzetkilométer között van az évszaktól és a csapadék mennyiségétől függően (esős időszakban még a Balaton méretét is meghaladja). . A tó hossza eléri a 43 km-t, legnagyobb szélessége pedig 14 km. A Balkán-félsziget legnagyobb tavának kétharmada tartozik Montenegróhoz, a többi Albánia része. Nyugati partját (amelyiken haladunk) hegyek övezik, ennek következtében utunk is többnyire csak távolból követi a partvonalat. Mocsaras partja elsősorban észak felé terjeszkedik. Az átlagosan 6 m mély tó fenekén 30 olyan forrásárkot fedeztek fel, amely a tenger szintje alatt helyezkedik el (a legmélyebb 60 méter mélyen van). A tó valaha az Adriai-tenger nyúlványa volt, ma a Bojana-folyó köti össze vele. A tóban nagyon sok jellegzetes madárfaj (pl. pelikán) él, halakban is igen gazdag. A tagolt, majdnem 50 szigetet alkotó partszakasz és környéke a természetbúvárok és a madárkutatók paradicsoma, de nagyon kedvelik a horgászok is.

Hatalmas szerpentines gurulás után érjük el az első tóparti településünket, Virpazart. Itt halad el a Podgoricától a tengerpartra tartó forgalmas út és vasútvonal. Kiülünk egyet az árnyékos főtérre. A szemközti dombról legurulva láthattuk, hogy a partvidék sokkal dombosabb lesz, mint azt mi elképzeltük. Az út Virpazar után – úgy tűnik – végleg, vagy legalábbis egy jó időre elhagyja a tó partvonalát, így továbbinduláson nem nagyon gondolkozunk. Helyette inkább meglátogatjuk a pékséget, ahol – mint ahogy eddig megszokhattuk – bőséges és roppant olcsó a választék. Mindenféle ízletes, lekváros, túrós, mákos stb. péksütemény van, csak kenyeret nem látunk. Próbálom a néninek elmagyarázni, mi az, ami szívem vágya, de közös nyelv nélkül eléggé bajban vagyok. Kb. fél perc mutogatás után felcsillan az öreg hölgy szeme, ujját a magasba emeli és kimondja a „varázsszót”: „mészná”. – „Hozzad” – legyintünk, bár fogalmunk sincs, mire gondolhat. Eltűnik egy ajtón majd két perec alakú hatalmas péksüteménnyel tér vissza. – „Nem épp erre gondoltunk, de azért elfogadjuk”. Dia közben egy másik boltban vesz Nikšičko Pivo-t, mely Montenegró leghíresebb söre. – „No, akkor lássuk, mit is vettünk”. A „mészná” csak kívülről perec, belül darált marha, vagy kecskehússal készül, igazi helyi csemege. Most már értjük, hogy miért kértek érte 70 centet, mikor a többi süti csak 30-40 centbe került. Mire észbe kapok, Dia már a háromnegyed „mésznámon” túl van, így spuri vissza a pékségbe még egyet venni. Közben Tomi és Bimby is tömi magába a húsos csemegét. „Azt hiszem eldőlt a mai vacsora kérdése”.

Kaja után vizet veszünk fel, majd lemegyünk az elég mocsaras, hínáros folyópartra fürödni. Mivel utunk ezután emelkedővel folytatódik és fél perc alatt leizzadnánk, így inkább a falu környékén, a folyóparton próbálkozunk a táborhellyel. Találunk is egy nyugis mezőt, csupán pár ház van a közelben. Megvárjuk, míg a tehenek elindulnak hazafelé, majd kiszemelünk egy jó kis helyet. Dia megerősíti egyre rosszabb állapotban lévő táskámat, közben jót beszélgetünk. Szerencsére a mocsár ellenére sincsen szúnyog. Fél 8-kor már megy le a Nap, így feldobhatjuk a sátrakat. Ma este is csodálatosan ragyog felettünk a csillagos ég, így még sokáig vadásszuk a hullócsillagokat.

Estig megtett táv: 598,7 km

Tovább a 3. szakaszra

(Montenegró tengerpartja)

Két keréken a Nagyvilágban

A honlapot szerkeszti és a túrabeszámolókat írta: Puskás Zoltán (pusizoli).
A nagyvilagban.hu a következő, korábban az alábbi címeken elérhető weboldalat tartalmát egyesíti:

  • pusizoli.extra.hu
  • pusizoli.weboldala.net
  • pusizoli.notabringa.hu
  • usa.notabringa.hu

Az oldal tartalmi elemei - a forrás-megjelölés és szerzővel való egyeztetés után - szabadon felhasználhatóak.

Köszönjük látogatásod!

Közösségi oldalunk

© 2018 Két keréken a Nagyvilágban

Keresés

logo1

Túrabeszámolók

Tovább a hegymászós oldalra

Hegyi logo2

Free Joomla! templates by AgeThemes

This website uses cookies

A webhely cookie-k segítségével elemzi a forgalmat. A webhely használatával elfogadja a cookie-k használatát.
Statisztikák készítése céljából a felhasználási adatokhoz a Google is hozzáférhet.