bmenu1     fb1    insta1  

A West Highland Wayen a Ben Nevis csúcsára, majd Skye-szigetére

Vissza a túraismertetőhöz

Skócia + Benelux túrabeszámoló

1. szakasz (0-6. nap)

 

0. nap (2008. július 2. – szerda)      3 óra Európa felett

Szigetszentmiklós-Lakihegy – Budafok – Budapest, Ferihegy I.

Glasgow-Prestwick Airport

Táv: 30,6 km

A szokásosnál nagyobb nyugalommal ébredtem fel július hó második napján. Talán, ahogy mondani szokták, „a rutin, meg az évek”. Bár, ha babonás lennék, azt hiszem, lenne okom az izgalomra, hiszen az 1998-as kezdetek óta, tehát pontosan tíz éve, ez lesz a 13. nagyobb kerékpártúrám. Azonban, mint ahogy az indulások napján, ma sem érek rá ilyen apróságokkal foglalkozni. Felszerelésem és kerékpárom már harcra kész, már csak le kell szállítanom több fordulóban a másodikról és indulhat ez a kaland is!

Az első kilométerekben nagyon nehéznek érzem kerékpárom, ami nem véletlen, hiszen kb. 25 kg-os felszerelésem többek között majdnem 8 kg élelmiszert és 3 kg szerszámot is tartalmaz, s ehhez jön még egy halom kartonpapír, melynek majd a Budapest és Glasgow közötti több mint 2000 kilométeres repülés alkalmával lesz nagy jelentősége. Mint egy nehézgépjármű döcögök át az M0-ás hídon Budafokra, szokásos módon pár percet kések, így Bimby már lelkesen vár rám hatalmas magyar zászlóval felszerelkezve, melyet több barátjával aláíratott, így mint a túra egyik fontos kellékét folyamatosan egy rúdra erősítve szállított. Egy baráti üdvözlés, és már indulunk is a repülőtér irányába. 30°C körüli igazi meleg, nyári nap van, ekkor még nem tudhatjuk, de nagyon is sejtjük, hogy nekünk egy jó ideig ez lesz az utolsó meleg napunk ebben a hónapban, hiszen az időjárás-előrejelzés Skóciára mindössze 15-17°C körüli hőmérsékletet és esős időt jósol a következő napokra.

A nagy forgalom ellenére szépen haladunk a főváros zsúfolt útjain, a kerékpárutakkal kerékpárunk épsége és főképp a defektek elkerülése érdekében nem is próbálkozunk. Egy rövid pihenő közbeiktatásával fél 2 tájékén már az újonnan épített Ferihegy vasútállomáson várakozunk Tomira, aki Vasvárról vonattal érkezik. Bő 40 perc után ő is megjön, így nekiláthatunk a kerékpárok repülőútra való felkészítésének. Minden simán megy addig, míg kiderül, hogy Tomi ismét alufóliát hozott folpack helyett. Montenegró után már másodszor játssza el ezt a bakit. Szerencse, hogy kettőnknek van elég alapanyaga.

Ferihegy I-en, mint nyáron általában most is iszonyat a zsúfoltság és a fejetlenség. Hosszas hercehurca után sikerül az elsők között csekkolnunk, s a menetrend szerinti (egyébként korábban kétszer módosított) 18:15-ös indulás helyett 18:40-kor sikerül a levegőbe emelkednünk.

Hosszú, majdnem három órás repülőút vár ránk, melynek a többsége felhők felett zajlik. Csodák csodájára pont Skócia felett tisztul az ég, miközben az Atlanti-óceán feletti teljes forduló után megérkezünk a tengerparti Prestwick város „fapados” repülőterére. Itt még csak fél 9-et mutat az óra, ami nem véletlen, hiszen egy időzónával nyugatabbra vagyunk otthontól. Kint a szikrázó esti napsütés mellé kellemes 18-20 fok fogad, így a várthoz képest abszolút pozitívan hat ránk a hosszú fárasztó utazás után a megérkezés.

Azonban az országba való belépés még hátra van, ugyanis Nagy-Britannia nem tagja a schengen-i övezetnek. A határőrök Bimbyt „szúrják ki” maguknak, akinek tavaly Dubrovnikban sikerült az egész rendszert lefagyasztania. Azonban este nem valami erős a fiú angolja, így Tominak kell kimagyaráznia, hogy velünk van a srác, nem pedig egyedül akar fiatal kora ellenére belépni a királyság területére.

A skótok elég szigorúak, így – az eddigi gyakorlat ellenére – nem engedik a csomagkiadó területén összerakni a gépeket, helyette kitessékelnek a közös váróba. Este fél 11 órakor még mindig világosság fogad, amint elhagyjuk a repülőtér terminálját. Bimbynek és Tominak hatalmas élményt jelent az első kilométer az úttest bal oldalán, mert – ha sok minden másra igen – erre nem igazán lehet felkészülni. Nem megyünk sokat, hiszen nem messze a reptértől az óceán partján már kiszemeltem egy jó helyet a Google Earth segítségével. Bár a bejutás kissé nehézkes (a kapu nem látszik a műholdképről), azért megoldható. Első dolgunk nem lehet más, mint megcsobbanni az Atlanti-óceán hűsítő habjaiban. Csodás homokos a tengerpart, így mezítláb, egy szál alsónadrágban rohanunk le a partra, s gondolkodás nélkül bevetjük magunkat a 14 fokos vízbe. Már javában fürdünk, mikor feltűnik számomra, hogy az eddig a hideg víztől igencsak tartózkodó Tomi is ott élvezi velünk a tenger hullámait. Most nem tudom, hogy ez még az első nap lendülete, vagy pedig tényleg mentalitást váltott a fiú, mindenesetre jól esik a dolog, hogy a naplementében, Európa legnyugatibb csücskében nem a partról néz minket, hanem ő is részese a túra első igazi közös élményének.

A finom szemű homok miatt úgy döntünk, hogy inkább a feljebb fekvő golfpályán állítunk sátrat, talán így fél 12 tájékén már senkit nem fog zavarni, s így legalább nem kell még napokig a homokot tisztogatni a cuccainkról és a kerékpárunkról. Bár már többször jártam Angliában és egyszer Írországban is, de most újra meg kell jegyeznem, hogy amit ezek a britek a fűvel tudnak művelni, az egyszerűen hihetetlen. Mintha valami bársonyszőnyegen sétálgatnánk! Virslit eszünk vacsorára, majd felállítjuk a sátrunkat a golfpálya szélén és eltesszük magunkat holnapra.

Estig megtett összes táv: 30,6 km


 1. nap (2008. július 3. – csütörtök)              Ez már csak egy ilyen szülinap volt!

 Glasgow-Prestwick Airport – Irvine – GLASGOW – Dumbarton – Loch Lomond

 Táv: 114,5 km

Hát elég furcsára sikeredett az első éjszakánk! Két érdekes dolog történt. Az egyikre számítottunk, a másikra abszolút nem. Számítottunk rá, hogy igazi sötétség nem lesz, hiszen Skócia ezen része az 55. szélességi fokon, körülbelül Koppenhágával egyvonalban fekszik. Tavaly Skandináviában már megtapasztalhattam, hogy itt fent az évnek ebben a szakában igazi sötétségről nem lehet beszélni, s többször megébredve az éjszaka folyamán ezt be is igazolódott. A másik dolog viszont eléggé elképesztő volt. Tegnap este, mikor betoltuk a kerékpárunkat a golfpálya eldugott csücskébe, a fűben apró műanyag körökre lettem figyelmes. Öntözőberendezéseknek véltem őket, de Tomi rögtön lehurrogott: - Te megőrültél! Skóciában, ahol szinte minden nap esik, öntözni a füvet! Micsoda hülyeség ez!

Nos, nem volt hülyeség! Az éjszaka közepén ugyanis arra ébredünk, hogy közvetlen közelről egy erős vízsugár éri a sátrunk oldalát, majd a kerékpárok is kapnak rendesen a vízből. A riadalomból én eszmélek először, s felmérem a helyzetet, valamint odébb vonszolom a rendesen eláztatott, összekötött kerékpárokat. De a történetnek ezzel még nincs vége. Az éjszaka folyamán még kétszer, vagy háromszor, meghatározott időnként kiemelkednek a földből az apró kis öntözőfejek és egy teljes kör megtétele után ismét tisztára mossák sátrunk bal oldalát.

A reggeli kopogó hang viszont már nem ennek az eredménye. Kinézvén látjuk, hogy a tiszta kék égbolt már a múlté, minden irányból sűrű sötét fellegek uralják az égboltot. Ez Skócia igazi arca! Fél 8-kor aztán erőt veszünk magunkon és kikászálódunk az esőbe. Alig hagyjuk el a golfpályát, Tomi máris kap egy defektet. Ez egy amolyan első kilométeres defekt, melyet zuhogó eső közepette kell megjavítani. Nagyon emlékeztet a helyzet a 2005-ös ír túra első napjára, mikor Karcsi kerekével küzdöttem hasonló körülmények között.

Egy széles 2*2 sávos főúton kezdtünk első városunk, Irvine irányába. Elsőként szoknunk kell, hogy minden mérföldben van kiírva, ami persze egyrészt jó, mert jóval kevesebb van belőle hátra, másrészt pedig rossz, mert jóval több idő kell egy megtételéhez. Nem is vacakolunk velük, inkább mindig átszámoljuk kilométerbe őket. Az autók, kamionok szórják a vizet rendesen, így felülről-alulról kapjuk az égi áldást. A tengerparti városban nem nehéz kiszúrni a hatalmas Tesco épületét. Tomi és Bimby bemennek vásárolni, s hoznak finom reggelit, amit még a bolt előtti fedett részen költünk el. Kaja közben nézem a helyi embereket, akik többsége kabátban, esernyővel, sapkával siet az autójától az áruház felé, s kissé megsajnálom őket. Most látom igazából milyen nagy érték nekünk a nyári kontinentális meleg éghajlat! Sokan panaszkodnak otthon a nagy hőség miatt, s az utóbbi időben mennyire elterjedt az igencsak költséges üzemű légkondicionáló berendezések használata is, mintha egy hatalmas nyűg lenne számunkra a kánikula. Hát én innen Skóciából jelentem, nemhogy nyűg, hanem igenis érték! Az itteni emberek többsége ugyanis nem igazán tudja elképzelni, hogy milyen az, ha egy hétig nem esik az eső, vagy hogy 25 fok fölé emelkedik a hőmérséklet. Ők még nem fürödtek úgy a tengerben, hogy azt kellemesnek érezzék, s nem indultak úgy útnak, hogy egy esőkabát, vagy esernyő ne legyen a kezük ügyében. Hát tessék választani! Bevallom, én inkább a kánikulára szavazok!

A rossz idő persze nem ok arra, hogy emiatt rosszul érezzük magunkat, hiszen aki nem ezt vallja, az nem jön pont Skóciába kerekezni. Bőségesen küldjük magunkba a finom helyben sült kenyeret és Bimbyvel az igencsak jellegzetes helyi 3,6%-os tejet. Van egy érdekes mellékíze, mely csak a nagy-britanniai tejekre jellemző. Itt tapasztalhatjuk először a skót emberek nyíltságát és kedvességét is. Többen odajönnek érdeklődni. Először egy idős asszony szemeli ki Bimbyt magának és kezd el cseverészni vele. „I don’t speak your language” – válaszol neki, mely már önmagában egy elég durva megoldás, gondolván arra, hogy aki nem beszél egy nyelvet, az nem szokott ilyen összetett módon válaszolni egy egyébként pofonegyszerű kérdésre. Másrészt pedig elgondolkodtató a hozzáállás Bimby részéről is, aki – elmondása szerint – többek között nyelvet tanulni érkezett az országba.

A nénin kívül még egy idősebb bácsit is odavonz Bimby hatalmas címeres magyar zászlója, s mivel cikinek érzi, hogy nem tudja, inkább a kislánnyal kérdezteti meg, hogy milyen zászló is lobog „nyelvzsenink” bicajának hátsó fertályán. Csakúgy, mint az öreg néni, Magyarországot látszatra ő sem tudja hová tenni, így inkább elpoénkodja a dolgot: „hungry” (s közben a kajára mutat), mivel épp eszünk! Elő is kapom Oroszlán Szonja szövegét a Valami Amerikából: „I’m hungry Hungarian”, ezzel sikerül egy kis mosolyt csalni újdonsült ismerőseink arcára. S talán jó példa Bimbynek is, hogy ilyen kevés szóval milyen könnyen lehet szót váltani (én ugyanis világ életemben nem tanultam angolul).

A városban egy rövid szakaszon Bimby megy elől, de mivel már az első két körforgalom után komoly veszélyben érezzük az életét, inkább visszaállok az élre. Kell még idő, mire mindannyian átállunk az ellentétes közlekedésre. Körforgalomról körforgalomra haladva elhagyjuk a Clyde-öböl partvidékét, s egy kis mellékúton haladunk Glasgow irányába.

Skócia legnagyobb városa felé haladva ismét előtörnek belőlem a 2005-ös élmények, ugyanis a csodálatosan zöld, kerítések szabdalta vidék rengeteg birkával és szarvasmarhával, a borús-esős időjárás és a kőből épült házikók láttán akár Írországban is tekerhettünk volna. Tominak akadt egy kis problémája a váltójával, a repülőútra leszedtük, hogy ne tudják megnyomni, s egy kicsit ferdén sikerült visszatenni.

Glasgow elsőre egy nagy és csúnya iparváros benyomását keltette, s beljebb haladva sem javult nagyban a kép, pláne, hogy egy kicsit elkeveredtünk és az eső is rázendített. Úgy locsogott, mintha dézsából öntötték volna. Egy hatalmas bevásárlóközpont mellett egy buszmegállóba húzódtunk be, s itt is ebédeltünk. Elég rendesen lekavarodtunk a város nyugati végébe, s a tölcsértorkolat és a nagy hajóforgalom miatt itt már nincs híd Glasgow folyóján, a Clyde-on át, a belváros meg már reménytelenül nagy kerülőt eredményezne, így a Clyde Tunnel mellett döntöttünk, melynek menetirány szerinti kerékpáros járatát többszöri érdeklődés után sem sikerült megtalálnunk, így végtére a szembejövő sávban hajtottunk át a folyó alatt. A túloldalon Clydebankban Tomi váltójába 5 fontért új menetet vágtak egy kis kerékpárboltban, így ő is megnyugodhatott. Kicsit sajnáljuk, hogy Glasgow kimaradt, bár – az útikönyv szerint – olyan sokat nem vesztettünk. Az eső megint félelmetesen rákezdett, már nem először a mai nap során. Az esőkabátjaink úgy ahogy bírták a hatalmas vízmennységet, de a Gore Tex betétes cipőink felülről már annyi vizet kaptak, hogy tocsogott bennük a lábunk rendesen.

Hosszan haladtunk a végeláthatatlan kocsisor, kamionok és duplafedelű buszok mellett a zuhogó esőben. Drumbarton után találtunk egy kerékpárutat, mely szintén a Loch Lomond irányába halad, így végre megszabadultunk a kíméletlen forgalomtól. De csak időlegesen. A város után ugyanis olyan rossz minőségű lett az út, ráadásul a britekre jellemző gyalogos kapukkal ellátva, hogy inkább visszatértünk a 2*2 sávos forgalmas főútra. Az eső estére szerencsére elállt. Viszont lábunkban a nap minden dombja és szenvedése, már egyre nehezebb tekerni. Hamarosan nagy tábla figyelmeztet, hogy elértük a Loch Lomond and The Troschs Nemzeti Parkot. A tó viszont még jóval alattunk, a völgyben fekszik. Úgy döntünk, hogy nem megyünk le a partjára, inkább maradunk fent az egyenes főúton, bízva abban, hogy előbb-utóbb úgyis elérjük a partot. Így is lett. A tó partján végig bicikliút vezet, de ennek minősége is bőven hagy kívánnivalót maga után. Inverbeg falucskában egy házban kérünk vizet a helyiektől, melyek most is, mint mindig készségesen álltak a rendelkezésünkre, s meg is jegyzik, hogy a skót víznél, a skót whisky alapanyagánál, nincs is jobb a világon. A csupán néhány házból álló falucska után áttérünk a kanyargós kerékpárútra, mely közvetlenül a parton vezet, így nagyobb az esélye annak, hogy jó táborhelyet találjunk. Nem is kell sokat mennünk, egy szép nagy kavicspadon telepedünk le. A partszakaszon nem vagyunk egyedül, már több sátor is áll. Mint később is tapasztalhatjuk majd a Skót Felföldön nagyon sok a turista, de ezek többsége az országon belülről érkezik.

Tomival ketten nekilátunk a sátorállításnak, s rövidesen megismerkedtetünk az eső mellett Skócia másik legkellemetlenebb jelenségével, a „dingle bogarakkal”. Ezek a kis muslinca nagyságú rovarok inváziószerűen megállják az embert, s csúnya csípéseket ejtenek. Szegény Bimbynek - aki ma ünnepli a 17. születésnapját – nagyon sok volt a mai nap, még védekezni sincs ereje, hagyja, hogy agyoncsipkedjék a lábát és a fejét. Mondjuk, mi sem vagyunk éppen a „toppon” Tomival, de valahogy jobban feltaláljuk magunkat. Gyors fürdés a kristálytiszta, de hideg tóban, majd vacsiként egy főzelékkonzerv és irány be a sátorba. Behúzunk mindent, mert ezek a kellemetlen élőlények még a szúnyoghálón is képesek átrepülni! Az első nyugtalanul eltöltött éjszaka után igencsak keményre sikeredett ez az első nap, nagy forgalommal, dombokkal és sok-sok esővel. Azt hiszem, van mit kipihennünk! Szegény Bimbynek is emlékezetesre sikerült a születésnapja, no, nem éppen a legjobb értelemben.

Estig megtett összes táv: 144,7 km


2. nap (2008. július 4. – péntek)          Első napunk a Felföldön

Loch Lomond – Crianlarich – Tyndrum – Glencoe – Fort William – Glen Nevis

Táv: 129,14 km

Reggel 7-kor ismét a csepegő eső kelt fel álmunkból. Egy újabb nedves nap Skóciában! Sátrat bontunk és nekivágunk a mai szakasznak. Tarbet után jócskán beszűkül az eddig széles parti út, így kanyarog a sziklás partszakaszon. A tó túlpartján a kopár 974 m magas Ben Lomond csúcs jelzi számunkra, bizony ez már a Felföld. Egy kis útszéli panzió előtt reggelizünk, de az eső és a csípős bogarak miatt csak nagyon röviden. Nagyon emlékeztet a táj és az idő is tavaly, Finnországban a lappföldi élményeinkre. Ezek tipikusan olyan élmények, melyeket ott és akkor nem lehet élvezni, csak átvészelni. Ezek egy átlagember számára értelmetlen szenvedésnek tűnnek, de én úgy hiszem, hogy lélekben ezektől lesz erősebb a túrázó egyénként és csapatként egyaránt.

Ahogy elhagytuk a tó partvidékét emelkedni kezd az út, egy tábla vízesést jelez, nem akarjuk kihagyni a rossz idő ellenére sem. A parkolóban találkozunk egy sokat megjárt lengyel bicajoscsapattal is, akik már lefelé tartanak a Felföldről. Felszerelésben elég egyszerűek, szétázott farmerben tekernek, de lélekben erősnek tűnnek. Gondolom, jócskán megerősödtek a zord körülmények között. Gyorsan tapasztalatot cserélünk, majd megtekintjük a kb. 15 méteres zuhatagot is. Az út innen hosszan emelkedik, bár a térképünk csak egy 128 méteres „hágót” jelöl. Crianlarich közlekedési csomópont. Találunk egy kis boltot, ahol Bimbyvel pótoljuk a reggeliről kimaradt tejet, fejenként 2 pintet (kevéssel több, mint 1 liter), majd száradunk egy kicsit a buszmegállóban. Nincs sok értelme, hiszen az eső kérlelhetetlenül zuhog. S ma már egy kicsit hidegebb is van, mint tegnap. Pedig hidegben állni nem túl jó, tekerés közben kevésbé fázik az ember.

A városka után ismét kiemelkedik a völgyből utunk, a táj egyre szebb lesz, hatalmas, kopár fűvel benőtt hegyekkel, erdősávokkal, itt-ott egy-egy kőházzal, rengeteg kis patakkal. Nem kétséges, ez már a Skót Felföld. Utunk ezen a szakaszon már-már egyesül Skócia leghíresebb túraútvonalával, a West Highland Way-jel, mely Glasgow után indult, majd a Loch Lomond másik partján haladt végig, de itt már ugyanabban a völgyben halad, mint mi. A másik érdekessége a szakasznak a brit ipari forradalom „emléke”, egy nagyon jól megépített hegyi vasútvonal, amely velünk együtt mássza meg a következő 273 m magas vonulatot, majd – hogy a szintet tartsa – hatalmas kanyarral halad tovább a hegyek oldalán. Az eső is végre-valahára alábbhagyott, így a sűrű felhőkből előtűnnek a nagyobb hegycsúcsok is, köztük a legmagasabb, foltokban hóval borított 1074 m magas Beinn Dórain.

Egy újabb kemény dombra mászunk fel, melyről nagyon jó kilátás nyílik visszafelé. S a túrán először végre az aszfalt is felszárad, így mezítláb rohangálunk a hatalmas parkolóban, hogy a víz által kiszívott lábaink újra emberi formát öltsenek.

A következő völgy elején egy jókora tábla fogad: Welcome to the Highlands, the Outdoor Capital of the UK. A táj eszméletlenül szép, hatalmas, sötét vizű tavak, zöld legelők és hatalmas hegyek mindenfelé. Ez az, amit Skóciától vártunk, nem pedig a tegnapi kavargás Glasgow elővárosaiban. A következő szakaszon a Rannoch Moor mocsárvidéket szeli át utunk tőzeges tavakkal, láprétekkel, s sziklás hegyekkel. Hirtelen a semmiből hatalmas zúgás támad, mintha egy hatalmas kamion jönne, ijedtünkben majdnem lerántjuk az útról a bicajt. Fel sem eszmélünk, és egy vadászgép húz el nem sokkal a fejünk felett. Úgy látszik, itt gyakorlatozik a brit királyi légierő. Jó tudni! Már majdnem a szívroham jött ránk.

A mocsárvidéket egy 348 méteres hágón át hagyjuk el, majd leereszkedünk Skócia egyik legszebb, majd’ ezer méteres hegyekkel övezett völgyébe, a Glen Coe-ba, mely 1692-ben rettenetes mészárlás színhelye volt. Az angol zsoldosok a MacDonald klán tagjai között rettenetes mészárlást végeztek. A történelmi eseményről egy modern Visitor Center keretei közt emlékezhetünk meg. Bár bevallom jelenleg fontosabb számunkra az esővédett hely és a kézszárítógép, ugyanis a völgybe beérve újra rázendített az eső.

Rövid pihenő és az eső elállta után folytatjuk utunkat. A Loch Leven már nem igazi tó, inkább egy tengeröböl, melyen egy szép híd ível át. Ezután a Loch Linnhe partján haladunk, mely szintén sós vizű. Úgy látszik az itteni szóhasználatban nem tesznek különbséget a hagyományos értelemben vett édesvizű tavak és a hozzájuk nagyban hasonló hosszan, de keskenyen a hegyek közé benyúló tengeröblök között. Az öböl végén már messziről látszik mai célunk, Fort William városa, mely felkapott idegenforgalmi központ Nagy-Britannia legmagasabb hegye, a Ben Nevis lábánál. Itt van a 165 km hosszú, Glasgow-ból érkező West Highland Way túraútvonal végpontja is. Egy itthonról ismert, s szinte mindenben hasonló Lidl kínálatából válogatunk, majd a bolt előtt élvezzük a délutáni igencsak erős napsütést. Egy jó félórát szárítjuk cipőinket, melyek annyi vizet még szerintem összesen nem kaptak, mint itt az elmúlt 2 nap során. Rövid városnézés után bevetjük magunkat a Nevis völgyébe, mely igazi magashegyi hangulatot áraszt magából. Hamarosan megtaláljuk a Visitor Center-t, ahol még így este is hatalmas a mozgolódás. Szinte folyamatosan érkeznek le a hegyről a mai túrázók. Kényelmes, fából készült asztalnál vacsorázunk közvetlenül a folyóparton, majd nekilátunk táborhelyet keresni. Hát itt nem lesz olyan könnyű dolgunk, ugyanis turistaközpont lévén itt elvileg tilos a vadkemping. Nekünk azonban eszünk ágában sincs betelepedni a hatalmas, zsúfolt kempingbe, így rövid keresgélés után egy erdősáv mögé, a folyópartra telepszünk le. A legelőket – csakúgy, mint az íreknél - itt is kerítésekkel és nagy fémkapukkal különítik el egymástól, mi pont két ilyen kapu közé telepszünk be.

Megfürdünk a sebes folyású folyóban, majd teát főzünk a parton. S nem győzünk betelni a hegyek látványától, melyek igaz, hogy „csak” alig magasabbak, mint 1000 méter, de mégis úgy festenek, mint az Alpok kétezresei. Bár mi is alig vagyunk magasabban a tengerszintnél.

Este még egy helyi skót fickó „látogat meg” minket, aki kiszúrta a sátrunkat. Közli velünk, hogy itt nem szabadna kempingezni, de szerencsére megszán minket, s mivel megígérjük neki, hogy holnap reggel már csak hűlt helyünk lesz, nem küld el minket. Határozottan szimpatikus emberek nekem ezek a skótok! Csendes, nyugodt esténk van Nagy- Britannia legmagasabb hegyének a lábánál, csak szegény Tomi szenved, ugyanis ma délután nagyon befájdult a térde. Már korábban volt ilyen jellegű problémája,s úgy látszik, az esős időjárás és a kemény menet újra megtette a hatását.

Estig megtett összes táv: 273,9 km


3. nap (2008. július 5. – szombat)            Nagy-Britannia tetején

Glen Nevis – Ben Nevis és vissza (gyalog)

Glen Nevis – Fort William – Glenfinnan – Arisaig

Táv: 69,38 km

Reggel szokás szerint 7 órakor kelünk. Tomi térde sajnos nem sokat javult az éjszaka folyamán, sőt, inkább még rögzült, így reggel alig tud lábra állni. Fáj a szíve, de így nem jöhet fel a hegyre, bármennyire is szeretne. Inkább megpróbálja a délelőtt pihentetni a térdét, hiszen hosszú út áll még előttünk.

Reggeli után fél kilenckor Bimbyvel kettesben vágunk neki a Ben Nevis „mindössze“ 1343 m magas csúcsának, de a Skót Felföldön ez is tekintélyes magasságnak számít. Az időjárás nagyon változékony errefelé; jellemző, hogy télen itt edzenek a legjobb angol hegymászók a világ legmagasabb csúcsaira tervezett expedícióik előtt. A Ben Nevis északi fala hírhedt hegymászó körökben, annak téli megmászása óriási kihívás számukra. A csúcs elérése nyáron azonban sokkal kevesebb kockázatot rejt, olyannyira, hogy a nyári hónapokban a jelzett turistaösvényen sok ezer turista vág neki a túrának. Az időjárás azonban ekkor is könnyen tréfát űzhet a bakancsos kirándulókkal. A szikrázó napsütésből bármikor lehet sűrű köd és eső. Néhány óra alatt könnyen átélhetjük mind a négy évszakot. Az útvonal Fort William kisvárostól nem messze indul tengerszintről. Az ösvény jól kijárt és nem meredek, a csúcs környékén azonban számíthatunk hófoltokra is.

A mai nap valami verseny lehet, hiszen alig indulunk el, s máris sorba jönnek szembe a fáradt arcú, rohanó versenyzők, melyek valószínűleg már a csúcsról tartanak lefelé. Egyébként félelmetes a forgalom az ösvényen, köszönhető ez a hétvégének, a jó időnek és valószínűleg épp ennek a rendezvénynek is. Jól megnyomjuk az első szakaszt, így egy óra múlva már távban az út felénél lévő tónál vagyunk. Szintben és nehézségben a java még csak most jön. A terep és a táj jellege nagyban hasonlít egy Schneeberg-mászáshoz, no és a szintkülönbség is, annyi különbséggel, hogy itt ezer méterrel lejjebb találkozhatunk ugyanolyan körülményekkel, mint Alsó-Ausztria legmagasabb (2076 m magas) hegyén. A kopár, eleinte fűvel benőtt, majd sziklás, meglehetősen meredek hegyoldalban kanyarogva halad szűk ösvényünk, mellettünk hatalmas vízesésekkel robajló patak szalad le a völgybe. A távolban már a másik hegy felett átlátunk egészen a Loch Linnhe tengeröbölig és Fort William városáig, ahol – mint tegnap – most is süt a Nap. A Glen Nevis házai makettként rajzolódnak ki immár 6-700 méteres szintkülönbséggel közvetlenül alattunk. Fantasztikus a panoráma. A felhők alatt ameddig szem ellát, hegyek mindenfelé. Aztán mindez hirtelen megváltozik, amint beérünk a felhőbe. A lenti kiírás szerint a Ben Nevis csúcsát az év 365 napjából 355-ben felhőkoszorú takarja, s ez ma sincs másként. A felhőbe beérve ugrásszerűen leesik a hőmérséklet, s a kopár sziklás terepen hatalmas a szél ereje. Kevéssel odébb egy nagyobb hófolton kell áthaladni, és már helyenként látszanak az északi oldal letörései is. A végét nagyon megnyomom, így Bimby kissé lemarad. Az utolsó 400 méteren már szinte szintben kell gyalogolni a sziklás-havas hegytetőn. Gyorsan beöltözök hosszúnadrágba, szélálló dzsekibe, mielőtt teljesen áthűt a metsző északi szél. Közben megjön Bimby is. 10:40-et mutat az óra, ez azt jelenti, hogy 2 óra 10 perc alatt legyőztük a több, mint 1300 méteres szintet. Az útikönyv alapján tervezett 4 órához képest azt hiszem, meg lehetünk elégedve magunkkal. Fényképezkedünk a ködös-szeles hegycsúcson, ahol egy régi erőd romja is található, valamint egy emlékmű, mely Nagy-Britannia legmagasabb csatájának állít emléket. Több turista a romok közé behúzódva próbál melegedni, mi jobb módot választunk, elindulunk lefelé. A köd miatt nem sok látszik a hegy hírhedt északi falából, de a többit el tudjuk képzelni. Lefelé is ördögi tempót diktálunk, így fél 1 körül már ismét a Visitor Centernél köszönthetjük Tomit. Kicsit meg van lepve gyors érkezésünk láttán, de előre mi sem gondolhattuk, hogy 4 óra alatt megjárjuk az eredetileg 8 órásra tervezett túrát. Lefelé az utolsó szakaszon még találkoztunk egy magyar downhill bicajossal, aki elég furcsa helyen, a turistákkal tömött Nevis ösvényen gyakorolta kedvenc sportját. Bimbyvel nagyon jól szót értettek, nekem, bevallom, kicsit idegen ez a sportág.

Visszatekerünk Fort William városába, ahol – tudván, hogy ritkábban lakott vidék előtt állunk – nagybevásárlást tervezünk. A Loch Linnhe partján egy gyönyörű parkban ebéd közben élvezzük a napsütést, és csodáljuk a fantasztikusan magas Ben Nevis-t, ahonnan pár órával ezelőtt az egész vidéket beláthattuk.

Ebéd után nyugati irányban folytatjuk utunkat, kellemes hátszéllel és kis forgalommal. Tomi – főképp az emelkedőkön – nagyon szenved a térde miatt, s mivel még jócskán a túra elején járunk, elég kilátástalannak érzi helyzetét. Következő megállónk Glenfinnan, a Hegylakó szülőfaluja (a filmben elhangzik). A Loch Shiel partján található a Glenfinnan-i emlékmű, mely az 1745-ös jakobita felkelésnek állít emléket. Mi – az emlékmű mellett – inkább a tájat csodáljuk, mely itt is, mint a Felföldön szinte mindenhol, csodálatos. De menni kell tovább, mert az estét – terveink szerint – már újra az óceán partján szeretnénk tölteni. Haladnánk is tovább, de szegény Tomi nem tud. A következő dombon ismét elkészülnek a lábai, le kell szállnia. Térdei bedagadtak, bár tegnap óta már az én neoprene térdvédőimet viseli és Bimby csodakrémével kenegeti őket, úgy látszik, kezdik felmondani a szolgálatot. Nem lesz ez így jó! Nagyon tehetetlennek érezzük magunkat, egyszerűen nagyon nehéz ilyen helyzetben jó megoldást találni. Hosszas tépelődés után összeszedem gondolataimat, s felvázolom a lehetséges variációkat, mely mindhármunk számára jónak tűnhetnek. Beszélek Skye-szigeti rövidített útvonalról, vonatos szakaszokról, ha már testileg nem tudom, lelkileg megpróbálom levenni a terhet sérült társam válláról. Talán ez ad egy kis erőt neki a folytatáshoz, így a következő lendülettel már sikerül elérnünk az óceán partvidékét. Az utat sokhelyütt újítják, de mi többnyire a régit használhatjuk, mely olyan szűk és kanyargós, hogy ilyen még nem nagyon láttam. Az autósok is 30-40 km/h-val tudnak közlekedni rajta. Még Fort William után közvetlenül egy digitális kijelző közölte az út végpontjából, Mallaigból induló következő kompok indulási idejét. Hát, aki ezen az úton eléri a következő járatot, az rögtön a kompjegy mellé megkaphatja a rally világbajnoki címet is!

Este 6 után érünk az óceán partján fekvő Arisaig falucskába. Itt találunk egy kis Spar-t is, mely jókora meglepetés ezen az Isten háta mögötti helyen. Innen a közvetlenül a partvidék mentén haladó kis mellékúton folytatjuk utunkat, mely nagyon hangulatos. Jókora kaptatókkal kapaszkodik fel a partmenti dombokra, majd jókora lejtőkkel gurul vissza a sziklaöblökkel tagolt óceán mellé. A parton több kis kempinget vélünk felfedezni, de mi inkább egy csodálatos sziklákkal és hófehér homokos öblökkel tagolt félszigetet választunk táborhelyül. Itt is már több sátor áll, ami azt jelzi, hogy Skóciában teljesen legális és elfogadott dolog a vadkempingezés. Ez már a következő településről elnevezett híres partszakasz része, melynek a neve: The white sands of Morar. Elfogyasztjuk harmadik és egyben utolsó főzelékkonzervünket, majd jót fürdünk a csodálatosan kék színű óceánban. A sátrat is közvetlenül a vízparton állítjuk fel eszményi panorámával. Vacsi után felmászunk egy közeli sziklára, s onnan kémleljük a tagolt sziklás partszakaszt, a környező hegyeket, a másik oldalon pedig az óceánt, melyből jócskán kimagaslanak a Belső-Hebridák: Eigg, Rhum és Skye szigetek égbe törő hegycsúcsai.

Bimby annyira jó hangulatban van, hogy a környező golfpályát egy nyelvbotlás révén rögtön átkereszteli „fűpályának”, garantálva ezzel az egész esti cikizést és nevetést. Javaslatára felhozzuk a hálózsákokat a szikla tetejére és bőszen kémleljük a nyugati égboltot, ahol a felhők alatt hamarosan előbukkan a Napocska. Közben a felhők percről-percre más és más színárnyalatban pompáznak, mintha egy hatalmas égi előadás szemtanúi lennénk.

Nem sokkal este 10 óra előtt végre megpillantjuk a ragyogó fényt. A nyugodt és csodálatos táj és a meredek szögből felragyogó fényes napsugár hűen idézi a tavalyi norvég éjféli Nap-jelenség hangulatát. Azonban nem egész negyed óráig élvezhetjük még az Atlanti-óceán feletti páratlan fényjátékot, ugyanis negyed 11 körül eltűnik a legfényesebb égitest a Skye vonulatai mögé.

Mikor visszatérünk a sátrunkhoz, láthatjuk, hogy az óceán szinte már majd’ egy méterrel magasabb, de attól azért nem kell félnünk, hogy az éjszaka folyamán meglep minket a dagály.

Estig megtett összes táv: 343,3 km


4. nap (2008. július 6. – vasárnap)          Egy kemény nap Skye szigetén

Arisaig – Morar – Mallaig – Broadford – Portree – Uig - Totscore

Táv: 111,78 km

Szokásunkhoz híven 7 órakor kelünk, pakolunk és gyorsan útnak is indulunk, hogy az első kompot elérjük Mallaigban. Végigtekerünk a Morar fehér homokkal és sziklákkal tarkított látványos partszakaszán, s fél 9-re már el is érjük a kikötővárost. Mivel a boltok csak 9-kor nyitnak, s a hajónk is ekkor indul, ma sem tudunk tejet venni a reggelinkhez. Az időjárás jócskán hűvösebb, mint a tegnapi, így inkább megvesszük a kompjegyünket, mely 4,65 fontba kerül (elég drága), majd a hajótársaság kultúrált várójában étkezünk. Pontban 9-kor kihajózunk és célba vesszük a következő 2 napi kihívásunkat, a hegyekkel tarkított Skye-szigetét.

Egyedülállóan szép tájékra bukkanunk a Belső-Hebridák legnagyobb szigetén, a kb. 80 km hosszú és 30 km széles Skye-on. A szigetet sokan csak „Kis-Skóciának” ismerik. A sziget tulajdonképpen kicsinyítve adja Skócia esszenciáját. A mindössze 8000 lakosú sziget partvonala 1600 km hosszú, de egyik települése sincs 8 kilométernél messzebb a tengertől. Ez az adat is mutatja Skye partvonalának rendkívüli tagoltságát és ezáltal változatosságát. A közepén helyezkedik el a Cuillins-hegység. A központja és egyetlen városa a 2500 lakosú Portree. A szigeten többek közt magas hegycsúcsokban, mocsárvidékekben, vadregényes völgyekben, tengerparti fövenyekben és mélybe szakadó tengerparti sziklákban gyönyörködhetünk.

Kb. 20 perc kell kompunknak, hogy megtegye a 7 km-es távolságot. Az út kezdetén a komp elejéről szemlélődünk, de annyira hideg szél fúj, hogy vissza kell húzódnunk a jóval komfortosabb utastérbe. Skye első kilométerei szép tájat és forgalmatlan utat hoznak, tisztára skandináv utóérzettel. Észak felé haladva átvágunk egy hegyvonulaton, és ismét megpillantjuk a tengert, ezúttal már a Broadford Bay partvidékét. Egy buszmegállóban pihizünk, majd Tomi megkapja második defektjét, melyet már Broadfordban egy szupermarket előtt javítunk ki. S ha már így alakult be is vásárolunk ebédre. A szerelés után megpróbálok lejutni az óceán partjára, hogy a kezemről lemossam a piszkot, de a meredek part miatt ez csak részben sikerül. Látván ezt egy kamionos rögtön egy nedves törlőkendőt nyújt felém. Ismét egy jó pont a skótoknak.

A városka után már a sziget fő útvonalán haladunk melyen valamelyest nagyobb a forgalom. Az idő reggel óta is hűlt, így már alul-felül hosszúban nyomjuk a kilométereket, a szembeszél miatt egyre keservesebben. Egy csodás öblöt kerülünk meg, majd keményen felvágtat az út egy félszigetre, s egy újabb mély öböl partvidékére gurulunk le. A táj és az út vonalvezetése is teljes mértékben Norvégiát idézi. Kopár égbe nyúló vonulatok, rohanó patakok, zegzugos tengeri folyosók, s mindenfelé hegyek. Sconserben ebédelünk a kompkikötőben, egy buszmegállóban. Szerencsére akármilyen ritkán lakott is ez a vidék, jó minőségű szél- és esővédett buszmegállók szinte mindenütt vannak. Már korábban eldöntöttük, hogy a sziget nyugati végét kihagyjuk, így a tervezett 130-as napi távok helyett elég csak 100-at menni. Tomi még most is rengeteget panaszkodik és az emelkedőkön „sziszeg” a térde miatt, no meg a tomboló északi szél és a nem túl könnyű terepviszonyok is egyöntetűen ezt a megoldást kínálják. Így maradunk a főúton és egy újabb dombot mászunk meg, majd egy hosszú völgyben ereszkedünk a sziget fővárosa, Portree irányába. A táj továbbra is eszményi. Hatalmas zöld rétek, elszórtan fehérre meszelt tanyaépületekkel, mindenfelé rengeteg a szarvasmarha és a birka. A hegyeken már inkább zuzmók nőnek, melyeknek sötétebb zöld a színe, s itt-ott kisebb erdős területek is előfordulnak. Igazi elhagyatott „vad” vidék ez!

Az időjárás és a szél viszont nem jár ennyire kedvünkben. Már reggel óta komor fellegek takarják az eget, s bár ma még nem esett, nem is nagyon szeretnénk, hisz enélkül is elég hideg van.

A kora délutáni órákban érjük el Portree városát. Meglátván Bimby magyar zászlóját két ember siet felénk, egy miskolci anya és a lánya, akik itt vállaltak munkát az Isten háta mögötti szigeten. Kölcsönösen örülünk egymásnak, s megosztjuk tapasztalatainkat. Nekik persze (még) több van!

A város után jócskán elnéptelenedik az út, jókora dombok következnek kemény, néhol már gyilkos erejű északi széllel. Tomi térde a pihenő-felelős a nap során, ha „jelez”, akkor pár percre mindig meg kell állnunk, s ez a következő szakaszon egyre gyakrabban megtörténik.

Próbálok húzni, a többiek pedig fülüket-farkukat behúzva jönni a nyomomban. Ahogy elérjük a sziget északnyugati partszakaszát, túránk legnyugatibb részét, egyre keményebb lesz a harc. De mi nem adjuk fel!

Elsőként Uigban, a 100. km környékén merül fel, hogy táborhelyet kéne keresni. Eddig az út magasan az óceán felett haladt, itt tértünk le először egy meredek lejtőn a partjára, de felülről látjuk, hogy az öböl beépített és sziklás partvonalán igazán jó helyet nehéz lesz találni. Pár percet tanakodunk a város határában, majd úgy döntünk, hogy nekiugrunk a következő dombnak és felmegyünk egészen a sziget északi részére. Az út Uig után csupán egysávos lesz, melyen 50-100 méterenként ún. „Passing Place”-k teszik lehetővé, hogy az autósok elkerüljék egymást. A szerpentin még jól fogja a szelet, de amint kiérünk a várost övező, közvetlenül a tengerbe szakadó sziklafal tetejére, a szél szó szerint megállítja a gépeket. Innen már az is hatalmas teljesítmény, hogy egyáltalán képesek vagyunk mozgásban és irányban tartani járműveinket. Tíz keserves kilométert teszünk meg, mely során jócskán eltávolodunk a viharos óceántól. Egy jelzetlen mellékúton indulunk táborhelyet keresni, mely ebben a szélben egyáltalán nem lesz könnyű feladat. De most is - mint mindig - óriási szerencsénk van. Már a főútról is feltűnt egy régi templomrom, melynek egyetlen ép tűzfala szinte teljesen megállítja a gyilkos erejű északi szélvihart. Az útmenti bozótosból sikerül kevés éghető anyagot hoznom, Bimby közben vizet kér egy közeli tanyáról. Így lesz vacsora is. A súlyos konzervjeink már elfogytak, megkönnyebbültünk másfél kiló tehertől, így most a könnyű, de ugyancsak helyet foglaló Maggi finom falatokon a sor. Két szépséghibája van csupán a helynek. Az egyik, hogy a mai fürdés kimarad, a másik pedig, hogy a rom mögötti védett helyet alaposan összejárták a tehenek, így göröngyös egy éjszakánk lesz.

Ennek ellenére 8 óra körül már a sátorban vagyunk, s innen hallgatjuk a szél iszonyat zúgását. Reméljük, holnapra valamelyest javul az idő!

Estig megtett összes táv: 455,1 km


5. nap (2008. július 7. – hétfő)          Szelek szárnyán: Skye északról délnek

Totscore – Staffin – Portree – Sconser – Broadford – Kyle of Lochalsh - Dornie

Táv: 118,55 km

Reggelre nem sokat változott az idő. A sátorból kikukkantva láthatjuk a távolban lévő óceán hatalmas hullámait, s amint elindulunk, a tegnapihoz képest tovább romlik a helyzet, az eső is rázendít. De nincs mese, már csak 10 km a sziget északi csücske, aztán fordulunk. Ez éltet minket. Meredeken lejt az út, egy ideig a viharos parton halad, majd egy elhagyatott kastély romjai mellett fordulunk el keletre. Nagyon hideg van, Tomi esőnadrában nyomja, én is felveszem neoprene térdvédőmet. Bimby készült a hidegre a legrosszabbul, bár esőkabátja jó minőségű, a térdét nem igazán tudja melegen tartani, ami jócskán csökkenti az ember komfortérzetét. Meredek kaptatók és lejtők követik egymást a sziget északkeleti oldalán is, az egyik lejtőn nagy lendülettel érkezek, hogy a következő dombra minél könnyebben tudjak felhúzni, de hirtelen egy kutya ront ki elém, majdnem sikerül elcsapnom. Hatalmasat üvöltök. Mindketten jól megijedünk egymástól.

Tudni kell azonban, hogy nem véletlenül kaptattunk fel Skye legzordabb északi vidékére. Itt találhatók ugyanis a legérdekesebb természeti látnivalói. Elsőként a Quiaring bizarr sziklaalakzataiban kellene gyönyörködnünk, de 100 méter felett felhő uralja a hegyeket, így esélyünk sincsen. Staffinban találunk egy csöppnyi boltot. Tejet veszünk reggelire, majd a következő buszmegállóba húzódunk be a most már a hátunk mögül vízszintesen zuhogó eső elől.

A falucska után a következő látnivaló már jobban szemügyre vehető. A Kilt Rock 50 méteres magaspartja a skót szoknyáról kapta a nevét. Közvetlen közelről csodálhatjuk, hogyan zúg be ilyen magasságból egy vízesés az óceánba. Még rossz időben is fantasztikus látvány!

Majd eltávolodunk vízparttól, ugyanis a sziget északkeleti felének nagy része magas sziklaként szakad be az óceánba. Nem sokkal odébb a ködfelhőben nem láthatjuk, csak sejthetjük az 50 m magas Old Man of Storr sziklaalakzatot, melyet már tegnap Portreeból is megcsodálhattunk, igaz jóval távolabbról. De mégis többet láttunk belőle, mint most.

Belső tavak mentén, elhagyatott világvégi tájon halad egysávos utunk, s most már a szél is velünk van. Tomi bicaja viszont nem. Az 5. napon megkapja a 3. defektjét! Egy Passing Place-ben állunk neki a szerelésnek. Fél 12 körül érünk vissza Portree városába. Ebből az irányból jobban megcsodálhatjuk hangulatos kis kikötőjét, és gondozott pasztellszínű házait, melyek idilli idegenforgalmi célponttá teszik. Persze nem ilyen rossz időben! Nem is sokat időzünk, elkapva a hátszelet nyomjuk a tegnapról már ismerős, jóval forgalmasabb főúton dél felé. Innen már nincs sok meglepetés. Amit tegnap másztunk, ott gurulunk és fordítva. Van mindkettőből bőven, de így hátszéllel már nincs olyan nehéz dolgunk.

Sligachan után nyomunkba szegődik egy kutyus. Négylábú útitársunk nem holmi szobakutya, keményen tartja velünk a tempót. A dombokon még szimatolni is van ideje, a lejtőkön kissé meg kell húznia, hogy utolérjen minket. Kb. 8-10 km-en át követ minket, míg végre egy hosszú lejtőn sikerül leráznunk. Sconserban pihenünk egy rövidet a kikötőben, ahol tegnap ebédeltünk. Bár már ma is ebédidő van, úgy döntünk, hogy eltekerünk inkább a broadford-i szupermarketig, bár az innen még jó 20 km-re van. Útközben a túra során először látunk helyi hosszúszőrű szarvasmarhákat, melyek itt Skóciában őshonosak, s valószínűleg a zord időjárás miatt növesztettek ilyen nagy bundát. Bimby közelebbről is megismerkedik „rokonaival”.

Délután fél 3-kor már egy buszmegállóban toljuk magunkba a kalóriát. Az idő valamelyest javul, végre megszabadulhatunk esőkabátjainktól. A reggeli ítéletidő után ezt nem is reméltük, s ekkor még nem tudhatjuk, hogy este meg már egy szál pólóban fogunk napozni Dornie-ban, a Loch Long partján. Hát igen! Ez (is) Skócia!

Délután 4 óra körül érjük el a Skye szigetet a szárazfölddel összekötő szép ívű hidat, majd rögtön utána Kyle of Lochalsh városát. Itt már találunk egy nagyobb szupermarketet, ahol ismét feltölthetjük élelmiszerkészletünket, ugyanis, a következő szakasz – a Wester Ross útvonal – sem bővelkedik városokban. Innen a Loch Alsh sziklás partján haladunk tovább, mely már jóval védettebb a széltől, mint a Skye sziget bármelyik pontja is volt. S egyre jobb az idő! Még 14 km Skócia egyik – ha nem a – legszebb kastélyáig, az Eilean Donan-ig, ahol mellesleg a Hegylakó című sikerfilm egyes jeleneteit is forgatták. Időben, már délután 5 óra körül itt vagyunk. Először távolról csodáljuk meg a híres épületet, mely Loch Duich egyik sziklaszigetére épült, s mellesleg a MacRae klán ősi birtoka. Sok-sok fényképet és pár poénos videót is készítünk: „Csak egy maradhat!”. Ezután bemegyünk a szigetre és körbejárjuk az erődszerű kőépítményt, majd vizet kérünk a közvetlenül a kastély mellé épült Dornie falucskában, s jön a már az imént említett napozós jelenet.

Este hét körül visszatérünk a korábban már kiszemelt tóparti táborhelyünkre, ahol egy kijelölt tűzrakóhelynél elkészítjük a vacsoránkat. Száraz fa van dögivel, így még egy teára is futja. Bimby zászlója persze megint idecsalja honfitársainkat, ezúttal egy fiatal házaspár környékez meg minket, akik „fly & drive” (repülj és vezess) módon bérelt autóval járják be Skócia nevezetes tájait. Azt mondják, hogy szerintük még autóval sem könnyű ezeken a meredek és kanyargós utakon közlekedni. Pláne kerékpárral!

Közben az esti dagály is érkezik menetrendszerűen, így a fjordszerű Loch Long-ból egy gyors sodrású folyó kerekedik, a hatalmas hínárral és moszatokkal benőtt sziklaszigetek pedig sorra tűnnek el a víz alá. Mi azért még fürdünk egyet, ami így 2 nap után már nagyon esedékes. Estére nyugodt, szép hellyé változik a turistaparadicsom. Bár a „dingle bogarak” itt is csípnek, mégis hosszasan kint vagyok a parton, fényképezővel a kézben és csodálom a percről percre változó esti fényeket, melyek mindig témát kínálnak ahhoz, hogy egy újabb beállításból fényképezzem le ezt a megunhatatlan építményt.

Tomiék már behúzódtak a sátorba a szokásos esti pihenőre. Tom még ma is sokat küzdött a térde miatt, s Bimbynek is talán már törik a kezdeti lendülete. Vagy netán már egy kis honvágy is gyötri élete első 2000 km, 3 hetes és egy cseppet sem könnyű kerékpártúráján? Még soha nem volt egyhuzamban ilyen hosszú ideig távol otthonától! Remélem, azért nem megy el a kedve!

Amint a Nap lassan lenyugszik, mi is nyugovóra térünk, hiszen holnap is kemény nap vár ránk. Ismét északnak kell menni, nem is akármilyen terepen.

Estig megtett összes táv: 573,6 km

 

Tovább a 2. szakaszra

Wester Ross Coastal Trail és a Loch Ness

Két keréken a Nagyvilágban

A honlapot szerkeszti és a túrabeszámolókat írta: Puskás Zoltán (pusizoli).
A nagyvilagban.hu a következő, korábban az alábbi címeken elérhető weboldalat tartalmát egyesíti:

  • pusizoli.extra.hu
  • pusizoli.weboldala.net
  • pusizoli.notabringa.hu
  • usa.notabringa.hu

Az oldal tartalmi elemei - a forrás-megjelölés és szerzővel való egyeztetés után - szabadon felhasználhatóak.

Köszönjük látogatásod!

Közösségi oldalunk

© 2018 Két keréken a Nagyvilágban

Keresés

logo1

Túrabeszámolók

Tovább a hegymászós oldalra

Hegyi logo2

Free Joomla! templates by AgeThemes

This website uses cookies

A webhely cookie-k segítségével elemzi a forgalmat. A webhely használatával elfogadja a cookie-k használatát.
Statisztikák készítése céljából a felhasználási adatokhoz a Google is hozzáférhet.