Hora Sfakion 2010. július 31.

A Líbiai-tenger hullámai uralják a látóhatárt. Végtelen víztömeg, ameddig szem ellát, egy aprócska kivétellel. Egy apró sziget barnás sziluettje töri meg a nyílegyenes horizontot. Harminchat kilométerre található Kréta déli partvidékétől ez a kopár, alig 27 km2-es kis szárazföld, mely mindössze száz állandó lakossal bír. Nincs odaát semmi érdekes, mi mégis szomorú szívvel, lemondóan méregetjük. Szülővárosomból, Szombathelyről indultam még nagyjából három héttel ezelőtt azzal a céllal, hogy végig kerékpáron tegyem meg az utat idáig. Keresztültekertem Magyarországon, a Balkán vonulatain és Görögország egészén, hogy itt lehessek, de az utolsó 36 kilométer kifogott rajtam. A görög válság miatt ugyanis nem közlekedik a komp. Gávdosz továbbra is álom maradt. Európa legdélebbi pontjának elérése meghiúsult, de már ekkor tudtam, nem örökre. Egyszer majd visszatérek még kontinensünk legnaposabb szegletére!


ÁLTALÁNOS INFORMÁCIÓK A TÚRÁRÓL


 

2020. június 29 – július 11.

Kréta körtúra 2020

 

„Álomsziget, csak haladóknak!” – írtam Krétáról első könyvemben. Aki már tekert bármelyik mediterrán szigeten nyáron, az tudja miről beszélek. Itt nincsenek folyóvölgyek, megúszós, sík tengerparti útvonalak, mint a szárazföldön, itt hegyek vannak mindenfelé. Ha az ember egy ilyen szigetre vetődik, készüljön arra, hogy nem lesz olyan kilométer melyet végig egy fokozatban fog letekerni. Itt csak felfelék és fékgyilkos lejtők vannak. Nyilván az útépítők kanyarokkal, szerpentinekkel igyekeznek megkönnyíteni az életünket, de az a domborzati változatosság, ami egy ilyen szigeten fogad, az nem mindig épeszű kerékpárosnak való. Talán ezért van az, hogy egy-két magunkfajta „őrült” kivételével szinte egyáltalán nem találkoztunk bringásokkal.

Kréta egy eszméletlen magashegység a Földközi-tenger közepén. Egy egész éjszakás hajóúttal, vagy pár órányi röpködés után érhető el a 254 km hosszú, s maximálisan 60 km széles sziget. Igaz területe nagyjából egytized magyarországnyi hegyekben messze lekörözi kis hazánkat, kétezerötszáz méter környéki magaslataival. Így körbetekerése nyár derekán jóval több kalória elégetésével jár.

2020-ban íródott e történet, a „maradj otthon” évében. A tavaszi vírusjárvány túldimenzionálása oly tökéletesre sikeredett a sajtó által, hogy az emberek többsége belátta: a magyar tengernél távolabb kár is utazni. Nekünk viszont még június elején Norvégiába volt repülőjegyünk. Szerettem volna megmutatni Aliznak az általam már többször bejárt sarkvidéki tájat. Norvégia viszont még kis hazánknál is jobban bezárkózott, így a norvég légitársaság törölte járatainak, röpke két hét alatt teljes újratervezést kellett végrehajtanunk. Az akkori állapotok alapján Görögországban volt a legjobb a helyzet, így pár nap rágódás után rohamtempóban készülhetett az új útvonalterv – számomra a visszatérés terve.

Nyilván ennyi idő alatt profi tervezésre már nem volt idő. Egy teljesíthető kör, Gávdosz és a sziget két legmagasabb hegyének megmászása. Nagyjából ezek köré rendeztük sorainkat. Felszerelésünk sem igényelt komoly átrendezést, csak néhány apróság tekintetében: kamásli helyett naptej, esőkabát helyett napellenzős sapi, aztán már kint is voltunk Ferihegyen. Én ilyen kihaltnak a budapesti légikikötőt még nem láttam! Pedig már jártam itt télen és éjszaka is. Néhány magunkfajta besózott vándoron kívül az égvilágon senki. Nagyjából egy hete oldották fel a szigorú utazási korlátokat, korábban még teszteltek volna minket, most elég volt egy A4-es nyilatkozat arról, hogy egészségesek vagyunk. Görögország befogadott minket.

Athént egy nap alatt bejártuk, láthattuk a kihalt Akropoliszt, s négyesben maradhattunk a díszlépésben menetelő katonákkal a Szintagma-téren. Kicsit olyan élmény volt, mint egy jövőről szóló filmben szerepelni, ahol az emberiség 90%-át elragadja valamilyen gyilkos kór. Furcsa volt, de annyira nem hiányzott a tömeg. Este már Pireuszban vártuk az indulást, a csodás alkonyi fényekben úszó, mindig forgalmas kikötőben, s július hó első napfelkeltéje már Irkálóban talált minket, ahogy éppen kikötni készültünk. Aranysárgán csillogtak mögöttünk a sziget kopár hegyvonulatai, s – mivel Aliz nem hitte el, hogy az Ida-hegység csúcsain még mindig van hó – megígértem neki, hogy holnap megmutatom közelebbről.

Az időjárás nem lesz nagy mumus a következő két hétben, a sziget klímája ugyanis viszonylag állandó ebben az időszakban. 36°C csúcshőmérséklet, felhők és eső nélkül. Napozásra kiváló, bringázásra a hegyekben, hm, hát arra is, fogjuk rá! Esőről és viharfelhőkről itt maximum álmodni lehet, ahogy én meg is tettem a kompon.

Aki Krétára jön nyaralni, de nem mozdul ki Irkálóból, az baromi nagy hülyeséget csinál. A sziget fővárosa ugyanis egy tűzforró, forgalmas betondzsungel, igazi látványosságok nélkül. Itt még nem jön az igazi „sziget-feeling”, olyan érzés, mintha még mindig az ország szárazföldi részén lennél. Szerencsére elég alig tíz kilométert tekerni hozzá, hogy ez végérvényesen megváltozzon.


Útvonalunk:

 

Nap

Útvonal

Táv

Pozitív
szintemelkedés

0. nap

Athén Reptér – Keratea – Porto Rafiti - Poria

43 km

360 m

1. nap

Poria – Spáta – Athén - Pireusz

73 km

810 m

2. nap

Iraklió – Gazi – Anogia – Livadia – Mygero Menedékház

65 km

2014 m

3. nap

Mygero Menedékház – Psziloritisz-csúcs (gyalog) – Livadia – Rethimno – Asi Gonia

82 km + 6 km gyalog

703 m + 880 m gyalog

4. nap

Asi Gonia – Kallikratis – Hora Szfakion – Agios Ioannis

75 km

1527 m

5. nap

Gyalogtúra a Pákhnes-csúcsra, Agios Ioannis – Hora Szfakion

23 km + 24 km gyalogtúra

70 m + 1800 m gyalog

6. nap

Hora Szfakion (hajóval) Gávdosz, gyalogtúra a Trypiti-fokra

7 km + 16 km gyalog

200 m + 370 m gyalog

7. nap

Hora Szfakion – Fragokastello – Sellia – Plakias – Lefkogia – Préveli (gyalogtúra a szurdokba)

55 km + 10 km gyalog

923 m + 250 m gyalog

8. nap

Préveli – Asomatos – Kentochori – Aghia Gallini – Tybakio - Pyrgos

101 km

1032 m

9. nap

Pyrgos – Kato Viannos – Myrtos – Ierapetra – Makry Gialos

105 km

751 m

10. nap

Makry Gialos – Lithines – Sitanos – Palekastro – Vai – Sitia – Charmaizi - Mirsini

118 km

1469 m

11. nap

Mirsini – Agios Nikolaos – Mesa Potami – Laszhíti-fennsík – Sfendili-víztározó

113 km

1344 m

12. nap

Sfendili-víztározó – Karteros - Iraklió

58 km

250 m

 

Összesen

918 km + 56 km gyalog

11453 m + 3300 gyalog


Az útvonal megtekintése térképen


 

A túra története

 

1. nap (június 30.)

Poria – Spáta – Athén – Pireusz

A Wizzir jegyárai még így a főzeszon kezdetén is a béka segge alatt voltak. Pedig nem a szokásos időben, nagyjából 4-5 hónappal, hanem mindössze 2 héttel az utazás előtt foglaltunk. Mellettem a reptéren egy hasonló forma Tererifére repült bringával, oda-vissza negyvenezerért. Mi is simán megtehettük volna, hogy közvetlen Iráklióba repülünk, de egy röpke athéni városnézés és egy egész éjszakás kompút megadta az alaphangulatát a túrának. Elvégre tíz éve nem jártam már errefelé. A görög főváros ugyanolyan fehérnek és ugyanolyan végtelennek tűnt az Akropolisz tetejéről, mint tíz éve, csak a turistákból lett jóval kevesebb. Miközben néhány lézengő némettel együtt csodáltuk az ókori romokat, megakadt a szemem Lükabéttosz-hegyén, a főváros legmagasabb pontján. „Menjünk át oda is” – vetettem fel Aliznak – „ott még nem jártam”. Tíz éve ugyanis a vasvári gárda autós fiaskója miatt nagyon kevés időnk maradt a városnézésre.

„Jó” – jött a sztenderd válasz. Lecsattogtunk a maszkos biztonsági emberek között a bringákhoz, s jöhetett az újabb akklimatizációs kör a 36 fokos délutánban. Ideje szokni a klimát, hisz holnap már „élesben” nyomjuk majd a hegymászást.

Miénk volt egész Athén

Gyorsan elszállt ez a nap is, este már a kompon fogyasztottuk első görög gyrosunkat.


 

2. nap (július 1.)

Iraklió – Gazi – Anogia – Livadia – Mygero Menedékház

Az athéni bemelegítés után, Krétán hasonló klíma fogadott. Szerencse, hogy ma csak 65 km-t kell bringázni. Pontosabban Aliz szerint szerencse, aki már a tervezéskor furcsállta, hogy a szokásos 100-130 km-ek helyett jóval rövidebb etapok várnak ránk. Ő ekkor még talán nem is sejtette, hogy a rövidebb, az egyáltalán nem jelent könnyebbet. Reggel 8-kor, mikor elhagytuk a szokásos Lidl parkolóját már úgy tűzött a Nap, mint itthon a déli órákban. Már ekkor sejtettük, hogy ennek a „laza” hatvanötös szakasznak nem fogunk délben a végére érni. Gyorsan magunk mögött hagytuk a nagyvárost, s bemutatkozott az igazi krétai vidéki táj. Mediterrán növényzet, mediterrán illat és az utunkat végigkísérő népes kabócapopulációk ütemes „berregése” az olafják ritkás lombkoronáiról.

Hamísítatlan mediterrán táj

Már itt, az első emelkedőn beláttam, hogy ilyen kánikulában nem szerencsés tejjel indítani a napot, jobban jártam volna, ha inkább naptej formájában a bőrömre kenem a macskabenzint, ugyanis belső motorom elég gazdaságtalanul működött. Miközben az otthonihoz képest siralmasan alacsony ásványianyag tartalmú ásványvízzel eszeveszetten próbáltam visszapótolni a szédületes mennyiségű folyadékveszteséget, még a laktóz megemésztéséhez is jól jött volna valami „higító”. „Döntsd el már végre, most vagy izzadsz, vagy emésztesz” – állított pellengérre meggyötört testem, így sajnos a kálciumban és fehérjében gazdag tápanyag rövid úton távozott belőlem.

Majdnem 800 méter szint volt az első felmenet, 36 kilométeren. Ezt lenyomtuk délig, de sokat nem pihenhettünk, mert a délután további bónuszpontokat tartogatott, a Tour de France-ban is első kategóriás emelkedők közé sorolt „halálúttal”, mely 12 km alatt 974 méter szintet rejtett magában papíron. Azért írom, hogy papíron, mert sajnos ez nem az Alpok, ahol az ember egy egyszerű osztással kiszámolja, hogy milyen lehet a domb átlagos meredeksége. 974 osztva 12000 az ugye átlag 8% lenne, ami önmagában igen baráti szám. Csakhogy krétai barátaink ezt nem egészen így gondolták. Elég annyi hozzá, hogy a 12 kilométerben volt nagyjából 1 km sík, és 2 kilométeren 100 méter visszalejtés. Ha ezeket a paramétereket is hozzáadjuk, akkor rögtön tudhatjuk, hogy holnap izzani fognak a fékjeink lefelé jövet.

"Halálút" a menedékházhoz. Valahol itt kezdődtek a gondok.

Nem szégyellem, volt benne tolás bőven a 15-16%-os szakaszokon, s a végén már-már hősies küzdelem árán sikerült elérni az 1577 méteren található menedékházat.

A ház előtt két kilométerrel találtunk egy kiépített kutat, s bár este rohamosan hűlt a levegő, Tomi barátunk „most már úgy menjünk, hogy meg ne izzadjunk” örökbecsűjét, sajnos nem sikerült abszolválni.

Egy szegény ágról szakadt kikötözött kecskén kívül egy lélek sem volt fent, a menedékház nyitva állt, de inkább bivakként üzemelt. Úgy látszik nem éppen a hegymászó-szezon közepén érkeztünk a Psziloritisz meghódítására, bár az időjárási ablak holnapra (is) igazi mászóidőt sejtetett. A ház kopott, poros ágyai helyett inkább a sátrunkban tértünk nyugovóra.

A sokadik kanyar után


 

3. nap (július 2.)

Mygero Menedékház – Psziloritisz-csúcs (gyalog) – Livadia – Rethimno – Asi Gonia

Reggel egyszerűen bezártuk cuccainkat a menedékházba, s gyalog indultunk Kréta legmagasabb csúcsának, a 2456 méteres Timios Stravosnak a meghódítására. Az útvonal könnyed gyalogtúrás volt, látszik, hogy évente sokan járnak fel ide. A csúcson egy helyi kőből épült szentély és csúcsharang fogadott. Hármasban ünnepeltük a mászást egy görög fickóval, aki kísértetiesen hasonlított rám külsőleg, még Aliznak is komoly gondot okozott, hogy megkülönböztessen minket egymástól. A csúcsról csodás körpanoráma fogadott, meg is lepett, hogy innen a sziget déli fele már közelebb van, mint északi, ahonnan érkeztünk. Nyugati irányban a távolban felsejlettek a másik hegyóriásnak a Lefka orinak (Fehér-hegyek) sziluettjei. Pár nap múlva közelebbi ismeretséget kötünk majd egymással.

Kréta legmagasabb pontján

A déli órákban már ismét gépeink nyergében száguldoztunk vissza az északi part irányába. Ebédre sajnos nem sikerült elérni a hőn áhított tengert, melyben még ezidáig nem sikerült megfürödnünk a szigeten, csak a délutáni órákban pillanthattuk meg Rétymno végtelen homokos partját egy szokatlanul sík és forgalmas szakasz után.

Izzottak a fékek lefelé

Valahol itt vesztettem el rokonszenvemet a homokos, s egyébként csodálatosan szép „igazi” tengerparttal. A homok a bringásoknak eleve nagy ellensége, de így 36 fokban a talpaink sem szeretik túlságosan, az árnyék pedig sehol sincs ingyen, azért fizetni kell napernyő-bérlés formájában. Mivel a fürdést és a sziesztát nem igazán akartuk elengedni, kompromisszumot kellett kötnünk. Egy régi vaskeretre a sátorponyva segítségével eszkábáltam egy rögtönzött napernyőt, így nem ugrott kútba a fürdés sem.

"Sztenderd" parti sétány Réthymno-ban

Késő délután persze találtunk magunknak újabb dombokat, ahol izzadhatunk. Világvégi kis falucskákon át vezetett az út, jó időre búcsút intettünk a sziget „papíron” sík partvidékének, s megkezdtük az átkelést a Líbiai-tengerhez. A kellemetlen, hullámos terep és a kritikán aluli útminőség arról árulkodott, hogy nem sikerült éppen a legjobb útvonalat kiválasztanom. Persze, ha hetek vannak útvonaltervezni, Google térképen, és streetview-en végignézni az összes szakaszt, akkor nem vét az ember ilyen hibákat, de legalább megismerhette Aliz is, hogy milyen volt az a feeling, mikor még 15 évvel ezelőtt papírtérképről, pontos ismeretek nélkül terveztük a túrákat.

Újra a hegyek között


 

4. nap (július 3.)

Asi Gonia – Kallikratis – Hora Szfakion – Agios Ioannis

Amíg tegnap laza napunk volt, hiszen „csak legurultunk a tengerhez” (700 méter szintet gyűjtve), addig ma újból fel van adva a lecke: egy ezres hágó, majd tengerpartról még egy 800-as domb formájában.

Kréta néptelen, vad vidékein gurult a bringa, bár többnyire csak akkor, ha kőkeményen tapostuk a pedálokat. A kis falvakban megállt az idő, emberekkel elvétve, kecskékkel annál gyakrabban találkoztunk. Néhány faluban kereszttel ellátott plakáton öreg nénik és bácsik néztek ránk lemondó tekintettel. Szerintem halotti tájékoztatók lehettek, Aliz szerint inkább a következő „papválasztás” indulói. Az igazságra sajnos nem derülhetett fény, hiába ismertük napról-napra egyre jobban a görög kalligráfiát.

Hegyekből ma sem volt hiány

Bosszantó volt ez az ezres domb, mert – bár egy ötszázkanyaros hágón keresztül nagyjából 700 méteren átkeltünk a sziget vízválasztóján – hiába láttuk ott lent csillogni a déltengert, oda le nem vezetett egy út sem, csak egy újabb jókora kaptató révén. De innen már végre feltárult előttünk a Fehér-hegység hatalmas sziklatömege. Tíz éve már szemeztünk egymással, akkor még csak alulról méregettem, holnap kiderül, hogy sikerül-e feljutni a tetejére.

A hágó után rögvest feltűnt a Fehér-hegyek masszív vonulata

Hora Szfakion kicsi üdülővárosa ugyanazzal a végtelen nyugalommal köszöntött, mint anno tíz éve. Nagyon megkedveltük ezt a környéket, a csodálatos és elhagyatott öblöket, a kristálytiszta és csillogóan kék tengert és azt a szinte felfoghatatlan sziklatömeget, ahogy Kréta egy határozott, de folyamatos mozdulattal kiemelkedik belőle.

Az útikönyv szerint a városka nyugalmát csak napjában egyszer zavarja meg a Szamária-szurkdokon önként végigvonuló tömeg, az esti órákban, amikor kompjuk kiköt, s buszra szállnak, hogy visszatérjenek az északi nagyvárosokban található szállodájukba. Nos, ez a gyakorlatban szinte nem is érvényesül, ugyanis a komp, s buszparkoló rémesen közel van egymástól. S mivel manapság mindenki siet, így ennek a népvándorlásnak a helyi éttermesek sajnos nem látják túl nagy hasznát. Pedig egy egész jó gyros-ost találtunk, olcsón adta finom portékáját, mégis az ürességtől kongott az étterme mindig, ahányszor erre jártunk.

Persze most nem volt időnk falatozni, a közeli köves strandon kivártuk azt a pillanatot, mikor már a Nap nem bombázza telibe a felfelé cakkozó hágóutat, s nekivágtunk a Lefka orinak.

Ezt a hágóutat még az alpesi országok is megirigyelhetik Krétától

Tíz éve sem értettem igazán, hogy két nevenincs kis falucskának miért építettek egy ilyen profi hágót, melyet még svájci barátaink is megirigyelhetnének. Az első négyszáz métert szinte függőlegesen vágták bele a meredek, hófehér sziklafalba, majd egy rövidke zöldellő síkság következett, egy száz méter mély szurdokkal, melyre csak egy ócska fahíd jutott, s újabb kanyarokkal naplementére sikerült felkaptatnunk Agios Ioannis nevű kis falucskába. Igazi borsodi zsákfalu életérzés fogadott, a házak 60-70%-a már romosan és lakatlanul meredezett ki a méteres gazból, csupán néhány portán akadtunk még az emberi élet nyomaira. Szerencsére találtunk slagot, így az esti fürdés nem maradhatott ki, s egy romos ház kertjében telepedtünk le éjszakára.


 

5. nap (július 4.)

Gyalogtúra a Pákhnes-csúcsra, Agios Ioannis – Hora Szfakion

A mai nap igazi kihívását egy újabb kétezres jelentette, azzal a különbséggel, hogy ez mind távban, mind pedig szintben jóval messzebb esik a közúttól, mint a tegnapelőtt meghódított Psziloritisz. Hajnalban keltünk, hogy még a gyilkos napsugarak előtt megtegyük az ezerötszáz méteres magasság alatti szakaszt, ahol már ezen a korai órán is kellemesen enyhe volt a levegő. Eleinte egy szurdokban, hatalmas fenyvesek között haladtunk, brutál nehéz volt a terep, út helyett szikláról sziklára lépdeltünk. Nagyjából két óra gyaloglás után kezdtünk kiemelkedni az erdőből, egyre jobban kinyílt a látóhatár, s felfedeztük a hosszan alattunk húzódó Szamária-szurdokot. Igazi „trendi” hely ez, ha valaki Krétára megy, még a csapból is ez folyik: „te is végigmentél már a Szamária-szurdokon?”. Hát mi még nem. S mostanában nem is fogunk. De amíg alattunk több busznyi ember küzd a szorossal, itt a hegyekben egész nap egy árva lélekkel nem találkoztunk. Jó-jó tudom nincs hegymászó szezon, erre már egy heggyel korábban is rájöttünk. S arra is, hogy – bár a Lefka oriról már az összes hó leolvadt, fehér színe miatt olyan érzést kelt, mintha egész nap egy hófehér gleccseren sétálgatnánk. Délutánra pecsenyére sült minden kikandikáló testrészünk.

Úttalan utakon a Fehér-hegyen

Mivel út csak elvétve, turistajelzések pedig végképp nem akadtak utunkba, nem volt könnyű követni az előzetesen megrajzolt útvonalat. Sokáig nem is tudtuk melyik lesz a mi csúcsunk, így nem egyszer kisebb-nagyobb kitérőkkel, brutálkemény terepeken haladtunk keresztül. Például átkeltünk egy „halott-gleccseren”, ahol már csak a morénahalmok lyukak emlékeztettek a jég egykori munkájára. Egy kiadós és kellőképp fárasztó gyalogtúra után, délután egy körül sikerült elérni a hegység Pachnes névre hallgató 2453 méteres főcsúcsát, mely alig 3 méterrel kisebb a már megmászott Psziloritisznél.

Csúcspanoráma - holdbéli tájék

Szerencsére találtunk egy apró forrást útközben, különben nagy bajban lettünk volna a lemenet hosszú, forró óráiban. Késődélután sikerült visszatérnünk a faluba, bringáinkat egy romos épületben rejtettük el. A sikeres mászást egy gyrossal ünnepeltük Horá Szfákion egyik kihalt éttermében, s a közeli, már 10 éve felfedezett néptelen kis strandon szabadegezve töltöttük az éjszakát.

Alkonyi fényekben fürdik a Líbiai-tenger Hora Szfakionnál


 

6. nap (július 5.)

 

Hora Szfakion (hajóval) Gávdosz, gyalogtúra a Trypiti-fokra

A tegnapi fárasztó gyalogtúra után ma újból pihenőt kaptak bringáink és bringás izmaink. Reggel fél tíz körül már jópár pecsenyére sült turistával egyetemben vártuk, hogy végre engedélyt kaphassunk arra, hogy felszálljunk a Gávdoszra induló gyorshajóra. Amíg tíz éve semmi nem indult, most még választhattunk is a 3 óra alatt közlekedő komp és az egy óra alatt átrepesztő „expressz” járat között. Az egy napos túrára tekintettel az utóbbi jobb választásnak minősült, még akkor is, ha így bringáink a krétai kikötőben rekedtek.

Mai cél: Európa legdélebbi pontja

Igazi „görögös” volt a reggeli indulás. Senki nem sietett sehová. Jóval a tervezett indulási idő után került elő kapitányunk és nem túl lelkes tizenéves fia, aki szemmel láthatólag nem igazán élvezte, hogy a nyár minden napját egy isten háta mögötti kis sziget elhagyatott kikötőjében kell eltöltenie. A hajó ugyanis csak a késő délutáni órákban indul majd vissza Krétára. Az egyre türelmetlenebbé váló utasokat egy néma öreg viziróka próbálta kordában tartani, alig volt komikus a helyzet.

Ám nagyjából tizenöt-húsz perc késéssel csak nekilendült hajónk, s a tervezett egy óra alatt tényleg lenyomta a nagyjából negyven kilométeres utat.

Gávdoszon néhány lerobbant busz, s a nagy-nagy semmi fogadott. A többi hátizsákossal ellentétben mi gyalog indultunk kétszer 8 kilométeres túránkra, melynek első felét aszfalton, a másodikat viszont terepen kell majd megtennünk.

Néptelen utakon haladtunk az embertelen hőségben. Félúton apró homokos partra értünk tavernával és néhány lelkes vadkempingezővel. Igen, Gávdosz a „senki szigete” itt már mindent lehet, aki ide vetődik az igazi Robinsonnak érezheti magát a saját kis lakatlan szigetén. Kréta déli része sem hemzseg a turistáktól, ám ami itt vár ránk az maga a Kék lagúna életérzés. Úgy érezhetjük, miénk az egész sziget!

Gávdoszon végig az volt az érzésünk, hogy miénk az egész sziget

Az utolsó négy kilométer, meredek, dombos terepet hozott, mindez közel negyven fokos kánikulában jócskán próbára tette Aliz tűrőképességét. Elmondása szerint percenkét el akart ájulni, de szerencsére fél kilométerenként apró táblácskák jelezték a Trypiti-fok távolságát, ez tartotta benne a lelket.

Az utolsó kilométer

Éééés…tíz év után tényleg valóra vált. Megtaláltuk az apró szilanyelvet, s rajta a hatalmas széket, rajta felirattal: „Európa legdélibb pontja”. Még 2008-ban sikerült eljutnom Nordkappra, előtte olvastam, hogy egy őrült finn bringás egyszer onnan egészen idáig tekert, azóta nekem is rajta volt a bakancslistámon ez a hely. Szuper volt itt lenni. Természetesen a strandolás sem maradhatott ki csodálatosan kék és tiszta tengerben, majd egy árnyékos ülőalkalmatosságon azt taglaltuk milyen jó kis tábort lehetne ide szervezni. Mondjuk az élelmiszer és ivóvíz utánpótlással nagy bajban lennénk az biztos!

Európa legdélebbi pontján

Visszafelé már rövidebbnek tűnt az út, pláne, hogy az utolsó másfél kilométerre egy rozzant verda platójára sikerült felstoppolnunk magunkat. A hajóúton jót aludtam az ütemesen ringatózó sötét utaskabin kényelmes ülésén. Ismét a városhoz közeli „barlangos” strandon töltöttük az éjszakát, melynek az a jellegzetessége, hogy egy nagyjából 20 méter hosszú barlangon keresztül lehet megközelíteni a tengert.


 

7. nap (július 6.)

Hora Szfakion – Fragokastello – Sellia – Plakias – Lefkogia – Préveli (gyalogtúra a szurdokba)

Reggel búcsút intettünk Hora Szfakion környékének a csodálatos szikláknak és szomorú gyrososunknak, aki minden reggel bőszen sütötte a húst annak ellenére, hogy vendége nem nagyon akadt. Már tíz éve is a kedvenc helyem volt a szigeten ez a környék, s ez a mostani túrával tovább erősödött.

Mára is „csak” ötvenöt kilométer volt betervezve, de közel ezer méter szintet gyűjtöttünk a déli part kanyargós, sziklára fel-szikláról le cakkozó útján a Préveli-szurdokig. Most nem mentünk le bringával a parkolóig, hanem a gépeket egy tavernásra bíztuk, s gyalog közelítettük meg a sziget egyik legérdekesebb strandját, ahol egy bővizű folyó, egy pálmafákkal benőtt szurdokon keresztül érkezik meg a tengerhez. Itt adatik meg, hogy alig tíz méter távolságban sós és édesvízben is megfürödhetünk.

Préveli egyedi strandja

Délután úgy terveztük, hogy a szurdokon keresztül próbálunk visszajutni bringákhoz, ám ez csak akkor lett volna lehetséges, ha vízálló táskáink vannak. A szurdok egyik szorosában ugyanis úszás nélkül nem lehet átjutni. Talán majd legközelebb!

"Út" a kanyonban

A tavernától nem messze a folyó partján táboroztunk le.


 

8. nap (július 7.)

Préveli – Asomatos – Kentochori – Aghia Gallini – Tybakio - Pyrgos

Aliz szerint most már tényleg eljött az ideje a bringázásnak. A gyalogtúrázós helyek elfogytak, helyette egyre nagyobb napi kilométerek várnak ránk, hogy időre teljesíteni tudjuk amit elterveztünk. Ma délelőtt még – a tegnapihoz hasonlóan – roppant dombos, kemény terepet hozott. Felküzdöttük magunka a Kourtaliotiko-szurdokon, melynek sziklatemplomában egy reggeli istentiszteletnek is tanúi lehettünk, majd bőséges reggeli után visszagurultunk Aghia Gallinibe az egyik népszerűnek kikiáltott, ám – az eddigiekhez hasonlóan – kihalt déli parti üdülővárosba. A déli szieszta a szokásostól eltérően felhős időt hozott, északról egyre komorabb fellegek érkeztek fölénk, s megtörtént az, amire senki sem számított: eleredt az eső. Útikönyvünk július és augusztus hónapra 0 esős nappal számol, így a mai nap jócskán leronthatta a sokéves átlagot.

Délután még sikerült egy kicsit újra megázni a következő kaptatón, de Tybakio-ban már csak brutális pocsolyák emlékeztettek az elvonuló égi áldásra, mely az eddiginél is intenzívebbé tette mediterrán illatokat.

A déli parti varázs itt azonban véget ér, a meredek sziklás partvidéket felváltja a Messzarai-síkság, mely messze a sziget legnagyobb sík vidéke. De azért senki ne akarjon párhuzamot vonni a mi Alföldünkkel. Egyrészt a síkság csak relative nagy, másrészt pedig egyáltalán nem sík, hanem inkább dimbes-dombos vidék végeláthatatlan olajfa-ültetvényekkel.

Hát nem egy Alföld ez a Messzarai-síkság

Száz kilométer letekerése után egy kis kápolna mögötti olajfást választottunk szálláshelyül, mely tökéletes nyugalmat biztosított éjszakára.

Surly "pózol" az olafjaerdőben


 

9. nap (július 8.)

Pyrgos – Kato Viannos – Myrtos – Ierapetra – Makry Gialos

A mai nap folytattuk utunkat keleti irányban a Messzarai-síkságon, melynek domborzata inkább egy magyar középhegységre emlékeztetett. Így történhetett, hogy még dél előtt majdnem 700 méteres magasságban találtuk magunkat, ahonnan egy erőteljes gurulással visszatértünk a sziget déli partvidékére. Ierapetra az egyetlen nagyváros, mely nem a sziget északi partján található. Egy kicsit ijesztő hely ez a sok-sok ültetvénnyel, lerobbant, rozzant járművel és épülettel. Már-már Afrikában éreztük magunkat. Kréta legdélebbi és legmelegebb városában járunk, ez a mai nap sem hazudtolja meg magát. Fürdünk egyet az óváros melletti néptelen strandon gondosan ügyelve, hogy gépeink egy percre sem maradjanak őrizet nélkül, majd belevágunk az utolsó déli tengerparti szakaszba.

Olajfák, ameddig szem ellát

A város után újra kicsi és néptelen városkák következnek egészen Makry Gialos-ig, ahol úgy döntünk, hogy meghagyjuk a sziget keleti csücskét holnapra, s inkább a tenger partján keresünk magunknak táborhelyet.

Egyik legmenőbb táborhelyünk


 

10. nap (július 9.)

Makry Gialos – Lithines – Sitanos – Palekastro – Vai – Sitia – Charmaizi – Mirsini

Túránk talán legkegyetlenebb napjához értünk. Nem elég, hogy 118 kilométeren 1500 méter szint vár ránk, a sziget keleti, legkietlenebb, legszelesebb vidékén kell mindezt megtennünk.

Az első szakaszon jó 700 métert emelkedve kapaszkodunk fel a sziget „hátára”, miközben a bőszen tomboló északnyugati szél minden erejével azon van, hogy visszatoljon minket a Líbiai-tengerbe. Itt akár át is hághatnánk a szigetet, levágva a karsztfennsíkot, ám minket nem ilyen fából faragtak, hogy egy „kis szél” elrettentsen minket eredeti szándékunktól. Nem sokan tudják, hogy az Országos Kéktúránk az E4 európai hosszútávú vándorút része. Nos ez az útvonal egészen Ciprusig tart, s Kréta-szigetén is áthalad. Letérve a főútról több helyen találunk útvonaljelzéseket, tájékoztató térképeket.

Egy néptelen karsztfennsík fogadott a keleti részen

Még jópár combos domb vár ránk, mire végre legurulhatunk Palekastroba, majd rövid energia- és folyadéktöltés után a híres, bár inkább giccses Vai-strandra. A Hora Szfakion és Préveli környéki csodás strandok után ez már egy „jól van, ezt is láttuk” pipát érdemel, s mivel a szél miatt csigalassúak vagyunk, rövid pihenő után indulunk is tovább Sitia irányába. A brutálerős szél hatalmas hullámokat korbácsolt az északi vizekre, s továbbra is arcba kaptuk az áldást, így inkább vánszorgásnak volt nevezhető produkciónk.

Lassan fogytak a kilométerek

Vai beach

Sitiában jöhet végre a jól megérdemelt élelmiszer-utánpótlás a hegyre épült Lidl áruházból, majd úgy döntünk, nem lacafacázunk, hanem ráhajtunk a gyorsútnak jelölt 90-es főútra. Elegünk van már a dimbes-dombos lélek- és combizomgyilkos apró mellékutakból. Nem volt rossz döntés, hiszen egyrészt semmi nem tiltja, hogy a tükörsima, és nagy leállósávval rendelkező úton haladjunk, másrészt pedig tényleg beteljesítette a hozzá fűzött reményeket az út, semmi felesleges fel-le, konzekvens 5% emelkedő fogadott.

Alkonyi fények az északi parti országúton

Nyilvánvaló volt, hogy ma már nem érjük el az a szakaszt, amikor az út a sziklás partvonalat elkerülve visszatér a négyszáz méteres magasságából a tengerhez, így egy hegyvidéki falucska mellett szuper táborhelyen aludtunk egy olafjaerdőben.


 

11. nap (július 10.)

Mirsini – Agios Nikolaos – Mesa Potami – Laszhíti-fennsík – Sfendili-víztározó

A tegnapi szeles-hosszú K.O. nap után komolyan elgondolkodtam rajta, hogy érdemes-e még feltekernünk a Laszhíti-fennsíkra. Mára azonban szerencsére mérséklődött a szél, így egy agios nikolaos-i kényelmes városnézés és kajálás után úgy döntöttünk, hogy miért is ne? Ha felkaptatunk ezer méterre, onnan már csak le kell gurulni Iraklióba.

Egy nevenincs faluban sziesztáztunk, szokásosan romos, lakatlan házak árnyékában. Érdekes és ledöbbentő is egyben, hogy szinte mindenhol azt látjuk, hogy a korábban virágzó kis hegyi falvakban már alig maradt néhány öreg lakos, ugyanakkor taverna még a legeldugottabb helyeken is üzemel. Miből élnek itt az emberek?

Felértünk a Lasszhíti-fennsíkra

Késődélután sikerült elérnünk az 1039 méteres magasságot, s a hágó után végre lepillanthattunk a Lasszhíti-fennsíkra, mely 25 ezer négyzetkilométernyi terület a Dikti-hegységben, ez Görögország és persze Kréta legmagasabban fekvő, lakott fennsíkja. Több száz fehér szélmalolm tarkítja a tájat, amelyek régen vizet szivattyúztak fel a földből, hogy öntözni tudjanak, mára a motorizáció elterjedésével már csak a múlt emlékei. Körbejártuk a nagyjából hatszor öt kilométeres, majdnem kilencszáz méteren található sík vidéket, de mivel vizünk fogytán volt, s nem találtunk boltot, úgy döntöttünk, hogy még ma legurulunk.

Már csak díszlet

Végül egy víztározó mellett az olajfásban telepedtünk le, s itt töltöttük utolsó krétai enyhe éjszakánkat.


 

12. nap (július 11.)

Sfendili-víztározó – Karteros – Iraklió

Egy laza hatvanas maradt komolyabb szint nélkül az utolsó napra, ezt már fél lábbal is lenyomjuk. Ahogy visszaértünk az északi partra, sorra követték egymást az üdülővárosok, s a távolban a leszálló gépek már sejtették a krétai főváros közelségét.

Aliz jóvoltából gyorsan sikerült bringásdobozokat szerválni, így délután már a város homokos strandján élvezhettük a hatalmas hullámokat, s nem túlságosan élveztük a vele járó embertelen szélvihart. Délután egy finom gyrossal búcsúztunk el Krétától és Görögországtól, s az EasyJet esti járatával Svájc felé vettük az irányt.


 

Utószó:

Krétán bicajozni hatalmas élmény …. ha

  • bírod a meleget
  • bírod a dombokat
  • bírod a szelet
  • s bírod azt hogy a fenti három dolog szinte folyamatosan jelen van minden pillanatban.

Ha arra adnád a fejed, hogy utánunk csináld ezt az őrül kalandot, akkor mindenképp jegyezd meg:

  • 1 krétai bringás kilométer = 5 magyar bringás kilométer
  • sok szupermarket van, de itt is a Lidl a legolcsóbb
  • kempingre ne költs, az olajfaerdő ápol és eltakar
  • ha szeretnél olyan strandon fürdödni, ami csak a tiéd, akkor irány a déli part, ha saját szigetet szeretnél, akkor irány Gávdosz.

 

Kréta, mi ilyennek szeretünk!

Jó utat, szép élményeket!

Puskás Zoli


 ÁLTALÁNOS INFÓK A TÚRÁRÓL


FÉNYKÉPALBUM


 

A SVÁJCI SZAKASZ LEÍRÁSA (HAMAROSAN)


 

 

2018 nyarán ismét elhagytuk a megszokott, biztonságos Közép-Európánkat, s kontinensünk legkeletibb részére látogattunk. Célunk, hogy a Kaukázus országait, Grúziát, Örményországot és Azerbajdzsánt felfedezzük. Kerékpáros szemmel egy nehéz, embert próbáló útvonalat terveztünk: aszfaltburkolat nélküli kétezres hágókon, kopár hegységek közt, vagy perzselő kősivatagban haladt utunk, de az út viszontagságai mellett igyekeztünk az országok szépségét is felfedezni, kultúráját befogadni.

Az emberek többsége - köztük én is - képes a világ túlsó végére elutazni, hogy csodálatos tengerparti útszakaszokon bringázzon. A hosszú évek alatt viszont rá kellett jönnöm, hogy az egyik legszebb tengerpart éppen az amelyik legközelebb esik hozzánk. Budapestről Senj városa kereken 500 kilométer, alig öt órai autózással elérhető. Mint távban, mint időben ez van a legközelebb. S leérve rögtön a leglátványosabb, sziklás, vad partszakaszok tárulnak elénk, apró mélykék öblökkel és a szigetek hófehér sziklás oldalaival. Az évek során megjártam már Crest, Losinjt, Krk-et, Rab-ot, Pag-ot, Dugi Otok-ot, de folyton-folyvást visszatérésre csábít ez a vidék. 2019 áprilisában, feleségemmel, Diával kettesben vágtunk neki a Velebit néptelen útjainak meghódításának, majd pedig Rab és Krk szigetén kalandoztunk.

Általános információk a túráról (útvonal, táv, szintemelkedés, térképek, fotók)

Ha ősz, akkor futószezon. Ha futás akkor pedig maraton. Jó pár éve a felkészülés teszi ki a szeptemberi és októberi hétvégéimet, délutánjaimat. Idén a kétszeres jubileum tiszteletére (40. születésnap, 20. maratoni verseny) egy távoli, kicsit egzotikus maratoni versenyt néztem ki magamnak: a Larnaka Maratont, melyet november 18-án rendeztek a ciprusi üdülővárosban. Öcsém, Marci szintén maratonra készült, Aliz pedig élete első félmaratonjára gyúrt, így azt terveztük, hogy akklimatizáció gyanánt már 3 nappal a verseny előtt, csütörtökön elutazunk Ciprusra. Repülőjáratunkat viszont törölték, s még két nappal korábban, már kedden tudtunk csak elutazni. Így viszont 4 napot nem akartunk Lárnakában eltölteni, helyette bringákat béreltünk és nekivágtunk a sziget felfedezésének. Jó döntés volt!

Általános információk a túráról

Mélykék tenger, csodálatos hegyvonulatok, sziklás partok, zöldellő narancsligetek, terméskőből épült hangulatos falucskák. Néptelen, nyugodt utak, türelmes autósok és rengeteg hasonszőrű bringás, aki a közép-európai, rendre nehezen éleledező, kellemetlenül hideg tavasz elől menekül ide. Azt hiszem nem kell tovább magyaráznom, miért is fordult meg a fejemben, az a gondolat, hogy másodszor is körbetekerjem Mallorcát. Dia öt éve, Csabi fiúnk születése miatt sajnos nem tudott velünk tartani, akkor Tomi és Kriszti voltak a társaim. Így én nosztalgiázni, ő pedig felfedezni indult a Baleár-szigetek legnagyobbikára. Kerékpárt idén sem hoztunk magunkkal, hisz hatalmas a kölcsönzői kínálat, így fejenként 25 euróért béreltünk "lovakat", jóval kevesebbért, mintha repülőn szállítottunk volna ide sajátjainkat. A "reptetés" során fellépő macerákról nem is beszélve. Így nem is maradt más dolgunk, mint kölcsönbringáink nyergébe pattanva élvezni a sziget ezernyi csodáját. Úgy gondolom, Mallorca megér egy-két kört!

Általános információk a túráról

Még 2007-ben az északi sarkkörön túli nászútunk után elterveztük, hogy visszatérünk erre az egyedülálló vidékre, hiszen annyi csoda maradt még, amire nem volt időnk akkor. Valójában ezt az utat folytattuk dél felé, Tromsø városából végig a Lofot-szigeteken, az RV17-es óceánparti úton, majd Dél-Norvégia hegyes vidékein át a fővárosig, Oslo-ig. A három hetes út során Norvégia újabb és újabb arca tárult fel elénk, megismerkedtünk a csodálatos hegyekkel, gleccserekkel, ugyanakkor nem egyszer ízelítőt kaptunk a komor, barátságtalan, esős arcából is.

2015 tavaszán kalandvágyunk újabb - számunkra eddig ismeretlen - országba vitt. Izrael változatossága már az első naptól lenyűgözött. Tel Avivból, a Földközi-tenger partjáról az óramutató járásával megegyező irányban haladtunk eleinte virágillatú, mediterrán vidékeken, majd leereszkedtünk a Genezáret-tó zöldellő partjára, s innen már meg sem álltunk a Júdeai-sivatag legmélyebb pontján található Holt-tenger varázslatos vidékéig. Gazdagság és nyomor, nyüzsgő nagyvárosok és végtelen sivatagok: szinte minden megtalálható ebben a kicsiny országban.

2012 nyarán ismét Európa elhagyására készültünk. Tavalyi csapatunk nagyrésze "jól lakott" a nagyszerűen sikerült itáliai túrával, így idén egy könnyű, magyarországi kört vállaltak csak, mi hárman pedig tovább álmondtuk: egyre merészebbeket. Így esett a döntés Ázsiára, azon belül Törökország keresztültekerésére. Utunk során  nem a könnyen, megközelíthető, népszerű desztinációkat vettük célba, hanem az ország középső, vad vidékén túráztunk. Nagyon jó döntés volt!

Olaszország Európa talán legsokoldalúbb országa. Teljesen más képet kap az utazó a Dolomitok magasba törő csúcsai közt barangolva, a Pó-síkság végtelen egyeneseit járva, az Adriai-tenger homokos, vagy a Tirrén-tenger gyakran sziklás partvidékén utazva. 2004-ben Diával már egyszer vállalkoztunk az ország meghódítására, akkor Magyarországról indulva Velencén, Bolognán, Firenzén, Sienán és Rómán áthaladva egészen a Nápoly alatt lévő Capri-szigetéig jutottunk. 2011-ben ettől teljesen eltérő útvonalon, az Appenninek-hegyvonulatát követve tekertünk le Nápolyig, onnan pedig a Tirrén-tenger partján Szicíliáig. 9 napot töltöttünkel a Földközi-tenger legnagyobb szigetén, majd még plusz két napot Máltán. Fizikailag egy kifejezetten nehéz, ugyanakkor szemet gyönyörködtető kerékpártúra leírása következik...

Lelkes csapat gyűlt körém 2010 nyarára tervezett egyhónapos, több mint 3000 kilométeres kerékpártúrára, melynek célja, hogy szülőhelyemről, Szombathelyről végig kerékpáron hódítsuk meg Európa legdélebbi pontját, mely a görögországi Krétától délre található Gavdosz-szigetén található. Sajnos a görög válság meghiúsította tervünket, de Krétát így is elértük és végigtekerhettünk csodálatos déli partvidékén. A hazaút során pedig még a Svájci-Alpokban is kerekeztünk egy keveset. Hogy hogyan jött ez össze? A beszámolóból minden kiderül...

2009 nyarára újabb "őrültséget" sikerült megálmodnunk. A tavalyi rideg északi vidékeken megedződött csapatunk melegebb vidékre vágyott és új kihívásokat keresett magának. Így került képbe az eddig ismeretlen Portugália és Andalúzia varázslatos, hegyes vidéke és tengerpartjai. De ha már kontinensünk legdélibb vidékére vetődtünk, túl nagy volt a csábítás, s az ismeretlen vonzása, így bő egy hetet Marokkó félsivatagos és hegyes tájain kalandoztunk. Ez aztán kaland volt a javából!

2008 nyarán Európa egyik legesősebb, legzordabb vidékére vezetett utunk. A Skót-Felföld vad szépsége azonban a szinte mindennap a nyakunkba ömlő jéghideg csapadél ellenére is gyorsan megmutatkozott. Betegségek, testi, lelki megfáradás is nehezítette az utat, de így is egy örök emlék marad számunkra.

A 2008-as túraszezon szuperul kezdődött. Márciusban Diával egyhetes körtúrára indultunk, melynek célja: Ciprus felfedezése. Korábban még soha nem tekertem koratavasszal ilyen kellemes időjárású, mediterrán vidéken. Hatalmas élmény volt!

2007 augusztusában folytattuk a "fehér foltok" feltérképezését. Európa eddig számunkra ismeretlen vidékére, Montenegróba terveztünk egy körtúrát. Csapatunk új taggal egészült ki, megérkezett hozzánk Bimbó Laci. Egy csodaszép, ugyanakkor igencsak embert próbáló 10 napot töltöttük, miközben bejártuk a kicsiny ország megannyi csodás helyét.

2007 nyarára kiléptünk az eddig megszokott kereteink közül és egy teljesen szokatlan vidékre, a Skandináv-félsziget északi részére terveztünk egy három hetes kerékpártúrát. Végül csak újdonsült feleségem, Klaudia vállalkozott velem az utazásra. Annyira elbűvölt minket az északi vidék vadsága és szépsége, hogy egy sarkköri túlélőtúra helyett egy kellemes nászútról tértünk haza.

2006 nyarán az ausztria körtúra mellé ismét bevállatunk egy három hetes turnét a tavalyi "Zü-Mi-Ni"-s csapatból Tomival és Diával, s a negyedikként hozzánk csatlakozó Lackóval. A tavalyihoz hasonlóan ismét a Svájci-Alpokból indultunk, most már négyen, majd a Pó-síkság és a Francia-Rivéra következett. Itt azonban nem ért véget az út. A Pireneusokon keresztül Andorrán át egészen Katalónia fővárosáig eltekertünk.

Hegyek országának alaposabb bejárására 2006 nyarán került sor Vámosi Balázs barátommal. Ekkor már nem volt számomra ismeretlen az ország, hiszen 2002-ben Párizsba menet hosszában végigszeltük, de a Hohe Tauern vidékét akkor messze elkerültük. Idén ez volt az elsődleges célpontunk.

2005 nyarán az írországi tekerés mellé mégegy rövidebb túrát bevállaltunk. Bár nem volt olyan hosszú, de csodálatos helyeken vezetett. Életemben először ekkor keltem át át az Alpok kétezer méter feletti hágóján, majd az olasz alföld síksága után megpillanthattuk Francia Riviéra gyöngyszemeit: Monte Carlot, Mentont, Nizzát és Cannes-t.

Írország – egy távoli zöld sziget megismerése. Ez a cél vezette az idei túra megálmodóját, Vámosi Balázst, akivel 2003 nyarán már megküzdöttünk az Isztria-félsziget kopár és forró világával, s idén nyárra egy kissé hűvösebb és csapadékosabb vidéket ajánlott nekünk. Írország tényleg nagyon távol van, de hála a fapados légitársaságok elfogadható árainak, ezt a nagy távolságot mi nem fogjuk annyira megérezni, hiszen 2 pár járattal, londoni átszállással, összesen 4 óra utazással érjük el a szigetországot. S ha már Angliában is kénytelenek vagyunk leszállni, akkor már a brit főváros sem maradhat ki a látnivalók sorából.

2004 nyarán akkori barátnőmmel, mostani feleségemmel, Kustán Klaudiával életünk első közös túrájára indultunk. Magyarországról indulva Velencén, Bolognán, Firenzén és Rómán át, egészen a Vezúvig és Capri-szigetéig tekertünk. Az itt eltöltött 26 nap rengeteg élménye máig is elkísér bennünket.

1. oldal / 2

Két keréken a Nagyvilágban

A honlapot szerkeszti és a túrabeszámolókat írta: Puskás Zoltán (pusizoli).
A nagyvilagban.hu a következő, korábban az alábbi címeken elérhető weboldalat tartalmát egyesíti:

  • pusizoli.extra.hu
  • pusizoli.weboldala.net
  • pusizoli.notabringa.hu
  • usa.notabringa.hu

Az oldal tartalmi elemei - a forrás-megjelölés és szerzővel való egyeztetés után - szabadon felhasználhatóak.

Köszönjük látogatásod!

Közösségi oldalunk

Keresés

Túrabeszámolók

Free Joomla! templates by AgeThemes

This website uses cookies

A webhely cookie-k segítségével elemzi a forgalmat. A webhely használatával elfogadja a cookie-k használatát.
Statisztikák készítése céljából a felhasználási adatokhoz a Google is hozzáférhet.