Randevú a görög válsággal
Vissza az előző szakaszra (Balkán)
Július 23-án, a túránk 15. napján, Makótól 9 napja együtt tekerő ötfős gárdánk, akárcsak Magyarországról kilépve, itt is egy széles pusztasággal néz farkasszemet. A Balkán hegységei nemhogy megtépáztak, inkább megerősítettek minket, de most mégis jól esik egy kicsit egyenes utakon tekerni. Hisz Makedónia, a görögök északi tartománya (melynek semmi köze nincs Macedóniához) viszonylag sík, alföldi jellegű vidék. De ugyanakkor nagyon szép is. Hiszen végig hegyek mellett halad az út, melyeknek oldalán ott csillognak a piros tetős fehérre meszelt házak, kisebb-nagyobb falvak. Én rögtön az elején egy kicsit Andalúziában érzem magam. Nem győzök betelni a délutáni bágyadt napfényben sárgálló rétek, búzatáblák hangulatával. „Ha végig ilyen lesz Görögország, akkor nem lesz bajunk egymással” – gondolom bizakodva. Viszont már most irtó meleg van, a főút meg szinte nyílegyenesen szeli át a pusztát, a falvakat-városokat elkerülve, így – mivel folyadék-készletünk vészesen fogy –inkább letérünk róla, Kilkis városka irányába, melynek szélén sikerül egy ütött-kopott kis szupermarketet találnunk. Ekkor még nem tudjuk, hogy a görögök nem éppen a jó bolthálózatukról híresek. Miután feltöltöttük vízkészletünket, már bátrabban indulunk neki a pusztaságnak. De nem megyünk már sokáig, csak a Gallikos-folyó hídjáig, melyben szerencsére találunk elegendő vizet a fürdéshez. Táborunkat is a folyóparton állítjuk fel, de a reggel ezer méteren párásan elrakott sátrak itt majdnem tengerszinten elviselhetetlenül befüllednek. Kint szúnyogok hada, bent pedig a párás forróság. Sehogy nem jó ez így!
A hangulat sem túlságosan fényes. No, nem emiatt. A vasváriak azon aggódnak, hogy az otthon megbeszélt kisbuszt visszamondta a közútkezelő, így még nem tudni, milyen autóval jönnek értük Athénba.
De Bimbynek sem telhet nyugodtan az estéje, ugyanis most már konkrétan rákérdezek, hogy ugyan már mit SMS-ezget itt a hátam mögött a nejemmel? Továbbra is hárít a srác, nem akar beszélni róla egészen addig, amíg ki nem talál két első látásra is hazugságnak tűnő állítást, miszerint azért akar hazamenni, mert az év végi bukás után nem iratkozott ki a gimnáziumból (volt rá indulásig bő egy hónapja), valamint akadnak ház körüli teendői is, melyek befejezetlenül maradtak. Valójában minden bizonnyal barátnője, a túrához való semleges hozzáállása, s az elmúlt év óta teljesen kicsorbult mentalitása állhat a dolog mögött, de ezeket nem meri bevallani nekünk, s szerintem magának sem. A dolog hátulütője legfőképp viszont az, hogy évek óta az én kölcsöneimből tud eljönni a túrákra, már lassan másfél éve folyamatosan tartozik nekem, s a túrára is úgy jöttünk el, hogy a kompjegyet még nem sikerült kifizetnie. Egy esetleges azonnali hazautazás pedig jóval drágább a normál túra egész költségvetésénél. „Ezt vajon miből szeretné kifizetni, ha induláskor nem volt fölös ötezer forintja, hogy nekem megadja a tartozását” – gondolom, s a lelkem mélyén nagyon becsapva érzem magam. Úgy érzem, hogy köztünk több éve tartó barátság az utóbbi évben nagyon egyoldalúvá vált, Bimby megkapott tőlünk mindent, amiről nagyon sok hozzá hasonló gyerek csak álmodhat. Olcsó, jól szervezett túrákat, kalandokat, kihívást egy jó összetartó csapatot maga mellé. S cserébe – köszönet helyett – ezt kapjuk tőle! Nincs mersze emelt fővel távozni, helyette sunyi módon megkerül, s folyamatosan olyan hazugságokkal traktál minket, melyekről az első pillanatban tudjuk, hogy semmi közük a valósághoz. Azt állítja, hogy saját, megtakarított pénzéből repülne haza, de Dia közben folyamatosan tartja a kapcsolatot otthon nagymamájával, aki szerint ilyenről szó sincs: az ő megtakarított nyugdíját is felhasználná ahhoz, hogy alattomos tervét véghezvigye.
Fiatal társunk álláspontja a hosszú eszmecsere után sem változik, sem Tomi, sem pedig én nem tudjuk meggyőzni arról, hogy most már nincs visszaút. Hozott egy döntést, amikor otthonról elindult, s az anyagi körülmények mellett, a büszkeség és a becsület is azt diktálja, hogy helyt álljon minden körülmény között. A beszélgetés lezárásaként megígérjük neki, ha találunk netcafét, nézünk neki repjegyet, de a háttér-információk birtokában pontosan tudom, hogy sem Dia, sem pedig én nem fogok neki foglalni, pláne saját pénzből, az egyszer biztos.
Másnap is kicsit egyhangúan indul a reggel. Ráadásul kiderül, hogy az esti szürkületben áttoltuk egy tüskés bozótoson a bringákat, így három defektet is szerelni kell: nekem az első, Tominak pedig mindkét kerekét. Még Szaloniki, és az Égei-tenger partjának elérése sem hoz változást egészen addig, amíg a kikötőben egy ötszáz eurós bankjegyet nem vélünk felfedezni a vízben. A napok óta melankóliában tekerő Bimbyt még nem láttam ilyen gyorsan átvedleni fürdőruhába. „Megvan a hazautam” – gondolja, s rohan le a rakodópart síkos lépcsőjén, nehogy véletlenül valaki megelőzze. A bankjegy persze nem igazi, csupán egy kupon valami éjszakai bárba, így gyorsan letörik a lelkesedése. Nem is ugrik bele a tengerbe, én merülök alá és hozom ki neki a papírfecnit, de csak azért, hogy hecceljem egy kicsit vele.
Görögország második legnagyobb városa az ország legnagyobb forgalmú kikötőjével büszkélkedhet. Tervezéskor sokat gondolkodtam rajta, hogy bevegyem-e az útvonaltervbe, vagy egyszerűen elkerüljük, hiszen a kikötővárosok általában bűzös, zsúfolt porfészkek, nagy forgalommal. „Adjunk neki egy esélyt” – gondoltam végül, hiszen a túrán Szófia óta nem jártunk nagyvárosban, s Athénig nem is nagyon fogunk. Végül is nem bántam meg döntésemet. Szaloniki belvárosa nagyon kulturált: szép tengerparti sétánnyal és nyugodt, hangulatos parkokkal, szűk utcácskákkal büszkélkedhet, melyek között lépten-nyomon műemlékekre bukkanhatunk. Tulajdonképp az egész belváros egy szabadtéri múzeum benyomását kelti, gondosan őrzött, de ingyenesen megtekinthető ókori leletekkel. Ketten megyünk fel Tomival a Fehértoronyba. A város jelképe és büszkesége közvetlenül az Égei-tenger partjára épült még a török uralom alatt, s valaha olyan funkciót töltött be, mint a lisszaboni Belém-torony. Innen védték a kikötőt. Szép a kilátás is a tetejéről, de mégis az a legjobb benne, hogy végre tudunk egy kicsit négyszemközt is beszélgetni Bimby nem kicsit durva húzásáról és a probléma megoldásáról. Megnézzük még a Galerius-ívet, melyet Galerius császár a perzsák elleni győztes hadjárata emlékére emeltek, valamint a Rotondát, mely szintén ugyanezen császár mauzóleuma, melyet a törökök egy minarettel is megspékeltek. Találunk netcafét is, s – ahogy Bimbynek ígértük – megnézem a járatokat. Közvetlen fapados sem Szalonikiből, sem pedig Athénból nincsen Budapestre, átszállással pedig nem áll meg 60-70 ezer Ft-ból a jegy, így pár nappal az utazás előtt foglalva. Ez nem meglepő, erre számítottam! A rendes jegyünket Krétáról Milánóba, illetve Züricből Bécsbe még tavaly decemberben foglaltuk, ez akkor 32 ezerbe került. „Miből akarja ezt finanszírozni, ha a rendes foglaláshoz is kölcsön kellett neki adnom” – villan át az agyamon. De Bimby butasága határtalan, így ebbe szerintem nem is gondol bele. Inkább fagyjon meg szegény nagyija majd télen, ha nem tudják kifűteni a hatalmas házat, melyben laknak azért, hogy ő most egy-másfél héttel előbb hazaérjen! „Mi lett belőled, Bimby? Nem ilyennek ismertünk!”. Nagy nehezen ő is belátja, hogy ez egy olyan kiadás lenne, melyet a dolgok jelenlegi állásában nem engedhet meg magának, gondolván arra is, hogy kompjegye és előre foglalt repjegyei is elvesznének. Így vagy úgy, de végig kell csinálnia a túrát! Bár most már nem tudom igazán ez kinek rosszabb. Neki, vagy nekünk, akiknek még heteken keresztül nézni kell a búskomor ábrázatát, s elviselni azt, hogy egy néma árnyék követ minket, aki csak testben van jelen, lélekben nemhogy erősíti, inkább rombolja csapatunk erejét.
A sziesztát Szaloniki egy árnyas parkjában töltjük, kiélvezve a mediterrán város hangulatát és nyüzsgését, majd délután 3-kor vágunk neki ismét a pusztaságnak. Athén felé itt nincs más út, csak az autópálya, s a vele párhuzamosan futó szervizutak, melyeken egy általam készített itiner segítségével próbálunk közlekedni. Minden jól megy addig, míg egy 8 km hosszú kavicsos utat nem kapunk. Az útminőség sajnos nem látszik a Google Earth műholdképein! Ezután inkább a pályán próbálkozunk, de pechünkre egy félpályás útlezárásba torkollik a sztráda. Hosszasan tanakodunk mitévők legyünk. Én a pályán maradnék, mert itinerem azt mondja, hogy errefelé nem lesz más út. Tomi meg szokásához híven menekülne le a biztonságos, de lassabb mellékútra. Ezen kicsit össze is balhézunk, végül szavazás dönt az én javaslatom mellett 3:2 arányban. Hamar kiderül, hogy tényleg nem volt más lehetőség, ugyanis az Aliakmon-folyón csak a pálya hídján lehet átjutni. Ráadásul ebből az útlezárásból is jól jöttünk ki, mert a lezárt területen vadiúj aszfalt fogad, csak a sávokat nem festették még fel. 12 méter széles aszfaltcsík áll a rendelkezésünkre a következő 15 kilométeren, melyet rajtunk kívül senki nem használhat. Ez több, mint luxus. Végre mehetünk nyugodtan, egymás mellett, akár mind az öten is. Az egyik fizetőkapunál találkozunk egy rendőrautóval, de bátran intenek, hogy menjünk csak tovább, s majd az első kijáratnál térjünk le. Azonban eszünkben sincs elhagyni a széles, jó minőségű utat, s helyette kétes kis utakon bolyongni. Csak Nea Agathoupoli üdülőfalvánál intünk búcsút a sztrádának, s legurulunk a tenger felé fürödni és táborhelyet keresni. Szaloniki óta egyetlenegy boltot sem találtunk, itt is csak egy kicsi és méregdrága marketből tudjuk beszerezni a ma estére, s – lévén, hogy vasárnap közeleg – a holnapra való élelmiszert. Alig fél kilométert haladunk a parton, de a sziklák miatt nemsokára visszatérünk a dombok közé. A következő falucskában, Makrygialosban találunk egy jó kis tengerre néző füves placcot. Jó hely, annak ellenére, hogy csak hosszú lépcsősoron tudjuk megközelíteni, melyen több fordulóban szállítjuk le cuccainkat. Végre mindannyian megfürödhetünk a tenger kellemesen meleg vizében, majd Tomiék virslit, én pedig tejbedarát készítek vacsorára. Van választék és kínálat is bőven, mindenki degeszre zabálhatja magát. S ami a legjobb, nincs túl nagy élet itt a parton. Ez más mediterrán országokban nem jellemző, hogy a tenger mellett nyugodtan lehet táborozni. Általában vagy tömeg van, vagy tiltják, vagy pedig reménytelen megközelíteni a partot. Görögország ilyen szempontból nagyon jó hely, még a spanyolokon is túltesz.
Szabadeges alvást tervezünk, de a sötétedés után nem sokkal hatalmas szél és villámlások kíséretében megérkező vihar átszövi terveinket. Másnap reggel viszont ismét csodás aranyhíd ragyog a víz felett, ahogy kipillantok a sátor ajtaján. Nem kevergünk tovább a parton, itt már van feljebb a pályával párhuzamos főút is, melyen könnyen és gyorsan elérjük Kateríni városát. Útközben ismét próbálunk Bimbyvel beszélgetni, de továbbra is össze-vissza hazudozik, tegnap óta már lett egy titkos bankszámlája 100 ezer forinttal, melyről rajta kívül senki sem tud. Érdekes módon mégis a régi bankkártyáját hozta el, melyen nulla forint az egyenleg. No, itt szakad el a cérna, véget ért számomra jópofizás, erélyes hangnemben rendre utasítom nem éppen az őszinteségéről híressé vált fiatal társunkat, mert már rég elveszítette hazugságai vezérfonalát és egyre jobban megütközik saját magával.
Kateríni városában összefutunk egy olasz bringással, aki dél felől halad észak felé, s éppen most érkezett meg az Olymposról. Jót beszélgetünk vele reggeli közben, hiszen mi is éppen a görögök legmagasabb hegyének megmászását tervezzük. Pontosabban Tomi beszélget, én ugráló első gumimat próbálom megjavítani. Hiába igazítom meg benne kétszer is a belsőt, még mindig kinyomja a külsőt. Ez nem jó jel, úgy néz ki szálszakadásos lett a már Afrikát is megjárt Schwalbe. „Remélem azért nem hagy cserben!”. Egyre feljebb szökik a hőmérő higanyszála, ahogy közelítünk a monumentális hegyhez. 11 óra tájékán érjük el Litochoro városát, mely közvetlenül az Olymposra vezető út kezdetén fekszik 306 méterrel a tenger szintje felett. Innen egy 17 kilométeres, meredek, szerpentines út veszi kezdetét. Rajtunk kívül sok autós és buszos turista kíváncsi az istenek hegyére, így a falatnyi úton elég nagy a forgalom. Dionüszosz templománál tartunk egy rövid pihenőt, majd főként Tomival ketten fej-fej mellett küzdünk a kanyargós, és néhol bizony roppant meredek hegyi utacskával. A cél előtt nem sokkal utolér minket a túra során egyre jobban megtáltosodó Laci is. Szerencsére Bimby nem bírja a tempót, így végre lehet nyugodtan, felszabadultan tekerni, mert ő idén főként csak rosszkedvet és komorságot hoz, amerre jár. Pityu meg az erdélyi elkészülése óta roppant óvatos, s semmit sem kockáztat.
Délután fél kettőkor érjük el a Prionia vendéglő parkolóját 1077 méteren. Rengeteg az autós, de meglepetésemre csak nagyon kevesen vállalkoznak túrára, legtöbbjüknek – köztük több magyar kirándulónak – csak annyit jelent az Olympos, hogy ide felhajtanak, körülnéznek és gurulnak vissza a tenger partjára. Pedig itt aztán tényleg nincs semmi látnivaló, ezért kár pazarolni a méregdrága benzint pláne, hogy a görögöknél most éppen hiány van belőle. Az igazi látványosságokért – mint általában – itt is meg kell szenvedni, ezeket nem lehet holmi autóval bevenni. A vendéglőnél érdeklődünk, hogy nem hagyhatnánk-e náluk elzárva a bringákat, de nem igazán vesznek komolyan minket. Azt tanácsolják, nyugodtan rakjuk le a gépeket valahová, senki nem fogja bántani. De annyira nem vagyunk nyugodtak, hiszen úgy tervezzük, hogy csak holnap délután érünk vissza a gyalogtúráról, éjszakára pedig nem szívesen hagynánk felmálházott gépeinket a bezárt étterem mellett. Szükségmegoldásként a mellékhelység mögötti, kerítéssel elzárt bozótos kis területet szemeljük ki. Beemeljük az öt járgányt, s talált lim-lomokkal, bádoglemezekkel még sikerül egy kicsit álcázni is őket.
Furcsa, de kifejezetten jó érzés 17 napi tekerés után gyalog útnak indulni. Egy kiszáradt patak völgyében indul utunk, s ahogy egyre magasabbra kapaszkodunk, az időjárás is egyre rosszabb lesz. A mészkőcsúcsok komor fellegekbe öltöztek, s Zeusz villámai is rendre ostromolják őket, a mennydörgés a völgyben jóval hangosabban zeng, mint általában szokott. Kétezer méter környékén aztán megnyílnak az ég csatornái. Zuhogó esőben érjük el a 2100 méteren lévő „A” jelzésű menedékházat. Minden bizonnyal itt fogunk aludni ma este. A rossz idő ellenére sok-sok turista van a házban, igazi nemzetközi mezőny: a görögök mellett osztrákok, bolgárok és ki tudja még milyen országból érkezők verődnek össze a tágas és kemencével fűtött társalgóban. Mivel a menedékház mellett sátorhelyek is ki vannak építve én – az eső ellenére – maradnék a sátras megoldásnál. Egyrészt, mert buli, no meg így nem hiába cipeltük fel a sátrakat. Na jó, azért az is segített a döntésben, hogy a sátras éjszakázás a bentinek mindössze egyharmadába kerül, mindössze 4 euró fejenként. Pityu vállalja, hogy kint alszik velem, a többiek inkább biztos fedél alatt maradnak. Szerencsére estére eláll az eső, s az épület elől gyönyörködhetünk abban a fantasztikus látványban, ahogy a lemenő Nap fénye megcsillan a távban alig 30 km-re és szintben 2100 méterrel alattunk elterülő Égei-tenger hullámain. Valószínű, hogy csak a hegy gyűjti össze a viharfelhőket, a tengerparton látszatra teljesen más az időjárás.
Éjszaka már nem esik több eső, nincs is túl hideg, csak magunk alatt érezzük nagyon hidegnek a talajt, mindaddig, amíg el nem csórjuk társaink polifoamját is, így már végre puha, komfortos körülmények között aludhatunk.
Másnap reggel napos, hűvös reggel köszönt ránk túránk legmagasabb táborhelyén. Gyorsan magunk mögött hagyjuk a menedékházat, s tovább kapaszkodunk az Olympos csipkézett gerince irányába, ahol végre feltűnik a hegység 2900-as csúcskoszorúja, köztük az épphogy legmagasabbal, a 2919 méteres Mütikasszal. Nem sokkal az erdőhatár elhagyása után egy kőből épült padnál reggelizünk. A szikrázó napsütésben messze alattunk csillog a tenger, felettünk pedig hófehéren szikráznak a hegycsúcsok. Egyre pazarabb a látvány. Már-már karnyújtásnyira érezzük magunktól a hívogató hegyeket, de valójában még többórás küzdelem vár ránk. Bimby a mai napon is alakít: „Én inkább visszamegyek a házhoz és ott megvárlak benneteket” – közli. Már jópár éve túrázunk együtt, s én mindig olyannak ismertem, aki inkább megdöglik, mintsem visszaforduljon egy olyan hegyről, mint az Olympos. „Egyszerűen teljesen kifordult magából, már nem az az ember, akinek megismertük” – vonom le a konzekvenciát szomorúan. Nagy nehezen végül kinyögi, hogy túl kevés kaját hozott fel a hegyre, s tegnap vacsoránál azt is felélte. Ugyanis estére instant tésztát terveztünk, de az időjárás közbeszólt, így hideget kellett ennünk. Mindenki tudta, hogy ez azzal jár, hogy nagyon meg kell húzni a határt a vacsoránál, mert éjszaka lehet korgó gyomorral aludni, de a hegyre így már bajos felmenni. Én például két kis szelet kenyeret vacsoráztam pont ezért, de Bimby ezen a túrán sem éppen a mértéktartásáról vált híressé. Igazi ösztönlény lett, ha éhes, eszik és ha eszik, akkor nem gondolkozik! Eléggé szűkében vagyunk az ételnek, de mégis mindenki felajánl legalább egy szeletet mohó társunk sikeres túrája érdekében, amit ő hosszú unszolás után, nagy nehezen elfogad, s – úgy, ahogy eddig tette – komótosan folytatja útját, búskomor tekintettel. Másfél órai gyaloglás után, reggel 9-kor érjük el a Skala-gerincet (2866 méteren). Pár éve, Harkányi Árpi barátom tekert le Athénig. Ő is útba ejtette az Olympost, de a májusi hó nem kedvezett a csúcshódításnak, így ő idáig jutott fel társával. Szerencsére így július végén már jól járható az utolsó 400 méteres szakasz is, mely rövid ugyan, de ez a legmeredekebb, legveszélyesebb szakasza az útnak. Erre egy többnyelvű, sárga tábla is felhívja a figyelmet. Ajánlják a hegymászó-felszerelést, de mi ennek hiányában sem rettenünk meg, ha már ide felküzdöttük magunkat, nem hagyhatjuk ki Görögország tetejének meghódítását!
Egy meredek ereszkedéssel indul az út, s ahogy lépkedek le a hatalmas, de jól tagolt sziklalépcsőn, megszólalok: „Fiúk! Szerintem itt Tomi nem fog lejönni!”. Elég sokszor volt már módom Tomival magashegyi túrán, illetve mászáson részt venni, s pontosan tudom róla, hogy – bár elég jól és ügyesen mászik – felszerelés nélkül bizonytalansági küszöbe meglehetősen alacsony. S lám milyen igazam lett, alig fél perc múlva ennyit hallunk: „Hahó, én visszafordultam”. Eddig tartott Tomi Olympos-túrája! Kissé abszurd az eset olyan szemszögből, hogy még tegnap, mikor bringával ostromoltuk a hegyet, Tomink száját a következő mondat hagyta el: „Vigyázz Zeusz! Jövünk! Most már nem tudsz megállítani!”. S bár nem bizonyított a görög mitológiai alakok léte, így ha nem is Zeusz, a hegy most elég jól megállította társunkat.
Így négyen folytattuk utunkat az utolsó 300 méteren. A veszély és kihívás a többiekre pont ellentétes hatással bír, még Bimbyn is nyomokban felfedezem azt a tüzet, ami régen közös túráinkon jellemezte. Pityu és Laci pedig még soha nem járt ilyen magasan, ők is hatalmas lelkesedéssel vágnak neki a nem túl nehéz, de nagy figyelmet igénylő feladatnak. Felkapaszkodunk egy meredek sziklatoronyra, de a köd miatt nem láthattuk a szomszédos Mütikaszt. Innen újra meredek lemászás következik, szinte karnyújtásnyira haladtunk a hegy csipkézett gerincétől, melynek túloldalán ott tátong a majdnem függőleges északi fal. Leérve a két csúcs közé egy hatalmas repedést kellett átlépni, s lám-lám, feltűnik a ködből a görög zászló a következő torony tetején! Nem is kell nekünk több, eszeveszett módon mászunk fel a meredek falra, nem törődve azzal, hogy itt majd le is kell jönni valahogy. S 9 óra 46 perckor végre ott állhatunk Görögország tetején! Bár a kilátás a felhők miatt nagyon korlátozott, mégis hatalmas érzés meghódítani a majdnem háromezres hegyóriást. Pityu kitűzi a görög zászló fölé, kis magyar lobogóját is. Rajtunk kívül csak egy magányos hegymászó érkezik a Mütikaszra, itt most mi vagyunk az „istenek”! Pár fotó után búcsút intünk Zeusznak, megköszönjük neki, hogy megengedte, hogy a tegnapi cudar idő után ma megtekinthessük lakhelyét, s kezdetét veszi egy újabb, az előbbinél egyáltalán nem könnyebb feladat: vissza kell másznunk oda, ahonnan feljöttünk. De nincsen ezzel semmi gond, csak észnél kell lenni, keresni a fogásokat, lépéseket, mert mindkettőből akad bőven. Egy pillanatig nem gondoltam rá, hogy én itt leeshetek, pedig egy meggondolatlan lépés után ez bármikor bekövetkezhetett volna. A Skala gerincre visszatérve kicsit oszlanak a felhők, így újra előtűnnek a csúcsok és a köztük elterülő csipkézett gerinc. Kigyönyörködjük magunkat, majd Tomi után eredünk, aki nem várt meg minket a szeles, hűvös, kitett helyen, hanem egészen a menedékházig visszavonult. Sátorbontás, majd kaja hiányában további ereszkedés a program. Útközben öszvérkaravánnal is találkozunk. Szegény állatok mázsás súlyokat cipelnek, így hozzák fel az utánpótlást a menedékházba. Fent percre pontosan tippeltem a leérkezési időt, pontosan 13:50-kor érünk vissza a bringákhoz. Délutánra újabb viharfelhők érkeznek, így gyorsan ebédelünk, s amint lehet, megkezdjük a gurulást. A zuhogó esőben azonban csak nagyon lassan lehet haladni, a fékek hatásfoka töredéke a normálisnak, ugyanakkor kopnak is rendesen. Nem nagyon ízlett így ez a jókora lejtő senkinek. Lent Litochoroban is zuhog, csupán a partmenti Pláka nevű üdülőfalu elérése után szűnik meg az égi áldás, s egycsapásra olyan meleg lesz, hogy percek alatt fel is szárad az aszfalt. Vetünk még egy gyors pillantást a komor, felhőtakaróba burkolódzó Olymposra, s végre megszabadulunk esőkabátjainktól, melyekre remélhetőleg a túránk során már nem lesz szükségünk. Legalábbis itt Görögországban.
Szalonikit leszámítva, másodszor vagyunk tengerparton a görögöknél, s bevallom, kicsit furcsa számomra ez a vidék. Olyan érzés, mintha a Balaton északi partjának egy eldugott kis üdülőövezetében lennénk. Rengeteg elhagyatott, igénytelen nyaralóház van, s csak az üdülőfalvak közvetlen közelében van némi élet, de ezek sem modern nyaralóhelyek, hanem eléggé lepukkant, sokszor igénytelen parti települések. Utoljára még Montenegróban láttam ilyennek a tengerpartot! Nem véletlen, hogy Görögországot még a Balkánhoz sorolják!
Este végre pótoljuk teljesen végét járó élelmiszer-készletünket, s – egész napi koplalás után – jól bekajálunk. Fürdünk egyet a tengerben, majd a parti úton indulunk tovább. Áthaladunk Platamonason és Neo Porin. Mindkettő jellegzetes magyar üdülőfalu, tele honfitársaink autóival, sőt még magyar feliratokkal is találkozunk. Az utóbbiban le is szólítanak minket magyar zászlónk láttán, s futtában gratulálnak az eddigi és jövőbeni teljesítményünkhöz. A város után telepedünk le közvetlenül a part melletti homokdűnék árnyékába. Csodás itt a tenger, hosszú végeláthatatlan homokos parttal, s a messzeségben az Olympos méltóságteljes körvonalával, melynek csúcsain még mindig a felhőké a főszerep.
Reggel azonban már szépen látszanak a hegyek. Alig pár kilométer múlva megérkezünk a Tembi-völgy bejáratához. Ez a 8 km hosszú szakadékos folyóvölgy az egyetlen átkelő az észak-görög tengerpartról a Thesszáliai-síkságra. Nem véletlen, hogy a Görögországot hosszában átszelő 1-es számú autópálya is itt halad át. A szűk katlanban azonban egyéb útnak nincsen hely, így kénytelenek vagyunk felmenni mi is a sztrádára. Szerencsére nincs túl nagy forgalom, így viszonylag biztonságosan haladunk a völgy bejárata előtti utolsó fizetőkapuig. Pár évvel ezelőtt Harkányi Árpiék is itt keltek át, az ő beszámolójuk szerint minden gond nélkül járható a görög autópálya ott, ahol más lehetőség nem kínálkozik. Minket azonban gyorsan félreállítanak, s a közutas cég egyik alkalmazottja közli, hogy kihívja a rendőrséget. Először nagyon megijedünk, de miután újra előkerül a fickó, elmagyarázza, hogy a forgalom és a pálya beszűkülése miatt ezen egy roppant veszélyes útszakaszon csak rendőri kísérettel kelhetünk át. Jó negyven percet várnunk kell a rendőrautó megérkezéséig. Elég arrogáns muksó a rend embere, s mivel – rendőr-módi szerint – csak az anyanyelvén tud megszólalni, így nem velünk, hanem a közutas fickóval vitázik, aki kihívta. Reméljük, nem akar visszazavarni! De ő is nagyon jól tudja, hogy más út nem létezik, így sorba állít minket és autójával bekísér a meredek falú szurdokba.
Rendesen feltartjuk a forgalmat, még úgy is, hogy az autósok-kamionosok gond nélkül előzgetik záróvonalnál a rendőrautót a közben 1+1 sávosra szűkülő autóúton. Megállni, nézelődni sajnos nincs lehetőségünk, mert ha kicsit is lassulunk, emberünk a kocsijára szerelt hangszóró segítségével nagyobb sebességre bír minket. „Igazán jó kerékpáros edző válna belőle!”. Ahogy elérjük a Thesszáliai-síkságot, az első lehetőséggel leterel minket a pályáról, ő pedig továbbhalad rajta. Innen azonban már újra van párhuzamos út Lárisza felé, s ez szerencsére a legtöbb görög autópálya-szakaszról elmondható. A dombos terep után újra a síkságé a főszerep, bár a hegyek jobbról-balról folyamatosan kísérik utunkat. Ez az ország közepén elhelyezkedő, viszonylag nagy kiterjedésű alföld Görögország éléskamrája. Minden lehetőséget kihasználnak növénytermesztésre, s a száraz vidéken hatalmas öntözőberendezések segítségével főként gabonaféléket termelnek. Délelőtt – talán a tegnapi záporoknak köszönhetően – hűvösebb van az átlagnál, alig éri el a hőmérséklet a 30 fokot. Ezt annyira nem bánjuk, ugyanis sokévi átlaghőmérséklet alapján ez a tengertől hegyekkel elzárt puszta Görögország egyik legmelegebb vidéke. A térség fővárosában, Láriszában sziesztázunk és ebédelünk, majd egyhangú, de legalább hátszeles szakaszon folytatjuk utunkat az egyre jobban megerősödő kánikulában. Ma délben tudtuk meg egy helyitől, hogy a görög fuvarozók sztrájkba léptek, így akadozik az országban az áru- és üzemanyag-ellátás. Ennek első jeleként látunk egy-két bezárt benzinkutat, egy másiknál pedig kilométeres sorok torlódtak fel. „Milyen szerencse, hogy mi nem kőolaj-származékkal működünk”. De a vasvári csapat aggodalma tovább nő, hiszen a közút által megígért kisbusz már szinte biztos, hogy elveszett, s ha még pótolni is tudják, ez a helyzet tovább ronthatja hazajutási esélyeiket.
Két órát tekerünk eseménytelenül a Volos felé vezető, nem túl nagy forgalmú főúton. Velestion előtt kezd újra dombosabbá válni a terep, jelezvén hogy végére érünk majdnem 80 kilométeres sík szakaszunknak. A táj itt is fantasztikus. A lankás, sárga fűvel benőtt dombok mögött ott magasodnak a változatos formájú, ezer méternél magasabb, a mediterránra jellemző cserjékkel, tűlevelűekkel benőtt sárgás-zöldes hegyek, s az egyik domb tetejéről újra feltűnik a mélykék tenger. Habár a görög emberek – talán életmódjuk miatt – a mai napig még nem lopták annyira szívembe magukat, a táj és az ország eddig végig lenyűgözött.
Újra megközelítjük az 1-es számú autópályát, de a vele párhuzamosan épült mellékutat is szépen kitáblázzák: „Athina, to special road”. Ez a neve a hol a pálya egyik, hol pedig a másik oldalán futó jó minőségű és szinte forgalmatlan útvonalnak.
Almirósban már a hegyek fölül néz vissza ránk a Nap, így elhagyjuk utunkat és a közeli tengeröböl felé irányítjuk gépeinket. Egy ipari területre visz le a néptelen és jelzetlen út. A gyár előtti parkolóban magyar kamionosok vesztegelnek. Rövid eszmecsere után kevéssel odébb találunk egy elhagyatott, világvégi „üdülőfalvat”, melyhez hasonlót közvetlenül a tenger partján azt hiszem még soha nem láttam. A leglepattantabb Balaton-parti falucska is nívós helynek számítna hozzá képest. De tömeg legalább nincs. Alig lézeng pár ember a köves parton. Fürdés a program, majd vacsorakészítés közben megfigyelhetjük, hogyan gyakorlatozik két tűzoltó repülőgép az öböl felett. Többször vizet vesznek fel, melyet még a tenger felett kiengednek. Úgy látszik, a görögök az elmúlt évek erdőtüzei után most már nem bíznak semmit a véletlenre. Nem sokkal utánuk vadászgépek szállnak fel a közeli volos-i reptérről, s egy óráig keringnek a fejünk felett. Amilyen nyugodt a szárazföld és a tenger, olyan mozgalmas felettünk az égbolt. Szép csillagos éjszaka köszönt ránk, teliholddal, melynek sugarai ezüsthídként ragyognak a tenger fölött.
Tomi táskájában már évek óta ott lapul egy GPS készülék. Sokat nem használjuk a túra során, talán csak arra, hogy néha megnézzük tengerszint feletti magasságunkat, vagy azt, hogy milyen távolságra keveredtünk el otthonunktól. „Elővegyem?” – jön a kérdés, ha elbizonytalanodok a helyes irányt illetően, de általában büszkeségből, vagy türelmetlenségből rávágom: „Nem kell! Megoldom nélküle!”. S ez általában sikerül is. Ma reggel viszont Tomi elhatározza, hogy gyakorlati bemutatót tart nekem, a szerintem sokak által túlságosan is istenített kütyü használatának előnyeiből. Térképem ugyanis, csak az Almiróstól ide felé vezető utat jelöli, de ez hegyesszöget zár be az eredetileg tervezett útvonalunktól, magyarul egy nagy V alakot kellene megtekernünk, hogy visszatérjünk rá. Talál is egy halom apró utat a viszonylag sík, mezőgazdasági vidéken, melyeken kacskaringózva akár 4-5 km-rel lerövidíthetjük a mai távot. „Egye fene, tegyünk egy próbát!” – szánom rá magam. Neki is vágunk a falatnyi utaknak, s követjük az utasításokat. Már majdnem elérjük az autópályát, mikor egy szép kék színű táblára bukkanunk görög és angol felirattal. Mi csak az angolt tudjuk elolvasni, mely elég egyértelmű: „End of the Road”. Így a kudarcot vallott elektronika visszakerül a táska mélyére, s maradunk a régi jól bevált módszernél, mely szintén nem hibátlan, de legalább nem olyan nagy szégyen vele eltévedni. A rövidítésből hosszabbítás lesz, mire újra megleljük a pálya mellett futó „special road”-ot, melyről látjuk az előbbi zsákutcánkat is. Alig 10 méter bozót választja el a mi utunktól. Talán erre mondják az informatikusok azt, hogy „hibahatáron belül van”.
Csodás tájon halad utunk. Végre búcsút intünk az autópályának, s az egyenesek helyett kanyargós, néhol szerpentines, kihalt vidéken tekerünk. A hatalmas olajfaligetek sok zöldet visznek az egyébként sárgás színű tájba. Mindenfelé dombok, hegyek uralják a látóhatárt, de sokszor feltűnik köztük a távolban a tenger síkja. Ahillonnál el is érjük az öböl partvonalát, de Glyfa nevű kikötőfalucskáig egy 160-as domb vár még ránk, a már meghódított 230-as után. Szoknunk kell az emelkedőket, hiszen a szigeteken már nincsenek nagyobb sík vidékek, ott szinte végig felfelé vagy lefelé kell haladni, átmenet nélkül. Ma ugyanis elhagyjuk a szárazföldet, s átkelünk Görögország második legnagyobb szigetére, Eviára. Így egyrészt szakíthatunk a partmenti zsúfolt üdülőfalvak és az autópálya közelségével és jóval nyugodtabb útvonalon haladhatunk. Evia 175 km hosszú, s több, mint 1700 méterrel emelkedik a tenger szintje felé. Szerencsére Glyfában nem kell sokat időznünk, már várakozik a kikötőben egy jókora komp, hogy megtegye velünk az alig 20 perces utat Agiokamposig. A tenger itt sokkal szebb, mint még az északi partvidéken, ahol utoljára haladtunk huzamosabb ideig mellette. A tagolt partvidék, szigetek, öblök és a jókora hegyek megtévesztően hasonlítanak a szomszédos Horvátországban található Adriára. Pityuval és Lacival igaz, ez az első közös nagyobb túránk, de már két egymás utáni ősszel részt vettünk közös négynapos későnyári tekerésen az Isztria-félsziget és a Kvarner-öböl szigeteinek útjain, így ők is pontosan tudják, hogy egy ilyen tengerparti úton megtenni 100 km-t felér legalább 140 km otthoni tekeréssel. Közvetlenül a kikötő után megkezdjük az első dombunkat, majd ismét a tenger felé vesszük az irányt. Loutra Edipsou szintén közvetlen kompösszeköttetésben van a szárazfölddel. A városban egy lepusztult és drága szupermarketet találunk csupán. Ezek a görög boltok olyanok, mint nálunk a 20 évvel ezelőtti ABC-k. Nincs választék, s ami van az is méregdrága. Tetézi a helyzetet, s többször előfordult velünk, hogy az egyébként is egy vagyonba kerülő termék árát rosszul adják meg a polcon, s a pénztárnál még fél-egy euróval többet kell érte fizetni. Ilyen a világon nincs máshol!
Egy tengerre néző parkban sziesztázunk. Figyeljük a szokatlanul nagy hajóforgalmat, s természetesen mi is bevetjük magunkat a hullámok közé. Fél 4-kor indulunk tovább a sziget nyugati partvonalán. Az útvonal szépsége tovább fokozódik. Már a város után közvetlenül felkaptatunk a hegy oldalára, s folyamatosan hullámozva 50-100 méterrel a tenger felett kanyarogva csodáljuk a feltáruló panorámát. Eszményi a kilátás: a 10-15 km szoros túloldalán már a szárazföld hegyei tornyosulnak. Szembeszél nehezíti utunkat, mely az útvonal kanyargós mivoltából adódóan néha azért besegít egy-egy öböl megkerülése során. „Készüljetek, mert Kréta még ennél is jóval dombosabb és szelesebb lesz” – mondom a többieknek, s bár szerintem ezt eddig is tudták, de így testközelből megtapasztalni a dolgokat mindig sokkal keményebb, mint otthon elképzelni.
32 km-t teszünk meg a nyugati partvidéken. Limni falucskánál egy jókora hegy emelkedik közvetlenül a tengerből, így ezen az oldalon nincs tovább út, át kell kelnünk a keleti oldalra. Felküzdjük magunkat a háromszázas hágó tetejére. Végig olyan szelet kapunk, mely majdnem visszataszít minket a tengerpartra. Próbálom fogni a többiek elől a forró léghullámokat, ők pedig igyekszenek nem kikerülni a szélárnyékból, de ez nem mindenkinek megy probléma nélkül. A hágón átbukva lenyűgöző képet kapunk a sziget belső vidékéről is. A többnyire érintetlen dombos tájat hatalmas pineaerdők borítják. Két folyóvölgyet is keresztbe kapunk, melyekből száz, végig dombos-szeles kilométer után egyre nehezebb kimászni. Mandudion után viszont végre elkapjuk a Kireas-folyó völgyét, melyben – legnagyobb meglepetésünkre – elég tekintélyes vízmennyiség csordogál. „Fiúk, ma édesvízben fogunk fürödni!”. Nagyon nem merünk feljebb menni, nehogy eltűnjön mellőlünk a folyó, s ahogy eddig megszokhattunk, csak egy kavicsos meder maradjon helyette. Gyorsan letelepszünk egy félszigetre. Hatalmas fák között, viszonylag széles mederben tör magának utat a tiszta vizű patak a tenger felé. Vacsorázunk, s kihasználjuk azt a ritka lehetőséget is, hogy édesvízben kimoshatjuk ruháinkat.
Mindenki nagy izgalomban van, hiszen ma este indult el utánunk két autóval a vasvári csapat. Ők – a terveink szerint – csak a krétai szakaszt teljesítik, s ezután hazaviszik csapatunk három vasvári tagját. Bízunk benne, hogy minden rendben lesz, s holnapután gond nélkül sikerül velük találkozni Athénban.
Július 28-án, túránk 21. napján már azzal az elhatározással indulunk útnak, hogy az estét már valahol a görög főváros 50 km-es körzetében töltjük. Minden okunk megvan a bizakodásra, hiszen a túrán végig a tervezettnél jobban haladtunk, s a hetek alatt szép lassan 50 km előnyt sikerült összeszorgoskodnunk. Ez korábban sem jelentett soha gondot, de ne felejtsük el, hogy idén az átlagosnál jóval nagyobb csapattal jöttünk el, amivel általában együtt jár a lassúbb haladás és a több megállás. Az igaz, hogy – főként a dombokon – sokszor szétszakadtunk és lassabban haladtunk az általunk megszokottnál, de ugyanakkor a csapat minden tagja ügyelt arra, hogy felesleges megállások, egymásra várogatások ne legyenek. Igyekeztünk minden ügyes-bajos dolgunkat a délutáni sziesztában és az esti pihenőben intézni, de ha nem sikerült, akkor sem álltunk meg, csak visszavettünk egy kicsit a tempóból, hogy vissza lehessen csatlakozni. Így nem kellett az átlagosnál többet várni egymásra, végig jó volt a hangulat, s a tervek szerint tudtunk haladni.
Prokopióban reggelizünk. Sajnos normális bolt itt sincsen, a pékség pedig elképesztően drága. Most már szabályosan várjuk a következő nagyvárost, Halkidát, hogy végre normálisan be tudjunk vásárolni. De addig még át kell kelnünk a sziget legmagasabb hágóján, mely 620 méterrel magasodik a tenger szintje fölé. Először az egyre jobban kiszáradó folyóvölgyben, később pedig szerpentineken kanyarogva vezet fel az út. Tomival kettesben nyomjuk az élen, s mivel forgalom sincs, végig egymás mellett haladva, beszélgetve szinte észre sem vesszük, hogy feljutottunk a tetejére. Negyed óra múlva érkezik meg mindenki. A dombtetőről tűzoltók pásztázzák a vidéket, akárcsak tegnapelőtt a repülősök, ők is teljes készenlétben vannak, hogy gond esetén csírájában el tudják fojtani a tüzet, mielőtt leégne az egész sziget.
Jókora gurulás után érjük el a sziget délnyugati, legnagyobb népsűrűségű partvidékét, mely a forgalom ugrásszerű megnövekedését hozza magával. Szinte felkiáltunk örömünkben, mikor feltűnik az otthonról ismerős Lidl áruház oszlopa. „Végre egy normális, nem görög bolt!”. Már a fejünkben állítjuk is össze a listát, de az áruházba belépve ijesztő látvány fogad. A lassan egy hete tartó fuvarozók sztrájkja egyre jobban érezteti hatását: a hűtőpult üresen tátong az áruház hátsó frontján. Azért persze még tudunk mit venni, éhen halni nem fogunk, de így élesben teljesen más megtapasztalni a csupán nagyszüleink világháborús történetéből ismert élethelyzetet. A mi korosztályunk ugyanis szerencsére nem nagyon láthatott olyat, hogy bemegy egy boltba és nem tudja megvenni az alapvető élelmiszereket. Ugyanakkor szégyen és gyalázat a görögökre nézve, hogy a turista és nyaralószezon kellős közepén ezt művelik. Hiszen köztudott, hogy a külföldieknek köszönheti az ország a bevételének jelentős részét.
A szigeten eltöltött nyugodt, forgalmatlan kilométerek után erős váltás Halkida. Nem túl szép város, zsúfolt, forgalmas, szűk utcákkal, lepusztult házakkal. A sziget legnagyobb települése egy pontban csak 35 méterre van a szárazföldtől. Itt már Kr. e. 411-ben is híd állott. Mi azonban az ennél újabb és hosszabb, 1993-ban épült impozáns, ferdekábeles 700 méter hosszú hídon hagyjuk el Eviát. A híd után kilométereken keresztül vesztegelnek a kamionok végeláthatatlanul az út mentén. Nekünk persze jó, hogy nem döngetnek el százzal tőlünk alig fél méterre, de az országnak biztosan nem!
A szárazföldre visszaérve szép lassan kapaszkodik vissza az út a dombok közé. Schimatariban egy lepusztult buszmegállóban sziesztázunk. Ma hajnalban elindult társainktól rossz hírek érkeznek: egyik autójuk lerobbant Belgrád előtt, így most egy szerelőnél vesztegelnek. Ervin – az autós kontingens megbízott vezetője – közben tájékozódott a görög válsághelyzetről, így fűti társait, hogy ne is jöjjenek el Görögországba, inkább forduljanak vissza. De szerencsére két feleség és egy barátnő is a csapatban van, akik hallani sem akarnak erről a légből kapott, őrült ötletről. Bár mi sem vagyunk teljesen biztosak a dolgunkban, de nyugtatjuk őket, hogy lesz üzemanyag és haza tudnak majd menni. Egyre fokozódik a nyugtalanság az eddig lelkileg igencsak kiegyensúlyozott csapatban. Bimby Szaloniki után beletörődött, hogy nem jut haza előbb, így az ő lelkiállapota valamelyest stabilizálódott az utóbbi héten, Pityut és Lacit viszont egyre jobban megviseli ez a kocsis mizéria. Hiszen munkahelyüktől, a közútkezelőtől nem kapták meg a beígért kisbuszt, így ehelyett Laciék autóját hozták el utánfutóval. Most pedig már nem is ezzel van gond, hanem a másik kisbusszal, melyet kifejezetten erre az útra autószerelő nézett át az indulás előtt. De persze lehetne hibátlan is, ha nem tudják legalább egyszer megtankolni a görögöknél, akkor biztosan nem jutnak vele haza.
Szieszta után ismét a pályával párhuzamos úton indulunk tovább. Monoton, szembeszeles, unalmas szakasz, ráadásul – ha nem is vészesen – folyamatosan emelkedik. Aggodalmunk tovább nő, hiszen csak bezárt kutakkal találkozunk. Meg is kérdezünk pár kutast, de fogalmuk sincs, mikor jutnak legközelebb üzemanyaghoz.
Már-már átbuknánk a 28 kilométer hosszú hegymenet után, mikor elhagyjuk az autópálya vonulatát. Mikor Tomi messziről meglátta a kereszteződést azt gondolta magában: „Milyen szar lenne itt lekanyarodni, pont a lejtő előtt”. Aztán mikor kitettem a bal kezem, már csak röhögött kínjában. A falatnyi úton ismét combos emelkedők elé nézünk, de legalább az út egyhangúsága végérvényesen megszűnik. A Maratoni-tó felé vezető kis földutat nem találjuk meg, így hat kilométert kerülünk. Újra olyan, mintha Evia-szigetén tekernénk: dombra fel, dombról le szalad a falatnyi aszfaltcsík alattunk, s a sárgálló hegyek mögött újra feltűnik a tenger. Nem messze a partjától található Marathón városa. Ki ne hallott volna már róla? Itt vívták a görög-perzsa háborúk egyik legjelentősebb ütközetét Kr.e. 490-ben, azaz pontosan 2500 évvel ezelőtt. De még a Miltiádész és Dareiosz hadai között lezajlott – egyébként görög győzelemmel végződő – csatánál is híresebb az első maratoni futó története, aki a győzelem hírével szaladt a cirka 42 km-re lévő Athénba az örömhírrel, mely átadása után összeesett és meghalt. Ez azonban nem rettentette meg a világ átlagosnál őrültebb nemzedékeit – köztük engem sem – akik a mai napig futócipőt ragadnak, s teljesítik ezt a néha bizony elég embertelen, de megfelelő felkészültséggel legyőzhető távot.
Marathón városa – azt leszámítva, hogy itt sincsen egy normális bolt – viszonylag szép, de itt inkább átlagosnak mondható település. Hamar megtaláljuk a sportpálya mellett a 2008-as athéni olimpia maratoni futás startjának kiépített helyszínét. Innen a maratoni csata emlékhelyére hajtunk, mely sajnos az esti órákban már nem látogatható. Ez azonban nem rettent vissza minket: megmásszuk a kerítést és sétálunk egyet az olajfákkal beültetett kertben, melynek legfőbb „látványossága” egy kb. 10 méter magas kopár domb, mely az elhunytaknak állít emléket. A hely érdekessége abban rejlik, hogy a csata 2500 évvel ezelőtt közvetlenül a tenger partján zajlott, mára viszont már jó egy kilométerrel odébb vándorolt a part.
Este még fürdünk egyet a tenger langyos vizében, s mivel nem találunk táborhelyet a zsúfolt partvidéken, ismét a hegyek felé vesszük az irányt. Marathón egy viszonylag nagy kiterjedésű tenger melletti síkságon helyezkedik el, melyen a házak mellett nagyon sok ültetvény található, így – ahogy közeleg a naplemente – egyre reménytelenebbül próbálunk nyugodt helyre lelni. Egészen a hegyek lábáig kell feltekerni, hogy egy viszonylag elhagyatott kert végében felverhessük a sátrainkat az esti szürkület leple alatt. Újabb hírek érkeznek autós csapatunkról: „A macedón határnál araszolunk, az egyik kocsiból csöpög az olaj”. Szemmel láthatóan ők is idegesek, hogy nem tudnak haladni, de mi sem éppen nyugodtan hajtjuk álomra a mai 143 dombos, meleg kilométeren meggyötört testünket.
Ma elérkezett a nagy találkozás napja! Abban a reményben hagyjuk el táborhelyünket, hogy legkésőbb délután már együtt lehetünk azzal a lelkes gárdával, akik még az első nap elkísértek minket Vonyarcvashegyig és útjára bocsájtottak minket, hogy aztán három hét múlva a görög fővárosban viszont láthassuk egymást. Nea Makri falucskában már türelmetlenül várjuk, hogy kinyisson az Aldi, s teli hassal vághassunk neki az Athénig vezető forgalmas útnak. Közben bíztató üzenet érkezik, végre megtáltosodtak az autók, s a tegnapi veszteglés és szervízelés után, egész éjszaka úton voltak, így már csak 180 kilométerre vannak tőlünk. Ezen fellelkesülve mi is nekivágunk a klasszikus maratoni futás útvonalának. Sokhelyütt még látszik az útra festett kék csík, mely 2008-ban az ideális útvonalat jelölte a futóknak a széles, de ugyanakkor roppant dombos pályán.
Másfél órával később már a metropolisz szívében, a Syntagma (Alkotmány) – téren próbáljuk felvenni az autósokkal a kapcsolatot. Nem kis meglepetésünkre be is fut az egyik járgány: Laci kocsija, az utánfutóval és 4 utasával: Csabival, Mártival (Pityu barátnője), Zsuzsával (Laci felesége) és Diával. Nagy nehezen sikerül ideiglenes parkolóhelyet találni nekik. „De jó, hogy végre itt vagytok! Tegnap este gondolni sem mertük volna, hogy ma délelőtt már itt, a város szívében láthatjuk egymást”. Azonban ledöbbentő hírrel szolgálnak: a másik autó, amely felelős volt az eddigi műszaki problémákért is, közvetlenül a város előtt váltóhibás lett. Úgy kellett letolni az útról. Így városnézés helyett egy őrült hajsza kezdődik. Most már nem akarunk elszakadni az újonnan érkezett csapattól, így együtt indulunk a többiek keresésére. Tomi megkapja a címet, melyet betáplál a GPS-be, de úgy látszik ilyen nevű utcából kettő is van Athénban, mert levisz minket Pireuszba, majdnem a kikötőig, egy koszos mellékutcába, ahol legnagyobb meglepetésünkre van egy Peugeot-szerviz is. Ha már itt járunk érdeklődünk váltóügyben, de a görögök nem tudnak segíteni. Nem lesz ez így jó! Másodszorra már nem utcanevet, hanem pontos koordinátát kérdez Tomi, s újabb hajsza kezdődik. Athénból még jóformán semmit sem láttunk, habár már keresztbe-hosszába végignyargaltunk a városon. Bár Tomi – elmondása szerint – kivette az autópályát a GPS-ből, mégis a 9 km-ből körülbelül hetet azon teszünk meg. Nem is akármilyen úton, az egyes számú sztráda kikötőbe levezető szakaszán, mely kétszer 4 sávos. Az eszméletlen forgalom elől a kocsi tud némiképp megóvni minket azzal, hogy folyamatosan velünk halad. 22 napot tekertünk idáig, s – átvitt értelemben – úgy érzem magam, mint a Tour de France befutóján, ahol még a nézők kedvéért legalább öt kört kell megtenni Párizs széles sugárútjain a versenyzőknek. Tizenöt feleslegesen megtett kilométer után végre megleljük a csapat harmadik felét is. A mindig lelkes és roppant jó kerékpáros Balázst, aki már nagyon várta ezt a túrát, a szintén lelkes kerekes Janit, valamint a jelenleg mélyen letaglózott Leskó Pistit (övé a lerobbant kocsi) és végül a többiektől külön, egy buszmegállóban magába roskadó Ervin Dia szerint az ide úton roppant idegesítően viselkedett. Mikor az autó elromlott Belgrád előtt, majdnem visszafordította a társaságot, jobban mondva a horvát tengerpart irányába akarta irányítani őket. Dia nagyon ideges volt rá, szokásos módján többször helyre is rakta. Szerencsére még ott volt Márti és Zsuzsa, akik minden áron elmentek volna párjukért a világ végére is. Az autót is ő vezette, mikor a hiba bekövetkezett. Nem állítom, hogy ő tette volna tönkre a váltót, de mielőtt elromlott, nagyon idegesen kiabált (mert nem álltak meg egy pihenőnél wécézni), így valami azt súgja, hogy nem magától ment tönkre. S a viselkedéséből az jön le nekem, hogy ezt ő is nagyon jól tudja.
De az, hogy ki mint gondol, most már nem számít. Úgy tűnik, ez a túra megint tönkrement, akárcsak tavaly Marokkóban, Tomi kirablása után. A vasváriak ezután már hallani sem akarnak Krétáról, s mivel Tomi az utolsó pillanatra halogatta a foglalást, így még kompjegyet sem vettek. Ez a mostani helyzetben inkább szerencsés helyzetet teremt számukra, s egyben megkönnyíti a jövőre vonatkozó elképzelésüket. Sajnos nem tartanak velünk tovább, így a nagy szigetkalandnak lőttek. S mivel, segíteni itt már mi nem tudunk, összerakjuk Dia bringáját, s próbáljuk a komp indulásáig lévő, egyre fogyatkozóban lévő időt hasznosan eltölteni, mondjuk Athén megtekintésével.
Hárman maradtunk. A túra első hat napját végigtekerő, s most újra becsatlakozó Dia, s a 16. napját teljesítő Bimby, aki főként már csak testileg van csak jelen a túrán, s ha pénztárcája engedné, már a repülőtéren várná a budapesti járatot. No és persze én, aki 22 nap után is töretlen lelkesedéssel tekintek előre, s örülök, hogy – ha ilyen áldozatok árán is – de újra Dia mellett vághatok neki Kréta szigetének, mely reményeim szerint felteszi a koronát az eddigi utamra.
Visszatekerünk a Syntagma-térre, megebédelünk, majd megnézzük az őrségváltást a Parlament előtt. Inkább vicces, mintsem hivatalos procedúra, ahogy a csatakra izzadt katonák végigcsattognak a nagy, bojtos, kopogós cipőjükben a fehér kövezeten. A parlament pedig nem nagy szám, bár egy magyar embernek nem igazán tudnak olyat mutatni, mely a miénket kicsit is megközelítené. Ezután a Kallimarmaro stadionhoz hajtunk. Athén ékességét az Kr.e. 4. században építették. Sokáig nem használták semmire, majd az 1896-os első újkori olimpiára fehér márványból helyreállították a régi küzdőteret és lelátót. Itt volt az olimpián az íjászat és a maratoni futás céljának a helyszíne.
Majd a várva várt Akropolisz következik, melyet minden Athénba látogató embernek látnia kell. Fentről csodálatos kilátás tárul elénk. A zsúfolt, forgalmas, büdös város innen egészen más képet mutat. Hófehér házak, amerre szem ellát, délen egészen a tengerig, a többi irányban pedig a hegyek lábáig nyújtózkodik a 3,5 milliós nagyváros. Igazán nagy felhőkarcolói nincsenek, így nagyon egységes a kép, s ez az, ami igazán lenyűgöző. Néhol egy-egy zöld park töri meg a harmóniát, például mellettünk az Agora, az ókori Athén piacterének romjai körül elhelyezkedő olajfás liget. Északon pedig a Likavitosz-hegy magasodik még az Akropolisznál is magasabbra. Ide sajnos – idő hiányában – nem sikerül feljutnunk.
Megcsodáljunk az Akropolisz időt álló épületeit, a Parthenónt, az Erektheiont, a híres Kariatidák csarnokával, valamint a két legjelentősebb görög színházat, Herodes Attikus és Dionüszosz színházát.
Az Agorában már csak egy rövidebb sétára telik, de a romok helyett nekem jobban vonzza a tekintetem a meredek sziklára épült Akropolisz, melyről korábban úgy gondoltam, hogy egy lerágott tömegturista paradicsom, de így élőben látva teljesen megváltozott a véleményem. Ezért nem szabad csak és kizárólag az internet segítségével világot látni!
Időnk azonban vészesen fogy. Fél hatkor elhagyjuk Athén zsúfolt, de mégis oly tetsző belvárosát és elindulunk a kikötő irányába. Útközben még bevásárolunk, majd már Pireusz mellett szemléljük az elképesztően nagy hajóforgalmat, miközben még egy utolsót mártózunk a tengerben. Búcsúzóul még egy jókora defektet kapok a nagyvárostól, de így is fél kilenc tájékán már az ANEK hajótársaság hatalmas kompján múlatjuk az időt több ezredmagunkkal. A LATO nevű éjszakai járat még a tavalyi Spanyolországból Afrikába tartó hajónk méretén is túltesz. Itt is két szinten parkolnak a járművek. Biciklitároló külön nincs, de biciklisek sincsenek rajtunk kívül. Motorosok annál többen. A második szinten hagyjuk a járgányokat, innen már csak azokat a cuccainkat menekítjük tovább, melyekre az éjszaka folyamán szükségünk lesz. Hosszú lépcsősoron megyünk fel a zegzugos, szinte labirintus-szerű kabinszinteken egészen a 7. szinten található zárt, majd a legmagasabb 8. szinten lévő nyitott fedélzetig. A hajó tatján itt sikerül még szabad ülőhelyeket találnunk, így – mint egy emeletes ház tetejéről – figyeljük a kikötő soha meg nem szűnő mozgalmas életét, miközben jó hangulatban fogyasztjuk vacsoránkat. Alattunk folyamatosan érkeznek járművek, melyek sorra eltűnnek a komp belsejében. Nemcsak személyautók, hanem teherautók, buszok is. Egyszerűen félelmetes, hogy mennyi járművet fel tud „szippantani” egy ilyen acélszörnyeteg.
Lassan lemegy a Nap, s ahogy kigyúlnak Athén fényei, egyre többet gondolunk társainkra, akiket még délelőtt igencsak letargikus állapotban hagytunk magunk mögött. Rossz érzés ez, hiszen úgy terveztük, hogy itt egy jókora csapattal együtt fogjuk élvezni a hajón ezt a kellemes esti mediterrán hangulatot, ehelyett nekik a legnagyobb gondjuk az lehet, hogy hol tudják elhelyezni a működésképtelen autót és hol fogják meghúzni magukat éjszakára. Sajnos semmi hírt nem kapunk felőlük, ami nem sok jót jelent.
Fél 10-kor aztán megszólal a hajókürt és útjára indul hajónk, hogy holnap hajnalra megtegye mintegy 290 km-es útját Görögország legnagyobb szigetéig. Dia most utazik először ilyen nagy tengerjáró kompon, így neki különösen nagy élményt jelent, ahogy kifutunk a végtelennek tűnő tengerre, s egyre jobban eltörpül mögöttünk a város. Azonban az elmúlt éjszakát ő nagyrészt autóvezetéssel töltötte, így hamar elnyomja a fáradtság, ezért gyorsan elindulok helyet keresni neki. Találok is egy viszonylag nyugodalmas placcot a legfelső fedélzeten, közvetlenül a hajókorlát mellett a szabad levegőn. Kiérve a tengerre egyre hűvösebb és erősebb a szél, de még mindig kellemesebb, mint bent a „didergősre” légkondicionált utastérben. Próbálok elaludni, de az utazás izgalma rabul ejtett, így nem jön álom a szememre. Hajnali kettőkor, alig fél órás bóbiskolás után, úgy döntök, hogy bejárom inkább a hajót, attól talán jobban elálmosodok. Az utastérbe beérve olyan kép fogad, mintha ideggáz került volna a szellőztető rendszerbe: mindenfelé „ájult” emberek fekszenek, a székeken, a sarkokban felnőttek, fiatalok, sőt egészen kicsi gyerekek is. Lemegyek a kabinok szintjére, ott is tömve vannak a folyosók „hullákkal”, alig lehet tőlük közlekedni. A garázsba vezető ajtót lezárták, oda az utazás időtartama alatt nem lehet lejutni. Bár az esti órákban már párszor megjártam a hajót, azért még most is sikerül eltévednem rajta. Végül a tatnál kötök ki, s a motor monoton zúgása és a hajócsavar keltette só pezsgése kíséretében bámulok bele az éjszakába. Nagyon vegyes érzések kavarognak bennem. Egyrészt örülök, hogy a viszontagságos autóút ellenére szerencsésen és időben megérkezett hozzám Dia, s újra együtt vághatunk bele a túra talán legszebb és legjobban várt szakaszába, másrészt viszont bánom, hogy megint nem a tervek szerint alakulnak a dolgaink. Érdekes módon a tervezési időszakban nagyon féltem Tomi – szokásához híven légből kapott – ötletétől, hogy az őszi adriai túrák mintájára nagy csapattal, kísérőautóval és utánfutóval vágjunk neki Krétának. Féltem, hogy nem fogunk tudni együtt haladni, s felborul a túra szokásos menete. Féltem a kavarodásoktól, attól, hogy elveszítjük az autót, vagy ekkora csapattal nem találunk megfelelő vadkemping helyeket. De most már nagyon bánom, hogy mégsem így alakult. Legfőképp Laci és Pityu miatt, akik életük első komoly kerékpártúrájukra vállalkoztak, s az akadályokat sorra legyőzve, lelki erejükből mit sem veszítve érkeztek meg velünk Athénba. Nem ezt érdemelték, hogy így érjen véget ez a kalandjuk!
Kréta