2007 nyarára kiléptünk az eddig megszokott kereteink közül és egy teljesen szokatlan vidékre, a Skandináv-félsziget északi részére terveztünk egy három hetes kerékpártúrát. Végül csak újdonsült feleségem, Klaudia vállalkozott velem az utazásra. Annyira elbűvölt minket az északi vidék vadsága és szépsége, hogy egy sarkköri túlélőtúra helyett egy kellemes nászútról tértünk haza.
Előszó
Ha egy átlag magyar ember meghallja a „Skandinávia” szót, egy hatalmas, kietlen fagyos éghajlatú félsziget jut eszébe. Nem véletlen a sláger szövege sem: „Szóba se jöhet Skandinávia, csak a jó meleg Afrika…”. Az emberek félelme Európa legészakibb vidékeivel kapcsolatban elsősorban tudatlanságukból fakad. Hajlamosak a sarkkört a sarkvidék határának tekinteni, holott még bő 2200 km távolságra van az északi sarkpont ettől a helytől. Körülbelül ugyanannyira, mint amennyire mi vagyunk a sarkkörtől.
Már évekkel ezelőtt felkeltette érdeklődésemet ezen északi vidékek érintetlensége tisztasága és semmihez sem hasonlítható egyedi arculata. Elsőként az Európa című könyvemben olvastam a Nordkappról, a szárazföldi Európa legészakibb pontjáról, s éreztem, hogy egyszer az életben ide nekem is el kell mennem. Sikerült a neten fellelnem egy-két magyar kerékpárost, akinek sikerült e bámulatos úticél meghódítása. Balázs és Barátai Biciklis SE tagjai szerveztek egy túrát. Ők Budafoktól egészen a Nordkappig tekertek. Egy másik oldalon olvastam, hogy szintén egy magyar fiatalember egyedül tekert fel Helsinkiből az Északi-fokra. Elsődleges tervem nekem is az lett volna, hogy egészen Magyarországról tekerjek, de így félelmetesen hosszú lett volna a túra, s ráadásul a hazajutást sem tudtam volna megoldani. Teltek-múltak az évek, a 2002-es párizsi túránk óta minden évben sikerült kisebb-nagyobb csoportokat szerveznem különböző közép-európai útvonalakra, de olyan „őrült” csak nem akadt, aki nekivágott volna velem az északi vad vidékeknek. Ahogy múltak az évek egyre jobban éreztem, hogy kezdek kicsúszni az időből. Így 2006 őszén a jól sikerült Basel-Barcelona túra után kötöttem az ebet a karóhoz, hogy márpedig, ha egyedül is, de én jövőre északra szeretnék menni. Hosszú gondolkodás és egy Rax-mászás után menyasszonyom Kustán Dia, valamint barátom és túratársam, Nagy Tomi úgy döntöttek, hogy ők is nekivágnak, bár korántsem tűntek teljesen magabiztosnak. Nekem se kellett több, fellelkesültem, s bőszen nézegettem a skandináv fapados légitársaságok honlapjait. Az útvonal-kialakítás nem volt egy könnyű dolog. A teljes, Magyarországról indulós verzióról hamar lemondtam, hiszen maga az északi rész is hatalmas területet foglal magába, melyből engem személy szerint elsősorban a sarkkörön túli rész, valamint a délen fekvő fővárosok érdekelnek. Hosszas tervezés után sikerült kiötölni a lehető legjobb útvonalat: először Stockholmba repülünk, majd városnézés után tovább a Batteni-öböl északi csücskében fekvő Luleå városáig. Innen indulna a túránk. A www.valamit.com oldal leírásai alapján a Finn Lappföldet céloztam meg először, s innen lépnénk át Norvégiába, s fel a Nordkappra. A visszautat illetőleg voltam a legnagyobb dilemmában, mert a legközelebbi reptér – Alta – még túl közel volt. Gondoltam rá, hogy a Skandináv-hegységen át visszatekerhetnénk a svéd Kirunába, ez viszont már nagyon megterhelő lett volna. Így esett a választás a Nordkapptól 650 km-re fekvő Tromsø-re, melyet az útikönyvek az „Észak Párizsaként” emlegetnek. Azonban Norvégia déli részét sem akartam kihagyni, így Oslóból még nem repülnénk egyenesen haza, hanem útba ejtenénk a 380 km-re lévő Göteborgot is, ahol ráadásul Dia révén ismerősöknél lakhatnánk. Az útvonal váza már október-november környékén kész volt, már csak Tomira kellett várnunk, aki ígérete ellenére elkezdett dilemmázni. Buktunk is fejenként 2000 Ft-ot miatta a foglalásnál, majd úgy döntöttünk, hogy nem kockáztatunk tovább, s decemberben lefoglaltuk két főre a repjegyeket.
A részletes túratervet a téli szünidőben készítettem el útikönyvek és az Internet segítségével. S egyre jobban megerősítést nyert bennem az a tény, hogy igenis jó helyre tartunk! Az elmúlt évek kerékpártúráin zsúfolt, forgalmas tengerpartokon tekerhettem, így most már egészen másra vágytam, s egyre jobban úgy éreztem, hogy mindezt ettől a túrától fogom megkapni. Hogy mit is?
Nézzük csak mit is tud nekünk Skandinávia nyújtani:
- hatalmas erdőségek háborítatlan nyugalmát és gazdag állatvilágát
- kristálytiszta vizű, halban gazdag iható folyókat és tavakat
- legális és biztonságos vadkempingezést (mindhárom látogatott országban törvénybe van iktatva a „szabad területfoglalás joga”, miszerint közterületen (kivéve lakott területek) bárki kempingezhet (az általános szabályok betartásával)
- biztonságot (mindhárom ország a bűnügyi statisztikák legvégén kullog, a bűnözés számukra majdhogynem ismeretlen fogalom)
- éjféli Napot (a sarkkörön túl június-július hónapokban egyáltalán nem nyugszik le a Nap)
- kisforgalmú, de jó minőségű utakat (ez minden bicajos álma).
Észak-Európában elszigeteltségük, kis népességszámuk és népsűrűségük ellenére nagyon fejlett jóléti társadalmak élnek. Magán a Skandináv-félszigeten 2 ország található. Nyugaton a hegyes, fjordokkal szabdalt 4,5 milliós népességű Norvégia, Európa egyik leggazdagabb országa, ahol az Európai Uniós népszavazás negatív eredménnyel zárult, keleten pedig a hatalmas fenyőerdőkkel borított Svédország, a legnagyobb területű és népességszámú skandináv ország. A félszigetet a kontinenssel Finnország kapcsolja össze. A két utóbbi ország az EU tagja, bár az eurót csak a finnek vezették be, a svédek megtartották saját nemzeti valutájukat.
A könyvek természetesen kitértek a várható időjárásra is, melyből megtudhattuk, hogy aggodalomra azért kincsen ok, megfagyni nem fogunk, ugyanis északon, ha hidegebb is, de viszonylag stabil az időjárás. Köszönhető ez az Észak-Atlanti (Golf) tengeráramlásnak, mely az Északi-Jeges-tengert egész évben fagymentesen tartja, s megakadályozza, hogy drasztikusan ingadozzon a hőmérséklet. Alapvetően elmondható, hogy Skandinávia déli féltekéjén alig érzékelhetően van csak hűvösebb nyáron, mint nálunk, északra utazván ez már szembetűnőbb, a Lappföldön átlagosan 12-17ºC, de a tavak vize mindössze 12-15ºC –os. Norvégiában van a leghidegebb, 8-15ºC, itt a legváltozékonyabb az időjárás és itt a legnagyobb a csapadékhajlam is. Mivel a Nap 24 óráig fent van az égbolton, a hőmérséklet napi ingadozása minimális. Az Északi-Jeges-tenger hőmérséklete általában nyaranta 12ºC.
A téli hónapokban gondot fordítottuk a megfelelő ruházat megvásárlására, hisz ilyenkor lehet a legjobban tesztelni ezeket a holmikat. A hidegre neoprene térdvédőkkel, szélálló softshell dzsekivel és polárpulcsival, az esőre pedig Gore-Tex betétes cipővel, és jó minőségű esőkabáttal készültünk. A felszerelést – az enyhe tél ellenére – módunk volt többször az északihoz hasonló időjárási viszonyokban tesztelni.
A tavaszi hónapokban megkezdtük a fizikai felkészülést, minden hónapban beiktattunk egy kerékpártúrát. Tomi látszólag még mindig hezitált, de szerintem a valóságban már jóval korábban eldöntötte, hogy nem jön velünk. A pontos és valós okát soha sem tudtuk meg. Szerintem alapvetően félt, hogy nem fog tudni megbirkózni a túrával, főleg ha hidegre fordul az idő.
Én az utolsó hónapokban lelkileg is nagyon készültem, már iszonyatosan vártam, hogy végre kikerüljek ebből a forgalmas budapesti mókuskerékből. Napi rendszerességgel nézegettem az északi webkamerákat, figyeltem hogyan hosszabbodnak a nappalok, s hogyan javul az időjárás. Aztán eljött az a pillanat, mikor már az észak-norvég gyerekek este 11-kor is napsütésben fociztak, s ekkor már nagyon éreztem, hogy nekem is köztük a helyem.
Végre elérkezett június 23-a a névnapom és Szent Iván éj, az év leghosszabb napja és legrövidebb éjszakája. Az iskolában befejeztük a munkát, s másnap már úton is voltunk az Éjféli Nap Birodalmába!