Az északi sarkkörön túl
Ausfjordgård
2015. július 1. esti órákban
Kellemesen telt az este. Nem volt túlságosan fárasztó napunk, de mégis jó volt elnyújtózni egyet a selymes pázsitszőnyegen. Körülöttünk sokszínű virágok, néhány csenevész nyírfa, s végtelen nyugalom. A fjordot övező hatalmas hegyek esti színekbe öltöztek, egyikőjük mögött éppen most tért nyugovóra a Nap. No, nem ment le teljesen, csak elrejtőzött egy kicsit az északi égbolton, hogy korahajnalban újra fényárba borítsa a tájat. A szél nem jár, csak a közeli patak robajló vízesése csap zajt, ahogy elemi erővel ontja kristálytiszta vizét a fjordba. Nálunk nevet adnának ezeknek a magasról hulló csodáknak ám itt – ahogy viccesen mondani szoktuk – mindenkinek saját vízesése van. Ez is egy a sok közül.
Esti idill a fjord partján
Egy biciklitúra első napja mindig tartogat meglepetéseket. Ez az állítás ma sem dőlt meg. Először a repüléssel kapcsolatos problémákat kellett orvosolni. Nem elég, hogy Oslóban – a tranzit címke ellenére – felvetették, majd újra feladatták velünk csomagjainkat, elég cudar állapotban érkeztek meg. Boldi gyorszárja eltörött, bringája harcképtelenné vált, szegény Krisztián pedig elvesztette a hálózsákját, így a napot a reptér közvetlen szomszédságában lévő sportáruházban kezdtük. Álmosan indult a mai nap, mely javarészt a tegnapi éjszaka számlájára írható. Az éjszaka ugyanis – érdeklődés hiányában – elmaradt. Este tíz óra után, amikor magunkra aggattuk vastag pulóverünket, polárkabátunkat, s elhagytuk a légikikötő melegre légkondicionált épületét, pontosan úgy sütött a Nap, mint nálunk késődélután. Az élet nem állt meg, mindenfelé autók, futó, bringázó emberek járták az utakat. Helyiek, akik tudomást sem vettek arról, hogy – ha a valóságban nem is – de „papíron” éjszaka van. Fel is merült bennünk a kérdés, hogy – ha az éjszakák, így tömbösítve vannak – ezen a vidéken, akkor vajon az emberek is átcsoportosítják alvásszükségletüket a hideg és sötét téli hónapokra? Nekünk viszont már hálózsákban lett volna a helyünk, ha másnap reggel bringázni szerettünk volna. Tudtuk ezt mindnyájan, de … Egyszerűen túl nagy volt a csábítás. Az első napsütötte éjszakánkon alvás helyett Tromsø-t választottuk.
A reptér és a belváros a hosszúkás sziget két ellentétes oldalán kapott helyet, melyet egy – a környező hegyek méretéhez képest – kicsi, ám bringával húzósnak mondható domb választ el. A norvégok persze nem lacafacáztak, keresztül-kasul átfúrták a buckát, ám mindezt az autósok kedvéért tették, mi kaptathattunk fel a tetőre. Tizenegy óra múlt mire elértük a belvárost. Meglepően nagy volt az élet. A boltok alig pár perce zártak be, az éttermek, vendéglők viszont még mindig teljes gőzzel üzemeltek. Emberek százai korzóztak a napsütötte éjszakában. Átkeltük a nagyobb fjordhídon, s megcsodáltuk a város legjellegzetesebb épületét, a Jeges-tenger dómot, melynek külső burkolata úgy csillog, mint egy kagyló belseje. Tettünk még egy rövid kört a kikötőben, de éjfél körül úrrá lett rajtunk az álmosság, így visszakapaszkodtunk a reptérhez és eltettük magunkat másnapra.
Itt aztán semmi sem olyan, mint otthon – éjszakai városnézés Tromsøben
Csípős, hűvös reggelre ébredtünk. Tíz óráig kellett várnunk mire kinyitott a sportbolt. Csak a napon lehetett megmaradni, árnyékban rettenetesen hideg volt. Az időjárásnál már csak az első boltban tett látogatásunk volt dermesztőbb. A norvég árak minden előzetes várakozásomat felülmúlták. Később kiderült, hogy elég szerencsétlen időpontban vásároltunk, mikor még nem jött meg az olcsó kenyér, így több mint ezer forintunkba került az első 750 grammos vekni. Azt is felmértem, hogy sört sem fogok inni az elkövetkezendő hetekben. Egy doboz szintén ezer forintba kerül. A kólával hasonló a helyzet. A tej volt még viszonylag közel az otthoni árakhoz, ebből 3-400 forintba kerül egy liter. Elsőre ijesztő volt a helyzet, hisz ekkor még nem tudhattuk, később milyen jól fogunk boldogulni.
– Hát nekem is volt egy arcom, amikor megvettem az első 190 forintos zsemlémet – nevetett Zsiga, látván, milyen savanyú ábrázattal vágtam fel az aranyat érő kenyerünket. Ám mindannyiunk közül Krisztián tekintete volt a legkomorabb, ahogy megjelent vadiúj, 1000 koronás (36 000 Ft) hálózsákjával.
– Inkább bicajozzuk srácok – vetettem fel – az legalább itt is ingyen van!
Sajnos már az első kilométerekben kiderült, hogy nem sokat fogunk hatan együtt tekerni. Krisztián és Zsiga, akik három nappal előttünk érkeztek, csúnya esős időt fogtak ki erre az időszakra. Ez Krisztiánt viselte meg jobban. Achilles ina úgy bedurrant, hogy az egyik lábával alig tudta taposni a pedált. Ahogy átkeltünk nyugati fjordhídon és megkezdtük túránkat dél felé rögtön egy népes rénszarvascsorda akadt utunkba. Nem törődve a forgalommal berohant az útra a 7-8 testes vadállat, s percekre blokkolták a közlekedést. Az autósok kevésbé, mi annál inkább örültünk neki.
Forgalmi akadály
A nagyvárost elhagyván megszűnt a kerékpárút, s elnéptelenedett az út is. Tromsø a sarkkörön túli Norvégia legnépesebb és legnagyobb területű városa. De senki se képzeljen egy nyüzsgő metropoliszt maga elé: mindössze 63 ezer ember lakja. Kevesebben élnek itt, mint Szombathelyen. A négymilliós Norvégiában ez viszont már komoly tényező, főként, hogy Troms megye központja a világ legnépesebb sarkkörön túli városa. Kanadában és Oroszországban ezen a magasságon csupán néhány rénszarvaspásztor és eszkimó tengődik, a Golf-áramlat viszont gondoskodik arról, hogy itt meglegyenek a normális élet feltételei. Persze, ha normálisnak mondható az, hogy télen több mint két hónapig teljes sötétség borul a tájra. Itt található a világ legészakiabb egyeteme, s – ahogy említettem – sörfőzdéje is. Talán annyira nem bánják a helyiek, hogy a világ legészakiabb városa címet elorozta előlük a szintén norvég Hammerfest, hiszen itt, Tromsøben a legmagasabb az egy főre jutó vendéglátóhelyek száma egész Norvégiában, s – a statisztikai adatok szerint – a napsütötte órák száma éves átlagban éppen akkora, mint Mallorcán.
Autóval senki nem indul innen nagyobb távolságra. Helyette ott van a reptér napi 8-10 járattal a fővárosba. Itt szinte minden valamire való kis városkának légikikötője van. Autóval eljutni bárhová reménytelen feladatnak látszik. Kanyargós, szűk utak, rengeteg kompösszeköttetés, alagút. Aki teheti itt, az repülőre száll. Márpedig a norvégok a havi 900 ezer forintos átlagkeresetükből miért ne tehetnék?
Ennek köszönhető, hogy a város határán túl szinte teljesen elenyészett a forgalom. Az itteniek szeretik magányt és a nyugalmat, így akit nem vonz a nagyváros zsongása, az épít magának egy pofás kis faházat valamelyik fjord partján, netán egy kis szigeten. Falvak helyett csupán ezekkel találkoztunk utunk során.
Nem a forgalom okozta a legnagyobb problémát
Az első harminc kilométer elég volt ahhoz, hogy egy kicsit bemelegedjünk, ráhangolódjuk az útra. Szoktuk a néptelen utat, a viszonylag nagy távolságokat, s legfőképp azt, hogy látszólag szinte nem is haladunk, a kanyargós, dimbes-dombos, a fjord partvonalát követő aszfaltcsíkon. Hiszen alig két órát repültünk Oslo óta, ez „normál” körülmények között legfeljebb két hét tekerést jelentene. Ám itt a fjordok és szorosok útvesztőjében majdnem egy hónapig bolyonghatunk, mire újra elérjük a délen fekvő fővárost.
A Rya alagút előtt összevártuk a csapatot. Norvégiában egyre gyakrabban alkalmazzák ezt a megoldást a drága és környezetszennyező kompközlekedés helyett, hogy egyszerűen fúrnak a tenger alatt egy folyosót. A bringa nem éppen egy alagútra kitalált jármű, mifelénk a legtöbb alagútból egyszerűen kitiltják, ám itt egészen más a helyzet. Egy kis dobozból fényvisszaverő mellényeket kölcsönözhettünk volna (természetesen fel voltunk készülve), s egy gombbal jelezhettük – a roppant gyér autóforgalom számára – hogy „Vigyázat, bringások vannak az alagútban”. Ennek ellenére izgalmas utazás volt ötven-hatvan kilométeres sebességgel beszáguldani a tenger alá, s ennek meg is volt a böjtje a túloldalon.
Első alagutunk rögtön egy tengerszoros alá vitt be minket
Ebéd után úgy tűnt, hogy rendeztük sorainkat, a bringák egyben vannak, Krisztián és Zsiga is utolértek minket, s szélárnyékban az idő is egyre kellemesebbnek tűnt (a 8 fok ellenére). Végleg búcsút inthettünk Tromsønek, melynek szigete még ekkora távolságból is látszott a széles Balsfjorden túlsó végén, s egy laza kaptatóval áthágtunk egy kopár félszigetet. Éppen megkezdődött a lejtő, mikor egy iszonyatos csattanást hallottam a hátam mögül. Rögtön tudtam, hogy valaki a bringája alá került. Hátranézvén látom, hogy újoncunk, Boldi fekszik az út közepén. Rémületes volt hallani is az esést, s ezt az ijedtséget láttam Dia és Tomi arcán is, akik az első sorból nézhették végig a kaszkadőröket is megszégyenítő mutatványt.
A csattanást hallva hihetetlen volt, hogy mind a bringa, mind pedig gazdája felszíni sérülésekkel megúszta a zuhanást. Boldiban még keményen dolgozott az adrenalin, így leültettük az út szélére, s Dia bekötözte sebeit. Váratlan és hihetetlen esés volt, melyet valószínűleg egy apró, rossz mozdulat okozhatott. Ám, hogy mitől fordult keresztbe első kereke a teljesen sima, egyenes úton, azt később sem tudta felidézni.
A varázslatos Észak-Norvégia
Fornes, Andorya sziget
2015. július 2. késődélután
Mintha dézsából öntötték volna, úgy szakadt az eső. Esőkabátom csuklyájának fedezékében, homályos, vízcseppes szemüvegemen keresztül csak elnagyolt részleteit érzékelem a körülöttem elterülő barátságtalan világnak. Az utóbbi pár órában lehullott csapadékmennyiség még – az amúgy márkás – esőcuccomnak is sok volt: cipőm kellemetlenül hideg úszómedencévé vált, lábaim kihűltek, s esőkabátom alá is belopózott a nyirkosság. Egyre keservesebben haladtunk előre a metsző, hideg szélben, s ahogy közeledett az este, beláttuk, hogy ma este kevés lesz a sátor. Valami száraz menedék kell. Ám mindez a norvég valóságban reménytelen feladatnak látszott.
Már a reggeli órákban az égbolton megjelenő fátyolosság sejtette az időjárás-változást, s tudtuk, hogy a tegnapi napsütésnek egy időre búcsút kell mondanunk. Az ebédet még fedett, meleg helyen fogyasztottuk el Skøelva falucska általános iskolájának tanári szobájában. Teljesen véletlenül ért minket a vendéglátás, hisz csupán a suli előtti padokra szerettünk volna letelepedni. Az iskola gondnoka azonban volt olyan kedves, s meghívott minket egy meleg teára. Mire útnak indultunk, már megeredt az égi áldás, s – bár ekkor még nem tudtuk – ha Norvégiában esni kezd, akkor biza nem áll el egyhamar.
A tegnapi képeslap-minőségű norvég tájnak lőttek! A máskor ragyogó hegyoldalnak méregzöld színük lett, a fenyvesek között ködfelhők kavarogtak. A havas hegyek helyén szürke felhőpamacsok éktelenkedtek, s a fjordok ragyogó kék vize is haragossá vált. Néptelen vidékre tévedtünk. Több mint ötven kilométer lakott település nélkül! Felkaptattunk egy zubogó folyóvölgyben, a másik oldalon kellemetlen szembeszéllel kaptuk az esőt az arcunkba, ahogy nyugatnak fordultunk Andorya és Rolla felé. Kihalt vidék ez, a 15x15 kilométeres kis szigeteken alig ezer ember él. Nem volt más lehetőségünk, csak nyomtuk a kilométereket a keskeny országúton. Kerekeink méterekre szórták fel a vizet, a sziklafalak mellettünk összefüggő vízeséssé változtak. Este 6-kor fáradtan és éhesen érkeztünk meg Fornesbe. Itt már tudtuk, hogy nem sátorban fogunk éjszakázni, ha addig élünk is, ám arra a szerencsés véletlenről, ami itt várt ránk, még álmodni sem mertünk.
Esőben minden megváltozik
Egy ilyen cudar helyzet kell ahhoz, hogy rájöjjünk arra, milyen erősen dolgozik bennünk a túlélési ösztön. Mentünk be a házak közé, s próbáltunk nyitni mindent, ami nyitható. Mindegy, hogy hol, csak száraz legyen benn. Amíg én végignéztem néhány pajtát, Tomi a házaknál próbálkozott. Az első helyen elküldtek minket, a másodiknál már nyílott is a garázskapu és a száraz éjszaka reménye. Megmentőnk egy hatvanas éveiben járó, egyedül élő norvég öregúr vidáman és segítőkészen fogadott minket. Mint később kiderült, az egyik lánya is nagy bringás, ő is végigtekerte Norvégiát, s az út során ő is rengeteg nagylelkű emberrel találkozott. Igyekezett ő is viszonozni valamit a kedvességükből. A norvégokat – eddigi tapasztalataim szerint – elég zárkózott, nehezen barátkozó embereknek ismertem. Újdonsült jótevőnknél is kellett egy kis idő, egypár kedves mondat, mosoly, s sorra nyíltak meg az ajtók. Először a fürdőszobáé (meleg víz, padlófűtés), majd a konyháé (meleg vacsora és tea) és végül – túlszárnyalva minden előzetes várakozásunkat – a hálószobáé is. Ott üldögéltünk egy egyszerű, de takaros, fából készült kétszintes norvég házacska konyhájában, a kandallóból áradt a meleg, vendéglátónkat a vörösbor már megszabadította minden kezdeti gátlásától. Alig egy órája az esőfüggöny alatt dideregve remélni sem mertünk hasonlót.
Svolvær, Lofoten
2015. július 4. délelőtt
A sarkkörön túli Norvégia mesébe illő tájaira tévedtünk. A Lofot-szigetcsoport már a róla készült fényképeken keresztül is lenyűgözött, ám – mint minden – így élőben fedte fel igazi szépségét. A norvég szárazföldtől több, mint száz kilométerre benyúló, hidakkal, alagutakkal összekötött, 60 kisebb-nagyobb szigetből álló szigetcsoportra nagyon nehéz lenne jelzőket találni. Csúcsai, mint fekete cukorsüvegek, meredeken emelkednek ki a tengerből, némelyük eléri az ezer méteres magasságot is. Lábuknál apró, vörösre festett rorbu halászkunyhók állnak a kristálytiszta tengeröblök fölött cölöpjeikre támaszkodva. Az álomszerű vidéken csak az északról befújó hideg légáramlatok tartanak ébren minket, hiszen – bár visszatért a várva várt napsütés – újból hűs levegőt hozott magával. De mi sokkal jobban örültünk neki, mint a két napon át tartó komor fellegeknek!
Reggelre végre elállt az eső, ám a sziget ezer méter fölé nyúló hegyvonulatai még nem rázták le magukról a makacs felhőket. Rollára 112 méterrel a tenger szintje alatt bújtunk át. Sietnünk kellett, mert a szigetről csak kétóránként indulnak kompok, ha lekéssük, ott fagyoskodhatunk a kikötőben. A forgalomtól mentes falatnyi út viszont rendesen próbára tett minket meredek hullámaival és veszélyes kanyarjaival. Legnagyobb igyekezetünk ellenére sem tudtuk tartani a betervezett 20 km/h-s átlagot, de valami csoda folytán mégis épp időben futottunk be kikötőbe.
Harstadban ismét szokatlanul nagy volt a forgalom. A hűvös, esőre álló idő folyamatos haladásra késztetett minket, így nem volt maradásunk, gyűrtük a hullámos utat magunk alatt. Haladtunk az áhított dél felé. Tomi még indulás előtt Budapest, Oslo és Tromsø aktuális hőmérsékletéből és egyenlítőtől való távolságából kiszámította, hogy szélességi fokonként nagyjából 1°C-ot fog emelkedni a hőmérséklet. Ez a remény vitt minket előre, még akkor is, ha – mint később bebizonyosodott – igencsak téves volt az elmélet.
Még egy nyálkás, szürke délutánt kellett magunk mögött, hagynunk, míg a kecses Raftsund-hídon áttekerve megérkeztünk Austvågøyre, az első Lofot-szigetünkre. A híd közelében egy épülő ház mellett éjszakáztunk. A sűrű pázsit az utóbbi napok esőzése folytán szivacs módjára megszívta magát, de a kölcsönvett szigetelőfóliának köszönhetően nagyon jól aludtunk, s reggel újra csodás napsütésre ébredtünk.
Lofoten már az első kilométereken lenyűgözött
A Lofotenről azt tartják, hogy itt van a legnagyobb pozitív hőmérsékleti anomália az egész Földgolyón. Magyarul – a szélességi körhöz, fekvéshez képest – itt térnek el a hőmérsékleti értékek legjobban a várhatótól. Míg Finnországban, Oroszországban ugyanezen a körön mínusz 40-50 fokot is mérhetünk, itt alig süllyed fagypont alá a hőmérséklet. És nyáron is jóval több a napsütés a környékbeli átlagoknál! Az a három nap, melyet itt tölthettünk, hűen alátámasztotta ezt az állítást. Ha nem is mindig volt meleg, végig napsütötte időben volt részünk, így a szigetek legszebb arca tárult elénk. Kapkodtunk a fejünket rendesen már az első szakaszon is. Egyszerűen nem tudtunk betelni a sok száz apró sziget, a méltóságteljes, havas hegycsúcsok és az azúrkék tenger látványával.
Fløya-csúcs (590 m)
2015. július 4. délután
A kopár hegygerinc éles volt akár a borotva. Pár méterre tőlünk egy függőleges szakadék éktelenkedett, mögötte plakátként feszült a tenger síkja, a több száz hegycsúccsal, mely kiemelkedett belőle. Szuszogva kaptattunk felfelé a mohával benőtt kis ösvényen, nem egyszer kezeinkre is nagy szükség volt. Még pár méter és felbukkant előttünk a csúcs, a maga méltóságteljes körpanorámájával. A déli oldal csiszolt gránitfala egyetlen lendülettel szakadt bele a tengerbe, mögötte ott csillogtak a Lofot-szigetek fővárosának, Svolværnek apró kicsi házai. Amikor koradélután bevásároltunk a városszéli szupermarketben, rögtön a hegy felé fordítottam a csapatot.
– És a városnézéssel mi lesz? – kérdezte szemrehányóan Tomi.
Azt hiszem éppen most jött el a városnézés ideje. A több kisebb-nagyobb szigetre épült városka élő makettként bújt meg alattunk hídjaival, kikötőjével, gyárépületeivel és apró, ám annál hangulatosabb lakóházaival. Mögöttük a mélykék tenger egy-két hajóval, s a háttérben több mint ötven kilométerre tőlünk a norvég szárazföld, a Skandináv-hegység vonulata zárta a panorámát.
Percekig álltunk némán, s próbáltuk befogadni a látványt. A hatalmas távlatokat éppúgy, mint a beszédes részleteket.
Városnézés - másképp
Már a túraterv készítésénél is egyértelműen megfogalmazódott bennem, hogy ha árnyalt képet szeretnénk kapni Norvégia tájairól, akkor nem lesz elég csupán biciklizni. Gyalogtúrázni kell! Így nem sajnáltam az időt s a többletenergiát, két félnapos és egy egész napos gyalogtúrát terveztem bele az első szakaszba. S hogy megérte-e? Lehet, hogy meglepően hangzik egy ilyen „ősbringástól”, de mikor Dia a bodø-i reptéren megkérdezte, hogy eddig mi az, ami a legjobban tetszett nekem az útból, rögtön rávágtam:
– A gyalogtúrák.
Gyönyörű Norvégia az útról nézve is. Izgalmasak a fjordok, a tenger alatti alagutak, ám az igazi élet az aszfalt után kezdődik. Itt érezhetjük saját kezünkkel a jégkorszak által simára borotvált hatalmas felületű sziklákat, itt süppedhetünk bele a talajt borító vastag zuzmórétegbe, s itt érezhetjük igazán át az északi ősvadon semmihez nem hasonlító varázslatos hangulatát. Ám amíg a norvég úthálózat számtalan alagútja és hídja révén megkímél minket a terep okozta kellemetlenségek tömkelegétől, itt a hegyekben igencsak hiányzik ez a luxus. A turistautak sziklásak, rögösek, s nagyon rosszul jelzettek errefelé. Néhol omladékos részek, néhol szétmállott, néhol patakok áztatta csúszós, sáros szakaszok, néha pedig apróbb sziklamászások váltogatják egymást a majdnem függőleges hegyoldalban. Minden lépést jól át kell gondolni, ha nem akarjuk kezünk-lábunk törni.
Útban a csúcsra fel
– A felső, lankásabb rész majd könnyebb lesz – reménykedtem, ám a valóság ismét rám cáfolt: cuppogós, mocsaras állóvizek, s makacs cserjével benőtt szakaszok váltakoztak. Mocsárjárás és bozótharc. Kész megkönnyebbülés volt csupasz sziklán gyalogolni, ám azt is gyorsan megtanultuk, hogy fekete zuzmóra nem lépünk, mert jobban csúszik, mint a jég.
Szinte megváltás volt elérni a meredek hegygerincet, melyen megkezdhettük az utolsó szakaszt felfelé. Egy apró hasadékban meredezik az Ördög-sziklája. Egy kiszakadt és beékelődött, beszorult szikladarab, melyre ki lehet mászni a mélység fölé. Nekünk is ott volt rajta a helyünk!
Sáros, átázott cipőkkel baktattunk tovább, bár ekkor még nem sejthettük, mi vár ránk ott fenn, a csúcson, de azt már régóta tudtuk, hogy megérte magukra hagyni egy kicsit a bringákat Svolvær határában és belekóstolni az igazi északi ősvadonba.
Flakstad, Lofoten
2015. július 5. éjfél előtt pár perccel
A széles homokos parton aranysárgán törtek meg az Atlanti-óceán hullámai. Aki csak képen látná, simán elhinné, hogy egy karibi naplementét lát mit sem sejtve arról, hogy ennek köze sincs a valósághoz. Hisz mögöttünk nem sokkal kopár, hófoltos hegyóriások merednek a fejünk fölé, s a naplementével is komoly gondok vannak. Július tizedikéig a Naplemente ugyanis ismeretlen fogalom errefelé. Ma először táborozunk olyan helyen, ahonnan hibátlan kilátás nyílik észak felé, eddig ugyanis a magas hegyek rendre elfedték előlünk az éjszakai napsugarakat. Szándékosan választottuk a sziget hűvösebb, szelesebb oldalát, nem szerettünk volna úgy hazamenni, hogy nem látjuk a sarkköri éjszaka bámulatosan szép fényjátékát: az éjféli Napot. A legfényesebb égitest itt ilyenkor egy ovális pályán mozog felettünk, melynek legalsó pontja is bőven a horizont felett van. Mi már órák óta élveztük ezt az alkonyhoz hasonlatos, különleges élményt. Van valami leírhatatlanul varázslatos a norvég éjszakában. A hegyek mögöttünk aranysárga színekben tündököltek, a madarak nagy csoportban suhantak végig a tenger felett, a sirályok ugyanúgy hangoskodtak, mint napközben. S biológiai óránk ádáz harcot vívott karóránkkal, mely már jó ideje azt jelezte: itt van a lefekvés ideje!
Napozás - éjfélkor
De mi nem hallgattunk rá! Valami különleges, szinte megmagyarázhatatlan hangulat lett úrrá, az útszéli autóspihenő köré felépült kis táboron. Egyesek a tengerpart aranyló sziklái közt beszélgettek, mások a sátruk, vagy autójuk fedezékébe vonultak vissza. Mi pedig ahhoz a maroknyi csapathoz csatlakoztunk, akik a hosszú, homokos parton bolyongva élvezték a napsugarakat. Ez egy olyan éjszaka volt, mely a szó legszorosabb értelmében soha nem ért véget, hiszen valójában el sem kezdődött.
Å i Lofoten
2015. július 6. – délután
Tágabb értelemben a világ vége, valójában csak a Lofot-szigeteké. Å a világ legrövidebb nevű falucskája. Itt a szó szoros értelmében elfogyott az út: először szűk kerékpáros ösvénnyé, majd cuppogós földúttá változott, míg végül egy hatalmas fennsíkra szaladt fel, melyet a nyílt tenger zord hullámai ostromoltak. Három napos varázslatos utazásunk ezúttal véget ért. Mögöttünk annyi élmény, melyet még fel sem bírtunk dolgozni. Svolæer-t szuper kerékpárút kötötte össze Kabelvåggal. A szigetek legjelentősebb halászfalujába az esti órákban érkeztünk, s egy közeli öböl kempingje mellett szálltunk meg. A második napon ismét pazar díszletek között tekerhettünk. Pár alagúton átbújva egy szépen ívelt híd vezetett át Grimsøya-ra, melyen az elég forgalmas főútról letérve, a jóval nyugalmasabb és szélcsendesebb déli oldalon haladtunk végig. Csak néhány kósza lakóautós járt erre. A szélvédett öblökben volt csupán egy-két kisebb faház, körülöttük vadlovak legeltek a hatalmas virágos réten. Talán ezek voltak a túránk legszebb kilométerei. A természet szépsége s a nyugalom: ez a két legnagyobb érték itt, Norvégiában.
Lofotenen minden kilométer új élmény
Leknesnél értünk vissza a szigetek ütőerét képező E100-as főútra. Átbújtunk a negyedik és egyben utolsó tenger alatti alagutunkon a következő kis szigetre. Egy kis kitérővel útba ejtettük Nussfjord kicsiny halászfaluját, mely 1975 óta az UNESCO Világörökség védelmét élvezi. A 19. században épült, egytől-egyig vörös színben pompázó Rorbuer cölöpházai körülölelik kicsiny kikötőjét. Halfeldolgozó üzeme a mai napig üzemel, bár látszatra inkább a turizmusból szeretnének megélni lakói. Eztán szembe fordulva a zord északi széllel átküzdöttük magunkat Flakstad hagymakupolás árbóctemplomáig, mely korántsem volt olyannyira látványos, amennyire az útikönyvek hangoztatták, s a közeli homokos strand melletti autóspihenőben szemléltük meg először az éjféli Nap csodás jelenségét. Annyira zord volt az északi partvidék, hogy egyetlen fás szárú növény nem akadt a közelben, a vacsorafőzéshez szükséges tűzifát több kilométerről szállítottam a helyszínre.
Utolsó lofoteni napunk is – akárcsak az eddigiek – ragyogó napsütésben telt. Már reggel elhaladtunk Ramberg fehérhomokos strandja mellett, mely a hűvösség ellenére Karibi-hangulatot árasztott magából. A kék szín megannyi árnyalatában csillogott körülöttünk a tenger, s a vörös házak mellett halszárítók garmadája sorakozott. Egy rövid híd Moskensøyára, a legutolsó Lofot-szigetünkre vitt át minket. Innen ismét a déli oldalon haladtunk, a metsző szél veszített az erejéből, végre újra érezni lehetett a Nap áldásos hőjét. Már-már azt hittük, hogy a Lofoten nem emelheti magasabbra látvány-ingerküszöbünket, de a következő szakasz ismét rácáfolt erre. Hamnøya apró szigeteire, Reinére már szándékosan nem keresek jelzőket, úgy érzem már elhasználtam az összeset. Egyszerűen látni kell őket a saját szemünkkel! Innen már csak egy kis ugrás volt Moskenes kikötője, a következő öbölben Tind halászfalucska következett, majd Å zárta a sort. S ezzel elfogyott. Kicsit úgy éreztem magam, mint gyermekkoromban a Vidámparkban egy izgalmas játék után. Szívesen mentem volna még egy kört.
Erre a tájra nehéz lenne szavakat találni
Moskenes, Lofoten
2015. július 6. – este
Lágyan ringatózott a komp az Atlanti-óceán vizén. Már vagy fél órája figyeltük, ahogyan behemót járművünk magába kebelezi a kígyózó sorokba kanyargó temérdek lakóautót, várva azt a pillanatot mikor végre elhajózunk. A tervezett fél nyolcas indulás után bő negyed órával aztán felbőgtek motorjai, s végre kihasítottunk a nyílt tengerre. Egyszerre feltárultak előttünk a Lofot-szigetek csipkézett hegyvonulatai, melyeknek a háttérben ragyogó napsugár valamilyen különösen sejtelmes hangulatot kölcsönzött.
Ez volt túránk eddigi legmelegebb napja. Délután végre megszabadulhattunk pulóverjeinktől, mely nem kis ajándék ám a sarkkörön túli Norvégiától. Ismét kimenőt kaptak bringáink, a délutáni órákat az Ågvatnet partvidékén töltöttünk. Ennek a majdnem tengerszinten lévő, alig öt kilométer kerületű édesvíznek a partvidékét gyalogoltuk körbe. A képlet nem sokat változott: itt is egy jelöletlen, néhol cuppogós zuzmóval benőtt, másutt kopár sziklákon haladó kis ösvényen kanyarogtunk. Aki Norvégiában gyalogtúrázni indul, annak fel kell készülnie, hogy itt egy kilométer nem ugyanaz, mintha otthon a kéktúra útvonalán sétálnék. 2,5-3 km/óra átlagsebességnél nagyobbra ne is számítsunk! Rohanni pedig egyszerűen képtelenség. A táj persze most is kárpótolt mindezért: az égbe nyúló majdnem ezer méter magas zöldellő hegycsúcsok, s a róluk leszaladó, vízesésekkel tarkított sebes vizű patakok, s az ivóvíz tisztaságú tó találkozása minden kilométeren új élményeket tartogatott. Levágtunk egy kis félszigetet, majd egy ízlésesen kialakított pihenőhelyen ejtőztünk. Diának sajnos a napokig tartó hűvös időtől megfájdult a lába, s Tominak sem volt túl sok kedve hegyet mászni, így egyedül indultam fel a szemközti gerincre. Meredek, szinte függőleges kaptatón baktattam felfelé, s még csak nem is látszott hol lesz majd a vége. Ám ahogy egyre feljebb jutottam, úgy nyílt ki alattam a táj, s ha már idáig feljöttem, akkor miért ne menjek tovább? Bő negyven percnyi mászás után feltárult előttem az alig egy méter széles hegygerinc, mely egy közeli csúcsra vitt fel. Innen már szinte extázisban rohantam fel a puha pázsitszőnyegen. Egyik oldalon az Atlanti-óceán, másikon a körbejárt kis tó kék vize ragyogott, a vízesések halk zúgását leszámítva néma csend honolt a tájon. Percekig csodáltam a kék és zöld szín többszáz árnyalatába öltöztetett világot magam körül, s hálát adtam, hogy ide is eljuthattam az életben.
Gyalogtúra a tó körül
Bodø
2015. július 7. – hajnali 1 órakor
Az utolsó napsütötte éjszakámon magányosan ültem a tenger partján. Kompunk éjfél előtt nem sokkal ért partot, s alig húsz percnyi kerekezés után sikerült egy nyugodt autóspihenőt találnunk szálláshelyül. Arra viszont már senki sem vállalkozott, hogy – kilépvén a hegy árnyékából – megcsodálja velem az éjféli Napot. Pedig szinte biztosan tudtuk, hogy ez az utolsó alkalom, holnaptól újra felhős, esős időt mondanak, a „szezon” pedig itt, Bodøben július 10-én véget ér.
Napszemüvegben bámultam a legfényesebb égitest lassú pályáját az óceán felett. Nagyon közel volt már a horizonthoz, de – ahelyett hogy alábukott volna – szinte szabad szemmel is felmérhető lomha mozgással jobbra tért ki. Szinte úszott az égbolton a lágy hullámok felett. Sötétvörös fénye ezer színben csillogott a víztükrön. A környező apró szigeteknek csak fekete kontúrjuk látszott, magasabb csúcsaik felhőpaplan alá rejtőztek. Az egész olyan volt, mint egy soha véget nem érő alkonyat.
Utolsó éjféli napom Bodø mellől
- Ki eszik itt jégkrémet? – morfondíroztam magamban. A többiek már a bolt kellemes melegében vásároltak, én voltam az ügyletes didergő. Nem mintha nagy esélye lett volna, hogy lába kél a járgányainknak, de Bodø mégiscsak város, nem árt a biztonság. Előttem méretes, „Diplom Is” felirattal díszített hűtőkamion foglalta el a parkolót, s vezetője raklapszám emelte ki belőle a fagyasztott finomságokat. Elsőre nem is gondolnánk, de tényleg nagy jégkrémfogyasztók a skandinávok. Ezt a későbbiekben nem egyszer tapasztalhattuk.
Lakshol, Rago Nemzeti Park
2015. július 8.
A sarkkörön túli szakasz utolsó felvonásaként egy 87 kilométeres oda-vissza útra invitáltam a csapatot, melynek célja a Skandináv-hegység peremén található Rago Nemzeti Park volt. 56 kilométert keletre haladtunk a grandiózus méretű Saltfjord mentén, majd azt elhagyván már szinte a lábunk előtt emelkedtek a Norvégiát Svédországtól elválasztó hegységrendszer havas vonulatai. Kellemetlen hűvösben, s szitáló esőben értük el az ivóvíz tisztaságú, s nagyon gyors folyású Laksaga-folyó völgyét, s egy kis esőbeálló mellett táboroztunk le. Krisztiánék sátra már itt állt. A srácok az utóbbi időben teljesen önállósították magukat, habár egy útvonalon mozogtunk, két napja szinte semmit sem tudtunk róluk. A szigetekről egy korábbi komppal visszajöttek, s a fauskei szupermarket parkolójában értük utol őket, ám innen is gyorsan elszeleltek előttünk.
– Lesz holnap közös túra? – kérdeztem finoman, miután felépítettük sátrainkat, s megfőztük a vacsorát.
Krisztián még mindig fájlalta a lábát, Zsiga igent mondott, bár kicsit húzta a száját. Egy nagyon céltudatos és jószándékú srácot ismertem meg benne, de végig az volt az érzésem, hogy ez már rég nem Krisztián achilleséről szól, egyszerűen fél feladni a függetlenséget, jobban élvezi a független kis párosát, ahol ő irányíthat, mint egy problémásabb nagyobb csapatot, ahol idő kell a közös irányelv meghatározásához. Ez szült pár furcsa helyzetet az elmúlt napokban, például első estén, amikor később érkezőként a sátrukat az öböl túlsó felére verték fel. De volt, hogy napokig nem találkoztunk egymással. Mindezt megpróbáltuk felnőttek módjára kezelni, nem volt belőle veszekedés, egymásra mutogatás, csak egyszerűen furcsa volt számomra a szituáció, de nem azért mert megszoktam, hogy én irányítok, inkább a folyamatosan két részre szakadt csapat miatt.
Miután sikeresen megállapodtunk a reggeli indulás pontos idejében, lementem mosni egyet a folyópartra. Teljesen kihalt volt a völgy. Néhány lakóautós a pár kilométerrel alattunk található kempingben telepedett le, ide már csak néhány horgász jött fel, akik speciális vízálló ruhában ácsorogtak a jéghideg folyóban, s lazacot remélve legyeztek.
Nekem is komoly lelki tusára volt szükségem, hogy belemásszak a jéghidegen hömpölygő vízbe a hűvös estén, ugyanis már a mosástól lefagytak kezeim. Az eső pedig folyamatosan szitált, így nem is remélhettem, hogy hamarosan megszáradnak a gönceim. De muszáj volt mosnom, ruhatáram színvonala minden kritikát alulmúlt. Hiába a napi tisztálkodás, egész nap rajtunk büdösödő gönceink már egy hajléktalan szagát árasztották magukból.
Lakshol, Rago Nemzeti Park
2015. július 9.
Másnap reggelre valamelyest javult az idő, így reggel 8 órakor Tomival, Boldival és Zsigával négyesben nekivágtunk az ősvadon-jellegű park útjainak. Túránk első szakasza sűrű erdőben vezetett, ösvényünk követte a folyó vad kanyarulatait, zúgóit. Tempónk most is rettentően lassú volt, a hepehupás, néhol teljesen átázott, máshol zuzmóval, vagy mély sárral borított szűk ösvényen. Útjelzést hiába kerestünk, csupán a folyó irányára, s fekete-fehérben nyomtatott egyszerű térképünkre hagyatkozhattunk. Az első izgalmak az ötödik kilométer után kezdődtek, ahol az út elhagyta a kígyóként kanyargó Laksagát, s egy vízesés mellett kaptatott fel a sziklára. Hamar elveszítettük utunkat, meredek vadcsapásokon, s hatalmas sziklatömbök között próbáltunk felkapaszkodni. Rendesen megszenvedtünk, mire felmásztunk az első magaslatra.
Innen először egy mély, mocsaras fennsík következett, ahol pallók segítettek a haladásban, majd egy meredek hegyen oldalaztunk, s több kisebb-nagyobb patakon is át kellett kelni. Körülbelül két és fél óra múlva érkeztünk meg a Storskogvass menedékházhoz. Itt tartottuk az első pihenőnket. Negyed óra ücsörgés elég volt hozzá, hogy eléggé fázzunk ahhoz, hogy tovább induljunk. Átkeltünk egy imbolygó függőhídon a folyó túlsó partjára, majd meredeken kapaszkodtunk fel egy hosszú sziklagerincre. Itt-ott még találkoztunk néhány halvány jelzéssel, ám a kopott pirosas foltoknak pontosan olyan színük volt, mint a sziklákon nagyszámban tenyésző jellegzetes zuzmónak, így hamarosan teljesen elveszítettük az utunkat. Ötszáz méteres magasság körül már teljesen elfogytak a fenyvesek, hatalmas sziklás fennsíkokon barangoltunk, s a tavak, valamint a folyó helyzete alapján próbáltuk beazonosítani pozíciónkat. Nem volt könnyű dolgunk. Bár járhatóság szempontjából nem volt érzékelhetően nagy különbség, mióta letértünk az ösvényről, azért nagyobb biztonságban éreztük magukat a jelzett úton.
Gyalogtúra a Rago Nemzeti Parkban
Megdöbbentő méretű és elsőre felfoghatatlan dimenziók bontakoztak ki előttünk. Alattunk a völgyben kanyargott a Laksaga-folyó, melyet háborítatlan ősfenyves vett körül, mi pedig már egy kietlen sziklavilágban kerestük a helyes utat. Több tíz méter hosszú tagolatlan csiszolt felületeken bolyongtunk, melyeket hatalmas letörések, repedések választottak el egymástól. Nagyon megörültünk, mikor tőlünk öt-hatszáz méterre két apró emberi alakot véltünk felfedezni. Rögtön el is indultunk feléjük, kikerültünk néhány meredek szakadékot, s már látni véltük az út helyes irányát. Ám túránk ezen a pontján egy nagy kiterjedésű tórendszer állta utunkat. Három nagy vízfelület szorult meg a széles völgyben, közöttük egy robajló patak létesített kapcsolatot. Kerestük a függőhidat, ám nem volt itt semmi.
– Valahogy át kell jutnunk a túlpartra, különben mehetünk vissza ahonnan jöttünk – állapítottuk meg, ám a folyón sehol sem találtunk biztonságos átkelési lehetőséget.
Nagyon úgy festett, hogy két lehetőség akad, ha nem akarjuk újra megtenni a mögöttünk lévő több, mint 15 km-es útszakaszt. Vagy beáldozzuk a már amúgy is átázott cipőinket, s átgázolunk a jeges folyón, vagy pedig nyakunkba kötjük, s mezítláb próbálkozunk. Viszont a csúszós sziklák és a folyó sodrásának ereje azzal a komoly veszéllyel fenyegetett, hogy kikapja alólunk a lábainkat, s nyakig vizesek leszünk.
Ekkor érkezett meg a korábban kiszemelt idősödő pár. Hátukon masszív hátizsák sejtette, hogy nem egynapos túrázók, már egy ideje járják a vadont. A férfi egy combig érő vastag, vízálló anyagból készült csizmaszerű ruhadarabot kotort elő táskájából, s azon a részen, ahol a sebes patak kiszakad a tóból lassan átbandukolt a túlpartra. A nő hasonló felszerelésben, megfontoltan követte. Nekünk azonban hiányzott ez a luxus. Továbbra is vadászkutya-módjára rohangáltunk parton, s kerestük az alkalmas helyet az átkelésre. Ekkor megjelent a férfi a sziklák között.
– Átdobjam – kérdezte tekintetével, kezében tartva a kincset érő felszerelést.
– Igen, az szuper lenne – bólogattunk hevesen.
Jött is a két csizma, ott landolt mellettünk a sziklákon. Én voltam az a szerencsés, aki először felpróbálhatta. Óvatosan indultam neki, s ahogy mélyült a víz, úgy egyre jobban küzdöttem a csúszós sziklán a sodrással. Jótevőinknek akadtak túrabotjaik, nekünk enélkül kellett megismételnünk a mutatványt. Tudtam, ha elhibázok egy lépést, abból komoly fürdés lesz, így erősen koncentráltam, s átjutottam. Megkönnyebbülve dobtam vissza a csizmákat a többieknek. Mindenkinek sikerült a mutatvány. Itt még fel sem fogtuk valójában, mekkora szerencsénk volt. Egyrészt, hogy észrevettük őket, s megtaláltuk a helyes utat, másrészt pedig, hogy pont a legkritikusabb részen kaptunk külső segítséget. Nélkülük nem tudom, hogy alakult volna a túránk sorsa.
Zsiga félúton. Én nem csúsznék meg a helyében!
Innen már egyértelmű volt az út. Felkaptattunk egy gleccser csiszolta hegyhátra, majd leereszkedtünk az út leglátványosabb helyszínéhez, ahol a több mint 100 méter magas Litlverivass-vízesés kilép a park legnagyobb tavából. A bővizű zuhatag felett egy ingatag függőhíd vezet át, alattunk ott dübörgött a tó jeges vize, mely a sima domboldalon szétterülve csúszott le a folyóvölgybe. A kopár hegyoldalban pedig felfedeztük Dia piros kabátját. Krisztiánnal ők is felkerekedtek, s lábfájásuk ellenére megjárták ezt az öt kilométeres szakaszt. Lefelé bandukolva az eddigi szitálós esők után komor felhők lepték el a völgyet, s rázendített a már megszokott nagy intenzitású norvég eső. Ennek ellenére vidáman hallgattuk Krisztián történetét, miszerint Diát felfelé megkergette egy vérfürj, akinek túl közel merészkedett a fészkéhez. Huszonöt kilométert megtéve csenevész nyírfák között, majd sűrű fenyőerdőben értük el táborunkat. Szerencsére valaki még korábban ottfelejtett egy egész flakon grillbegyújtó folyadékot, így az estét a tábortűz mellett melegedve töltöttük.
Túránk legszebb részén
Bodø International Airport
2015. július 10.
A nyirkos, hűvös „márciusi idő” után szinte megváltás volt begurulni a reptér kicsiny várócsarnokába. Aki már látott néhány repteret, az nagyon meg fog lepődni, hiszen nálunk egy nagyobbacska buszállomás is messze veri az itteni légikikötőt, de ettől még az általános szabály itt is igaz: lehetsz a forró Marrakechben, az esős Glasgowban, vagy akár itt, a sarkkörön túli Bodøben, a reptéren mindig és mindenhol ugyanannyi a hőmérséklet!
Be is fészkeltük magunkat a szűkös csarnok egyik szegletébe, s megkezdődött a hosszú várakozás. Krisztiánék – számunkra érthetetlen módon – már tegnap este elhagyták a nemzeti parkot, de ezzel csak azt érték el, hogy már délelőtt megérkeztek ide, így potom 18 órájuk maradt a gép reggeli indulásáig. Mi a rossz időn kívül csak Gergő érkezése miatt futottunk be koradélután. Ma ugyanis nagyot változik a csapat összetétele: Dia, Boldi, Krisztián és Zsiga befejezi a túrát, s holnap reggel 7-kor szárnyra kel a mesés és forró dél felé, én pedig maradok Tomival a következő szakaszokra, s hozzánk csatlakozik tanítványom, Rucska Gergő, aki a következő 7 napban lesz társunk, s egészen Trondheimig teker majd velünk.
Új társunk elég zilált állapotban és bicikli nélkül szállt le közénk. Apró, már-már minimalista csomagját kiköpte a futószalag, de a bringa csak nem akart előkerülni. Sokat próbált csapatunk elég furcsa szemeket meresztett a még egy Balaton-kerülő túrához mérten is kevés felszerelésre, s mikor napfényre került annak tartalma, akkor tört ám ki az igazi nevetés! Gergő ugyanis egy alig kétezer forintos, s leírása szerint 14 fokig terjedő komfortfokozatú hálózsákkal, s egy az autókon napellenzőként használt „derékalj”-jal kívánt nekivágni a sarkkörön túli Norvégiának! Ha nem ismerném személyesen a földrajz tanárnőjét, komoly vádakkal illetném újdonsült társunk helyismeretével kapcsolatban.
– Így lesz igazán izgalmas ez a túra – öntöttem belé lelket, miközben a többieknek már a könnyük is kicsordult a sok-sok poéntól. De Gergő lelkesedését nem lehetett ilyen könnyen elvenni. Mondjuk még nem is hagyta el a reptér kellemesen meleg várócsarnokát!
– Gratulálok életed első túlélőtúrájához – nyújtotta kezét Zsiga, mielőtt elindult Gergő a városba, hogy megvegye élete legdrágább cukor nélküli kóláját.
Boldi és Dia hazaútra készen
A délután a szokásos mederben folydogált, vártuk, hogy valamelyik oslo-i géppel megjöjjön a hiányzó bringa, egy-egy órára kiugrottunk az alig egy kilométerre lévő belvárosba, s Diával sétálgattunk egy kicsit a kikötőben is, majd összepakoltuk a bringákat és felkészítettük a holnapi hazaútra. Mivel Gergő kerékpárja még este nyolc órakor sem volt a sarkkörön túl, aggodalmaink egyre komolyabbá váltak. Sajnos a reptéri dolgozók sem bíztattak minket túl jó hírekkel, s a sanyarú személyes tapasztalataink a főváros repteréről folyamatosan romlottak. Kínunkban úgy döntöttünk, hogy nem várunk tovább, a bringát – ha megérkezik – visszafordíttatjuk Budapest irányába, s Gergő kölcsöngéppel vág neki az egyhetes útnak. A reptéri személyzet javára legyen mondva, hogy az egyik srác a saját, vadiúj bringáját is felajánlotta az útra, mégis Zsiga gépén hagyta el „túlélőnk” a biztonságot nyújtó menedékét, s indult el élete talán legőrültebb útjára.