Az utóbbi években gyakori vendégek voltunk Svájcban. De nem bringával, hanem többnyire autós-hegymászós kalandorként. 2020 nyarán a tizenhárom napos krétai körtúrát megfejeltük még egy ötnapos Svájci átkeléssel, melynek az első felét együtt tekertük le, majd az ország közepén Zoli dél felé vette az irányt, Aliz pedig tovább folytatta útját egészen az ausztriai Landeck városáig. Most az ő beszámolóját olvashatjátok.
ÁLTALÁNOS INFORMÁCIÓK A TÚRÁRÓL
2020. július 11-17.
Kerékpártúra keresztül Svájcon és Vorarlbergen
Írta: Bodó Aliz
Megérkezés Genfbe (2020. július 11-én az esti órákban)
Az éjszakában repülő EasyJet félhomályában alig pár ember nézelődik az ablakon kifelé, ám hirtelen mozgolódás támad. „Azt hiszem, ezt neked is látnod kell”- kelteget Zoli, és még pont elcsípem a Mont Blanc felső menedékházának fényeit, melyben nemsokára már ébredeznek a csúcshódítást tervező hegymászók. Nosztalgikus gondolatok között tudatosítom magamban, hogy szinte perceken belül megérkezünk Svájc második legnagyobb városába, Genfbe. A sikeres landolás után, laposan pislogva szereljük a bringákat a kihalt váróteremben, lelkileg készülve a ránk váró éjszakai táborhely keresésre. Szerencsére a vártnál könnyebben sikerült egy futóösvény melletti helyet felfedezni, igaz, közben átléptünk Franciaországba.
A túra útvonala
A túra vázlatos története
14.nap
2020. július 12.
GENF - Lausanne - Forell - Oron - Bulle- Broc
Táv: 117, 41 km
A kellemesen megszokott olajfaerdők illata és a tenger morajlása után, kissé váratlanul érintett reggel a cipőmben mászó meztelen csiga látványa, hiába lett volna ez teljesen természetes jelenség 2 héttel ezelőtt, ideje lesz újra visszaszokni a „hazai” erdők bájához! Egy gyors összepakolás után, már úton is voltunk a számunkra akkor még szokatlanul bringásbarát Genf belvárosa felé, hogy a híres szökőkút látványában fogyaszthassuk el a Krétáról átmentett reggelinket, előre gondolva a vasárnapi boltbezárásokra. A genfi-tó partján továbbhaladva, elgondolkodtam azon, hogy talán nem csak pár szelet megszáradt kenyeret hoztunk át, hanem a Krétán állandó szembeszelet is sikerült véletlenül becsomagolni az egyik bringa mellé, de sebaj, a svájci bringaút-hálózat megcsodálása az első kilométereken egészen lefoglalt. Egy utolsó strandolásra még megálltunk a tóparton, inkább csak élvezni a szemközti part hegyóriásainak látványát, mintsem ténylegesen fürdeni.
Genfi-tó - a "svájci Balaton"
Egész eddig csak a szembeszél nehezítette utunkat, viszont Lausanne-nál kénytelenek voltunk búcsút venni a Genfi-tótól és kimászni a medréből az e-bike-ra pont megfelelő meredekségű utcákon, hogy elindulhassunk a következő hágónk irányába. Egy küzdelmes délután után elértünk az addigra sokat emlegetett Bulle nevű városba, ahol tettünk egy tiszteletkört, majd suhantunk is tovább, hogy meglegyen a napi táv és a tökéletes alvóhely. A térképen előre kinézett rész szerencsére beváltotta a hozzáfűzött reményeket, előre megépített tűzrakóhellyel és otthagyott sátorcövekkel jelezték számunkra a helyiek, hogy itt bizony még Svájcban is szoktak vadkempingezni.
15.nap
2020. július 13.
Broc - Jaun- Jaunpass (1509 m) - Spiez - Interlaken - Meiringen - Innertkirchen
Táv: 121,94 km
A túra első pulcsis reggelén megkezdtük a sárga vonallal felfestett bringás „kapaszkodósávban” a hágómászást. Az első svájci hágómnak kiválasztott 1509 méter magas Jaunpass-ra felvezető út százaléka inkább a krétai útépítők munkájára hasonlított, viszont az országútisok szinte az autók számát is meghaladták. A hágó tetejét jelző tábla után –már amikor a szél engedte- a Thurnersee partjáig gurultunk. A part mentén haladva a bringaúton meg is jegyeztük, hogy 1-2 építészeti megoldást átvehetnének a Balaton-kör építői is, kezdve az útszélességtől, egészen a tó fölé benyúló hidakig.
A Thunersee partvidékének hangulata
Egészen Interlaken-ig egy sétahajóval folytattunk barátságos versenyt, aminek az eredménye döntetlen lett, így értünk be a turistaközpontba, ahol lépésben haladva nézelődtünk. Megcsodáltuk a négyezres magasság fölé nyúló Jungfrau-t, vagyis inkább csak a szoknyáját és a felhők közül néha-néha kibújó gleccsereit, habár Zoli állítása szerint még a csúcsot is látta. Kikeveredve a városból a Brienzersee meredekebb partján ment tovább a bringaút, kicsi, de annál meredekebb dombocskákkal. Egy ideig még élveztük is ezt a fajta utat, de a dombok csak nem akartak fogyni, az elektromos kerékpárok nyugdíjas tulajdonosai pedig vígan köszöngettek, amíg mi szenvedve toltuk felfelé a saját bringáinkat. Hasonlóképpen érezhette magát a 2 kisgyerek, akiknek az apukája humorosan közölte, hogy „ott jön Superman” utalva ezzel Zoli pólójára, amit nagyjából csak ő és a pólót viselő személy tudott értékelni abban a helyzetben, én inkább a gyerekek pillantását viszonoztam. A tavat elhagyva a délutáni fényekben kerestünk egy Migros-t, hogy a következő napi szintgyűjtéseink előtt fel tudjuk tölteni az készleteinket és már csak a táborhelykeresés maradjon aznapra. Az utolsó közösen megjárt városunk, Innertkirchen már az esti nyugalmát vette fel. A térképet nézegetve meg is beszéltük, hogy mennyire jó hágó-mászós edzőköreik lehetnek a helyieknek, ugyanis másnap különböző kétezres magasságú hágón folytattuk az utunkat, Zoli a Grimselpass felé fordította a bringáját, én pedig a Sustenpass irányába indultam el. A város kempingjében azonban mégsem aludhattunk, így nem ellenkeztem, amikor Zoli bevállalta, hogy a Sustenpass első pár kanyarját közösen tegyük meg, egészen egy víztározó lezárt kis magánútjáig, ami végül tökéletes sátorhelynek bizonyult.
16.nap - a "szólóprodukció" kezdete
2020. július 14.
Innertkirchen - Sustenpass (2260 m) - Wassen - Altdorf - Klausenpass (1948 m) - Spiringen
Táv: 106,02 km
A reggelt egy gyors elköszönés után Zoli fagyos gurulással indította, én pedig megkezdtem az egész délelőttöt igénybevevő hágómászást, megcélozva az altdorf-i Aldit, hogy ott újra friss kenyér legyen az ebédem. Igaz, a nyári mászótúrák során autóval mindig átkelünk 1-2 szomszédos hágón, de mégis meglepetésként ért, hogy mennyire más átélni ezt az élményt két keréken. Hallani, ahogy a szomszédos hegyoldalt zúgnak a vízesések, köszönni a mellettem elvágtázó országútisoknak, pihenő közben bocikat simogatni, megérezni a tipikus svájci „hegy-illatot”. Talán ezek azok a pillanatok, amiért reggel 8-kor már sok kerékpáros lefelé száguld szétfagyott ujjakkal, és semmi pénzért nem cserélnék ezt el? Talán igen, talán nem, de az biztos, hogy én a 2260 métert jelző Sustenpass tábla mellett állva így éreztem magamat. Szerencsére a hágó tetején szakaszosan engedték át csak a forgalmat, így a korlátok nélküli úton is bátran és aggodalom nélkül meg tudtam állni, egyszer-egyszer visszapillantani a mögöttem lévő szintekre.
Apró sziklaalagutak során vezetett fel az út a Susten-hágóra
Egy késői ebéd és szieszta után majdhogynem azonnal jött is a következő kihívás, a Klausenpass személyében. Nyugodtan, kapkodás nélkül indultam meg felfelé, egyrészt időben jól álltam, másrészt már 1500 méter szint volt a lábamban, és még ugyanennyi hátra volt. Igaz, nem terveztem felmenni a hágó túloldalára, végül is kinek jut az eszébe sátorral, teljes menetfelszereléssel ennyi szintet megmászni? Nekem biztos, hogy nem, de a térképről táborhely-gyanúsnak tűnő hely nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, lakóházak, nyaralók, és nyüzsgő élet fogadott. Előzetesen Zoli kitanított, hogy a hágókon nagyjából csak a patak mellett lesz esélyem táborhelyet találni, úgyhogy jobbnak láttam sietni, hátha találok fentebb vízszintes területet. Azonban rutinosabb túratársamnak - szokás szerint - igaza volt, egy gazos félalagút szervizútján kívül tényleg minden függőleges legelő volt, úgyhogy kénytelen voltam felmászni a lemenő nap fényében 1952 méterre, aznap másodjára. Már szinte éreztem a hágó tetején lévő hotel konyhájából szálló illatokat, amikor hirtelen megállt velem szemben egy autó. Kipattant belőle egy idősebb hölgy, majd kevert angol-némettel, de kitörő lelkesedéssel gratulált, megtárgyaltuk a honnan-hova, milyen idő lesz és hasonló alapkérdéseket, és ahogy jött, olyan lendülettel tovább is állt. Ő jobban örült, mint én, annak, hogy lassan felérek a Klausenpass-ra, én viszont ledöbbenve tekertem tovább.
A nap második hágójának tetején
A mászásokról szerzett negatív tapasztalatok miatt a „morcos svájcinak” titulált emberek ebben a pár napban számomra teljesen megváltoztak, a lehető legjobb irányba. Ezt még fokozta, hogy az rohamtempóban való táborhely-keresés közben egyszer csak feltűntek lakóautók és egy sátor is a kihalt városkák között. Megörültem, ám egyben el is kezdtem félni, nehogy egy kempingbe fussak bele, mert akkor muszáj lett volna továbbhaladnom, bele az éjszakába. Bekopogtam a magányos sátor ajtaján, ahol egy japán család kukucskált ki, majd kézzel-lábbal sikerült megfejtenem, hogy ez bizony egy teljesen ingyenes, legális kemping hely. Ilyet sem láttam még Svájcban, úgyhogy rögvest fel is állítottam a sátrat, és a 3000 méter szintes nap után már sem a hideg, sem a sötét felhők nem zavartak, amik végül a következő napok során a túra kísérőivé szegődtek.
17. nap
2020. július 15.
Spiringen - Filzbach - Walenstadt - Sargans - Vaduz (Liechtenstein) - Feldkirch (A) - Nenzing
Táv: 126,15 km
Szemerkélő esőben pakoltam össze reggel, és folytattam a tegnapról megmaradt gurulást a Wallensee felé, követve a bordó kerékpáros útvonalat jelző táblát, amiket direkt sem lehetett elrontani. A tó nem okozott számomra különösebb élményt, főleg, a Thurnersee festői házai után, illetve az idő is egyre szürkébb lett, olyannyira hogy a sargans-i Coop-ba már a kamásli ellenére is beázott cipővel estem be. Étvágyam már egyre inkább nem volt, vizes ruhában meg nem sok kedvem volt ücsörögni egy fura alakokkal teli vasútállomáson, úgyhogy a Rajna felé vettem az irányt, hogy átkelhessek Liechtenstein fővárosába, Vaduzba. 2017-ben már volt szerencsém körülnézni a miniállam főterén, ám az akkor látott ünnepség napján a hely teljesen más képet mutatott. Most a tömeg helyett csak 2 ázott bringatúrázó üldögélt kint a szakadó esőben, úgyhogy egy együttérző biccentés után szinte gépiesen megcéloztam a már Ausztriában lévő Feldkirch városát. Az egyenes, sík utak után egy-egy város macskaköves kis utcáit felüdülésnek éltem meg, és innentől magabiztosan folytattam az utamat ezen a napon, tudva, hogy alvóhely biztosan lesz a bringaút mellett.
Ausztria komor ábrázattal fogadott
18.nap
2020. július 16.
Nenzing - Bludenz - Gaschurn - Silvretta-Bielerhöhe (2032 m) - Ischgl - Landeck
Táv: 108,22 km
Nem túl őszinte mosollyal vettem fel a vizes zoknimat és a hasonló állapotban lévő cipőmet, még egy lapáttal rátéve a dologra, hogy reggel felkelve egy csiga-invázió kellős közepén találtam magamat. De nem volt mit tenni, leszedegettem a puhatestű álomőrzőimet a sátorról, és megcéloztam a bludenz-bürs-i Hofert, friss reggeli reményében. Lézengtem egy sort a boltban, a kenyérfélék már nem csúsztak, úgyhogy inkább csak biztonsági ételként vittem magammal pár fánkot, ugyanis innentől megindultam felfelé, a szólóprodukcióm harmadik hágójára. Az út első fele unalmasnak is tűnhetett volna, az egyenesen haladó főút mellett cikáztam kisebb utakon, mindig amerre mutatták az újabban zöld táblák, de engem az unatkozásnál sokkal jobban lefoglalt az egyre jobban felázott és átfagyott lábam. Igazából már előre tudtam, hogy nem feltétlenül jó ötlet, a zokni-nejlonzacskó-szandál-kamásli kvartet, pont ebben a sorrendben, amikor keresgéltem a megfelelő zacskókat az alkotásomhoz. De mivel véletlenül nem volt powerbank-ről tölthető cipőszárítóm sem, kénytelen voltam így folytatni a hágómászást. Nekem is hihetetlen volt, de egészen komfortos volt, bár 1-2 szépséghibája volt a dolognak: kilyukadt a zacskó a lábujjamnál, illetve tekerni sem annyira kényelmes szandálban. Szerencsére sikerült a tudatom alá berejteni ezeket a tényeket, s mire újra a felszínre kerültek, már a hágó előtti utolsó faluban jártam – akkor pedig már semmi kedvem és fedett helyem sem volt megint öltözködni.
Miközben próbáltam nem kidönteni a hágó kezdetét jelző táblát a nekitámasztott bicajommal, átfutott az agyam a rövid ebédszünetben elolvasott tájékoztató a Silvretta-Hochalpenstraße-ről. Kisforgalmú, autósok számára fizetős hágó, a 2032 méteres magasság, 34 hajtűkanyar, átlagosan 10%-os meredekség. „Hát jó, akkor vágjunk bele!” – elmélkedtem, miközben csigatempóban elmentem a fizetőkapu mellett, és próbáltam szemrevételezni, hogy mi vár rám pontosan. Az első pár kanyar még egész jól ment is, ám ez nem volt végig így. A folyamatosan szemerkélő eső belopta magát a hiper-szuper esőkabátom ujjai alá, egyre jobban hűlt a levegő, az evés már napok óta nem esett jól, hiába volt tele minden földi jóval a táskám, és a sátor is magába szívta a lehető legtöbb vizet.
A szűnni nem akaró csapadék dacára a Silvretta Hochalpenstrasse sem maradhatott ki
Számítottam a nehézségekre, még reggel a kormánytáskámba került a fülhallgatóm, így az eső kopogása helyett, a lényegesen motiválóbb zenei ütemekre rugdostam felfelé Surly-t. „Az Alpok álomútja, igazi ínyenceknek”, futott át az agyamon az útnak a honlapján szembejövő szlogen, amikor megláttam az 5 fokban lefelé száguldó rövidnadrágos bicajosokat, amit nemsokára én is átérezhettem, igaz duplanadrágban. A hágót jelző tábla jó pár száz méterre volt a parkolótól, így kénytelen voltam egy holland családot visszasétáltatni, hogy lefotózzanak vele, annak ellenére, hogy nem értették, hogy mit mutogatok visszafelé, mivel ők észre sem vették a magasságot jelző feliratot. Miközben vonultunk, begyűjtöttem egy halom csodálkozást és ugyanennyi gratulációt, ami jól esett, de nem melegített fel, úgyhogy nagy nehezen rászántam magamat a gurulásra. A didergés közben szépen fogytak a kilométerek, szemmel kutattam az aznapi táborhelyet, aminek feltétele volt, hogy a lehető legközelebb legyen Landeck-hez. Addig húztam-halasztottam a dolgot, amíg szépen begurultam a városba, várva, hogy a térképen felfedezett Grillplatz az elképzeléseimnek megfelelő lesz. Egy, a városból kifelé tartó bringaút mellett volt a sütögető hely, így bíztam benne, hogy nyugodtan le tudok sátrazni szinte bent a városban is, esőben még az osztrákok sem sütögetnek. Persze, nem ment ez ilyen egyszerűen, mivel az Inn-folyó szemközti partján lévő főutat lezárták, így a másfél méter széles bringaútra terelték a teljes forgalmat, 30 perces áthaladási idővel. Határozottan közölték a forgalmat irányító rendőrök, hogy hogyan működik ez a „zsilip-rendszer”, így jó 20 percet várakoztam egy másik túrabicajossal, hogy átengedjenek minket. A német sráccal hamar összebarátkoztunk, és mivel ugyanolyan színű esőkabátjaink voltak, köszönés helyett is megvolt az alaptéma. A letelt időlimit után ő továbbhaladt az olasz tengerpart felé, én pedig befoglaltam a folyóparti szállásomat, lelkileg felkészülve a holnapi hazaútra.
19. nap
Last day – 2020. július 17.
Gondolatok hazafelé
„Dehogy hagyom itt a cuccaimat”- rázom a fejemet a kalauznak, amikor felajánlja a lehetőséget. Ő nem érti, hogy miért akarom végighúzni a táskáimat a fél vonaton, én pedig nem értem, hogy hogy gondolja, hogy csak úgy otthagyok minden értékemet, őrizetlenül a vonat túlsó felében. Amikor kulcsra zárja a kalauz a külön, bringák számára felcsatolt kocsit, kitisztul, hogy oda csak az ő felügyeletével teheti be bringás a lábát, de már lekéstem ezt a lehetőséget.
Elfoglalva a helyemet, kipakolva a hadseregnek is elegendő frissen sütött péksüteményt, tulajdonképpen be is fejeződött számomra ez a kaland. A felhők a völgyben úsznak, a hideg kezeim még emlékeztetnek arra, hogy nem olyan idilli élet van odakint, mint amilyennek a meleg, száguldó vonatból tűnik. Annak ellenére, hogy alig hagytuk el Landeck-et, máris irigykedve nézem az esőben, szembeszélben küzdő bringásokat, akik biztos, hogy nem ezt gondolják felpillantva az elsuhanó Railjet-re. Átpörgetem a fejemben a képeket, az eseményeket, egészen a rettentően távolinak tűnő athéni kánikulától a vasútállomásig, ahol újra fel kell a venni a hétköznapi maszkot, - minden téren - és ugyanolyanná válni, mint az összes munkába, haza igyekvő osztrák. A nosztalgikus gondolatmenetek közben megjelenik a kijelzőn, hogy hamarosan megérkezünk Wien Hb. állomásra, ahol átszállok a Budapestre siető vonatra. A kalauz jobban tart attól, hogy eltévedek, így leszállva a vonatról lelkesen mutogatja, hogy merre induljak el. „Évi, ugye maradt még a kolbászos szendvicsből?”- hallom a hazai hangokat, majd meglátom a nálam jóval idősebb bringákkal rohanó kis csapatot, akik le sem tagadhatnák, hogy melyik célállomásra tartanak. Újdonsült segítőm is láthatja a mindenkin átgázoló „futókat”, ezért egyszerűen csak a fejét rázva utánuk int, én pedig egy gyors köszönet után már a következő szerelvény legutolsó ajtajánál pakolok. A történetmesélés helyett most már inkább a békésebb ülőhelyemet választom, ahol csak a jegyvizsgáló próbál mutogatással kommunikálni egy öltönyös osztrákkal. „Hát akkor üdv újra itthon”- pillantok ki a pusztaságra az ablakon, és lélekben már a következő nyári kalandokon, hegyek, hágókon járnak a gondolataim.
A túrabeszámolót írta: Bodó Aliz
ÁLTALÁNOS INFORMÁCIÓK A TÚRÁRÓL