A forró vizű pataktól a működő vulkánig

Izlandi túránk utolsó napjai is bőven tartogatott még sok sok kihívást és gyönyörű látnivalókat. Bár az időjárás a fővároshoz közeledvén egyre kegyetlenebb lett, elszántan tapostuk a pedálokat. Igyekeztünk kihasználni a sziget utolsó ajándékait: kipróbáltunk egy igazi izlandi strandot, megfürödtünk egy geotermikus patakban, s végül megközelítettük a működő vulkán kráterét.


 

Hideg és forró víz minden mennyiségben

2021. július 12.

Reggel ismét a végtelen országúton találtuk magunkat. Így a túra végén kezdtük belátni, hogy Izland bármennyire is sokoldalú és szép ország, bringával néha igencsak unalmas tud lenni. A végtelen „sandurokat” azonban már szerencsésen sikerült magunk mögött hagyni, most már tudtuk, hogy minden nap utunkba akad majd egy kisebb város. Délelőtt meglepő módon hátára kapott minket a szél. Napok óta vonszoltuk magunkat a hosszú szembeszeles egyenesekben, jó érzés volt végre kicsit meglendíteni a bringákat. De örömünk nem tarthatott sokáig. Hamar megjelentek az esőfelhők is, s az eddig is felettébb hűvös idő, most már megkaphatta a hűvös-csapadékos jelzőt is. Az egyik legrosszabb kombó, amit bringán átélhet az ember.

Szokatlanul kellemes körülmények között telt a reggelink Hvolsvöllur kisváros Krónan szupermarketjében, ahol a pénztárak után egy pultot alakítottak ki bárszékekkel és telefontöltési lehetőséggel. Csodáltuk az izlandiak leleményességét, hiszen minden ország minden szupermarketjében adott lenne a lehetőség erre, de általában itt csak egy alacsony pult áll a vevők rendelkezésére. Németországban egyszer zuhogó esőben kajáltam már itt, nem szóltak érte, de nem éreztem magam jól közben. Tetszett, hogy itt Izlandon tényleg tisztában vannak ennek szükségességével, így nem fuvaros ló módjára, hanem tényleg teljesen emberi módon étkezhettünk, miközben komor arccal bámultuk ki a szürke valóságba.

A délelőtti órákban hatalmas füves pusztákon gurultak a bringák, a távolban havas hegyek zárták a panorámát. Ezek közül a legjellegzetesebb a Hekla vulkáni kúpja volt, mely jelenleg szunnyadó állapotban van, de bármikor kitörhet. Selfoss előtt aztán rákapcsolt az égi áldás, így gyorsan arra a döntésre jutottunk, hogy megfogadjuk magyar sorstársaink jótanácsát és keresünk magunknak egy hamisítatlan izlandi strandfürdőt. Ilyen létesítményt itt a szigeten nem túl nehéz találni, szinte minden városban akad egy, s ez alól Selfoss sem volt kivétel.

Így azért elég jól el lehet viselni a 12 fokos, esős időjárást

Nagyjából 1200 forintos belépődíjjal minden szolgáltatást igénybe lehetett venni, a gőzfürdőt, a szaunát, a csúszdát és az összes medencét a 4 fokostól a 42 fokosig egyaránt. Így a forró medencékből nézve, vagy a szaunából kijőve már teljesen más képet mutatott az alig 12 fokos vízszintes esős idő, s már nem tűnt őrültségnek az sem, hogy a helyi gyerekek milyen lelkesedéssel csúszdáztak, vagy játszottak a külső gyermekmedencében. A délután folyamán teljesen sikerült rendbe hoznunk az eddig eléggé rottyon lévő hőháztartásunkat, így elég nehezen szabadultunk a biztonságot adó létesítmény falai közül. A még mindig zuhogó eső elől a városmenti Helliskógur park területén egy barlangban találtunk menedéket. Itt készítettük el vacsoránkat és itt a barlang fedezékében állítottuk fel sátrunkat is. Egy szárazabb nap reményében tértünk nyugovóra.

A rossz idő egyre kreatívabb megoldásokra késztetett minkket a táborhelyeink kiválasztását illetően


 

A forró vizű pataktól a jéghideg óceánig

2021. július 13.

Bár reggel időlegesen javult egy kicsit az idő, az előrejelzések nem sok jót sejtettek. A főútra visszatérve a főváros közeledtét jelezte az egyre növekvő forgalom és a városok számának ugrásszerű növekedése is. Tegnap alig 80 kilométeren már két városka is utunkba akadt, ma sem kellett sokat tekernünk Hveragerði városáig, mely Selfosstól mindössze 13 kilométerre található. A település alatt egy kiterjedt geotermikus mező található, melyet előszeretettel hasznosítanak növénytermesztésre, de van geotermikus sörfőzdéje sőt étterme is. Minket viszont sokkal inkább érdekelt a Reykjadalur, mely nem más, mint egy forró vizű geotermikus patak, mely nem sokkal a falu fölött ered. Bringáinkat hátrahagytuk, s gyalog vállalkoztunk a 7 km hosszú, nagyjából 300 méter pozitív szintemelkedést tartogató túrára. Már az útvonal eleje is izgalmas volt, ugyanis egy aktív geotermikus területen át vezetett az útvonal, ahol mindenfelé bugyogó, köpködő, kénes sárpocsolyák voltak úton-útfélen, melyeket gyakran gyermekkorom egyik legmenőbb magyar együttesének nevével ellátott táblák díszítettek: 100 fo(l)k Celsius. A fürdés ideje még nem jött el.

Ahogy bandukoltunk befelé a völgybe ismét meglepett minket a tegnapihoz hasonló kellemetlen apró cseppes, szúrós záporeső. Akárcsak az első napokban, most is megtapasztalhattuk, hogy Izlandon általában nem sűrű cseppekben hull alá az eső, hanem sunyi módon szinte összefüggő vízfüggönyt képezve kúszik be a vízálló rétegek alá, átnedvesítve szinte teljes ruházatunkat. Így egyre jobban vártuk már a megváltást, s bíztunk benne, hogy ez most valamennyivel melegebb lesz, mint tegnapelőtt a Seljavellir medencéje.

Bő órás séta után végre megláttuk a fürdőzőket a gőzölgő patakban. A part igényes, fából készült stégekkel kiépítve a kis patakon kőgátak gyűjtötték apró medencékbe a vizet, s a fürdőzők nem úgy tűntek, mintha fáznának. Mivel az eső ekkor már rendesen rázendített, úgy döntöttünk, hogy biztosra megyünk, és meg sem álltunk a legfelső stégig. Innen már táblák tiltották a tovább haladást jelezvén, hogy akár 80 fokos is lehet a víz.

Bemenni könnyű, kijönni nagyon nehéz - ilyen a fürdés a geotermikus patakban

Gyors átöltözés után a patak felé vettük az irányt, s gyorsan beláttuk, a figyelmeztető táblák nem a véletlen folytán kerültek ki: mint egy forró fürdőbe, olyan volt belefeküdni a nagyjából 2-3 méter széles patakba. Nem is bírtuk sokáig, gyorsan túlhevültünk, így rákvörös testtel inkább egy alacsonyabban fekvő medencét kerestünk magunknak, ahol már kellemesen meleg volt a víz. Érdekes élmény volt itt feküldni a Reykjadalur kavicsos medrében. Rendszeres vadkempingezőként életem során számtalan alkalommal és helyeztben volt már módom hasonló körülmények között fürödni, ám ilyet még soha nem éltem át. Kint alig volt tíz fok, folyamatosan áztatta a kopár, füves északi tájat a már megszokott aprószemű eső, de egy gőzölgő, kellemes hőmérsékletű patakból szemlélve egészen másképp festett a vidék. Amíg az Alpokban, vagy más magashegységekben ahhoz kellett erőt gyűjtenünk, hogy megejtsünk egy alig pár másodperces esti fürdőzést, itt az erő inkább a kiszálláshoz kellett. Jó egy órai fürdőzés után sajnos eljött ez a pillanat is, visszabújtunk ázott cuccainkba, s megkezdtük a gyalogtúránk második hét kilométerét vissza a bringákhoz.

Délután is folyamatosan jöttek-mentek a záporok. Hveragerði után végre letérhettünk az egyes számú főútról. Nem volt célunk újból visszatérni az innen már alig ötven kilométerre lévő fővárosba, helyette a Reykjanes-félsziget déli partvidékén képzeltük el a befejezést. Közeledve az óceánhoz ismét megtalált minket az uralkodó délnyugati áramlás. Egy örökkévalóságnak tűnt mire sikerült megközelítenünk a parton fekvő Þorlákshöfn kikötővárosát. Térképünk a parton kerékpározható útvonalat jelölt, ám egy alig járható földutat találtunk a helyén, így üggyel-bajjal sikerült visszaverekedünk magunkat az aszfaltos főútra. Szürke táj vett minket körül mohával benőtt lávamezőkkel. Lépésben, alig 10-12 km/h-val tudtunk haladni a makacs szélben, szinte már egyesével számoltuk vissza a kilométereket az ekkor még elképzelhetetlenül messzinek, ám valójában csak 80 km távolságra lévő reptérig. Az idő napról-napra romlott, az eső mellett a hőmérséklet is csökkent. Tegnap Sellfossban még 12 fok volt, ma már csak 8. Úgy voltam vele, ilyen időben nincs mire várnunk, haladjuk csak ameddig tudunk. Hiszen azok a kilométerek, melyeket ma magunk mögött hagyunk, már a holnap távot rövidítik. Márpedig holnap estére mindenképp el kell érnünk a repülőteret.

Bár a fürdés délelőtti program volt, mégis egész nap víz vett körül minket

Időnk és erőnk lett volna még tekerni, de a város után alig 16 kilométerrel mégis a megállás mellett döntöttünk. „Free camping” – mutatott egy sárga, kopott tábla lefelé az óceánpart irányába. „Ezt meg kell nézni magunknak”. Gyorsan beláttuk, hogy ebben a szélben és esőben egy kietlen tájékon nagyon nehéz lenne megaludni, s különben is nagyjából egy kezemen meg tudom számolni életemben hány ingyenes kempingben aludtam. A kis kemping – a körülményekhez képest – nagyon igényes volt. A zuhanyzó nyilván fizetős, de volt saját szél és esőmentes konyhája, s a sátrat is puha legelőre állíthattuk fel.  Megérte megállni!


 

Találkozás egy működő vulkánnal

2021. július 14.

Izland – mintha tudná már, hogy holnap itthagyjuk – egyre inkább bekeményít. Már nyoma sincs a keleti partvidéken tapasztalt napsütéses, kellemes időjárásnak. Mintha egy távoli álom lett volna csupán, úgy hagytuk ott a sziget túlsó végén. Izland ismét elővette a legkomorabb nyári arcát, s minden erejét bevetette, hogy így emlékezzünk majd rá.

Alig tízzel rugdossuk előre a bringákat a metsző szembeszélben és esőben. Esőkabátjaink már belül is nyirkosak, kezeink-lábaink átfagytak, s az előttünk álló alig 70 kilométeres távolság elképesztően hosszúnak tűnik most. A Reykjanes-félsziget ugyanazzal a sötétszürke komorsággal fogadott minket, mint amilyennek a túránk első napjaiban láttuk. Emlékszem, június végén mielőtt megérkeztünk, végigrepültünk az egész sziget felett. Mindenhol sütött a Nap, csak itt, az ország nyugati csücskében nem. Most, hogy jobban belegondolok, nem is értem igazán, hogy miért pont ebben a csücsökben alakult ki az ország központja. Miért itt található a fővárosa és a négy legnagyobb népességszámú városa? Miért nem valahol az északi, vagy keleti területeken? De hiába keresnénk, nem találnák rá válaszokat. Talán még ők, a vikingek közvetlen leszármazottjai sem tudják igazán.

A lávafolyam vége - megérkeztünk a hónapok óta működő vulkán közelébe

Az utolsó napra már csak egyetlenegy látnivaló maradt, a Geldingadalsgos működő vulkánjának megtekintése. Az első napokban már elsuhantunk mellette, s távolról láttuk füstjét, de az igazi találkozást így a túra végére terveztük. Hónapok óta önti magából a lávát ez a kicsi, de annál aktívabb vulkán itt a sziget nyugati részén, s bár mostanra egy kicsit megcsappant a teljesítménye, úgy gondoltuk, nem mehetünk haza anélkül, hogy közelebbről is szemügyre vennénk. A déli parti út mellett hatalmas parkolót hoztak létre a látogatóknak, látszatra minden igaz volt, amit az interneten olvastunk róla: „ez egy tökéletes turistavulkán”. Nincs robbanás, földrengés, hamulövellés, kőzetröpködés. Csak láva van. Neki is vágtunk sok-sok emberrel egyetemben a kitaposott útnak, mely először a már félig kihűlt lávafolyam végéhez kalauzolt minket. Itt testközelből megérinthettük a megkövült folyamot, mely néhol még langyos, sőt gázok-gőzök is előtörnek belőle. Majd felkaptattunk a szemközti hegyoldalra abban a reményben, hogy a krátert is megpillanthatjuk.

Pocsék idő volt! Ez lett a legjobb kép, amit a főkráterről sikerült készítenünk

Jó 3-4 kilométert kaptattunk felfelé a szűnni nem akaró makacs esőben. A túloldalt már látszott egy-két lávafolyam a távolban, de az átvonuló felhők miatt nem igazán volt rálátásunk a vulkánra. Az emberek többsége autós turista volt, alulöltözött, kényelmes típus. Ők hamar feladták a küzdelmet, s visszafordultak a parkoló irányába. Mi úgy döntöttünk, hogy felkaptatunk a következő hegygerincre is. Jól tettük, ugyanis a következő csúcs már a forró lávamező fölé emelkedett. Lábunk alatt ott piroslott az állandóan ömlő láva, s most már felfedeztük magát a krátert is, melyből folyamatosan csordogált az utánpótlás. A kráter nagyjából olyan magasságban volt, mint a mi hegyünk, így nem láttunk bele, de a vulkán nagyjából 10-15 percenként „böffentett” egy nagyot, ilyenkor megmozdult a láva, mint amikor valaki elesik egy teli pohárral a kezében úgy fröccsent ki teltejéből egy adag, majd lassú csorgással végigfolyt a piros folyam egészen a hegy lábáig, ahol egy egyre növekvő piros tavat alkotott. Kőkemény volt itt fent a metsző szélben és állandóan szitáló esőben álldogálni, de így is hatalmas csodálattal bámultuk a természet műalkotását. Életem során néhány működő vulkánnál már megfordultam, eddig legaktívabbnak az Etna bizonyult, mely 2011-ben a látogatásunk után néhány nappal komoly kitörést is produkált, lávafolyamot ilyen közelről előtte még soha nem tapasztaltam.

Igen, az ott láva!

A hosszú gyaloglásnak és a sok-sok nézelődésnek hála már jócskán benne jártunk a délutánban, mire visszaértünk a bringákhoz. Elkezdődhetett a túra utolsó bringás felvonása, melynek stílusosan akár a „reptér túl messze van” címet is adhattuk volna. Mindössze 32 kilométer maradt a túrából, mégis egy örökkévalóságnak tűnt az út. Át kellett kelnünk egy kisebbfajta hágón, ahol olyan szelet kaptunk, hogy még tolva is alig tudtuk megtartani a bringák egyensúlyát. Grindavík után aztán némiképp javult a helyzet, ahogy az addig nyugati irányt északira cseréltük. Kereszteztük az egész félszigetet, s – ahogy elértük a reptérre vezető kétszer két sávos főutat – úgy egyszersmind be is zártuk az körtúrát. Innen már csak berugdostuk a gépeket Keflavík kicsiny városába. Ismerősen fogadott minket a Krónan áruház, ugyanazzal a fagyos fogadtatással, mint túránk első reggelén. De akkor még bizonytalan idegenekként indultunk a sziget meghódítására, most pedig fáradt, de sokat tapasztalt vándorokként tértünk vissza ugyanide. Szálláshelyül a reptér környékén található kis tó partját választottuk, itt aludtunk az első izlandi éjszakánkon is. S bár egész éjjel tombolt a szél, és szitált az eső, most már kezdtük elhinni – ezt a túrát megcsináltuk!


 

Az utolsó fagyos nap

2021. július 15.

Mintha semmi sem változott volna azalatt a majdnem 3 hét alatt, ami eltel azóta, hogy először itt táboroztunk. Ugyanaz a ködös, hideg reggel köszöntött ránk ma is, mint túránk első napján. Nem igazán akaródzott ma előbújnunk a sátorból. A reptér alig másfél kilométerre van tőlünk, járatunk pedig csak a délutáni órákban fog elrajtolni. Végül aztán mégis búcsút intünk hálózsákjaink melegének, s visszagurulunk még Keflavík városába. A kicsiny, de Izlandi mértékkel mérve mégis nagyobbacska város a megszokott nyugalommal fogad minket. Utolsó bevásárlás következik, s a reggelit már egy szélvédett buszmegállóban fogyasztjuk egy saját magunk által főzött meleg tea kíséretében. Majdnem delet ütött az óra mire visszatértünk a reptérre, pontosabban a parkolójában található Bike Pit bringaszerelő konténerbe. Az elmúlt 3 hétben rengeteg bringás érkezett a szigetre, erre utal az itt található bringásdobozok mennyisége. Mivel a saját dobozainkat már nem találtuk, kiválasztunk két méretes papírdobozt, s ezekbe raktuk össze a gépeket. Most már enyhe félmosollyal az arcunkon tanulmányoztuk azt a 12 piktogrammot, melyet helyi barátaink jótanácsként ragasztottak fel ennek a praktikus épületnek a belső falára. Nagyrészüket magunk is volt módunk megtapasztalni. Például az oldalszelet, a rázós utakat a rossz időt, az élelmiszerboltok hiányát, az esőt, az éjszakai világosságot mind-mind átéltük azzal a különleges jelenséggel, hogy nem egyszer a madarak olyan közel merészkedtek hozzánk, mintha egy Hitchcock filmben lennénk. Egyszer egy sirály konkrétan el akarta lopni a fejemről a sapkám. De akadt szerintünk téves megállapítás is. Azt írják, az autóvezetők a vikingek leszármazottjai, s nem igazán előzékenyek a bringásokkal. Mi ennek pont az ellenkezőjét tapasztaltuk. Végül eljött az idő, beléptünk a fűtött terminál épületébe, s innentől Izland szürkesége, a 8 fokos hőmérséklet, az apró szemű eső és a szél már csak kirakatként és az emlékeinkben létezett tovább.

Mióta útnak indultunk, sok-sok kalandvágyó bringás érkezett a szigetre - erről árulkodott a sok-sok kartondoboz a repülőtér bringaszerelő konténerjében


Végszó

Sokak számára őrültségnek tűnhet egy ilyen kietlen helyre bringatúrát szervezni. Azt mondják, hogy ezáltal pont az az élvezet veszik el, ami a bringatúra lényegét alkotja. Aki ismer engem, az tudja, hogy mennyire utálok koratavaszi bringatúrákról fagyott lábfejjel, ázottan hazatérni. De mégis, volt valami különleges, valami romlatlan szépség, ami erre a szigetre hozott. Több országról olvastam már azt a megállapítást, hogy először elvesz, hogy aztán adhasson. S gyorsan be kellett látnom, ez a megállapítás Izlandra is igaz. Gyorsan elvette tőlünk a kényelmet, a komfortot, a kellemes meleget és sokszor a napsütést is. Ám ahogy egyre beljebb hatoltunk az országba út tárta fel ezer csodáját. Izland – bár egy szélességi fokon fekszik Skandináviával – mégis teljesen más világ. Az óceáni jellege miatt sokkal vadabb, sokkal kitettebb élmény itt bringázni. S bár csodálatos természeti adottságokkal rendelkezik, néha hihetetlenül monoton tud lenni. Soha nem felejtem el azokat a hosszú órákat, ahogy küzdöttünk a szembeszéllel a jellegtelen országutakon: sehol egy ház, egy tábla, egy kereszteződés. Megtapasztaltuk ezt a sziget északkeleti vidékén éppúgy, mint a déli part „sandur”-jain. Aztán egyszer csak a semmiből előbukkan egy vízesés, olyan nagy, olyan bővízű, olyan szép, még soha nem láttunk ilyet. Szivárványként csillognak körülötte a páracseppek, s minden látószögből másnak mutatja magát. De ugyanígy hatalmas élmény egy természetesen meleg kültéri medencében, vagy patakban fürdeni. Vagy egy gejzír, vulkán, iszapfortyogó, vagy gázkitörés formájában megtapasztalni azt a hatalmas természeti erőt, amely egykor létrehozta ezt a szigetet itt az óceán közepén.

Lehet, hogy Izland nem az a hely, ahová rögtön visszavágyódik az ember, viszont megtanította nekünk azt az örök igazságot, hogy a változatosság gyönyörködtet. S a dolgok pont olyan szépek, amilyen szépnek akarjuk látni őket. S így Írországot, Skóciát, Skandináviát, s most már Izlandot bejárva végre elmondhatom, nem létezik olyan, hogy rossz idő. Csak rossz felszerelés.

Szembeszél és hosszú egyenesek - Izland déli partszakaszán

A Vatnajökull lábától már mindketten bringanyeregben folytattunk utunkat nyugatnak, vissza a főváros irányába. A déli part látványosságairól - a hatalmas gleccserekről, vízesésekről ódák zengenek, azt azonban elfelejtik a bringásokkal közölni, hogy az egyetlen út itt végtelen pusztaságokon halad keresztül, mely szembeszélben komolyan próbára teszi a legelszántabb vándorok tűrőképességét is. A következő fejezetben megpróbálunk feljtuni Izland legmagasabb hegyére, majd számtalan szebbnél szebb vízesést tekintünk meg.


 

Fent a Vatna gleccserén

2021. július 8.

Mindössze 33 kilométer választott el minket a Sandfell nevű parkolótól. Attól a helytől, ahonnan meg lehet kezdeni a csúcstámadást Izland legmagasabb csúcsára, a 2110 méter magas Hvannadalshnúkur-ra. Vegyes érzelmekkel fogadtam ezt a napot. Egyrészt vártam is, hiszen pár éve bevette a fejebmbe magát egy olyan bizarr gondolat, hogy ha egy országban járok, akkor a bringázás mellett igyekszem annak legmagasabb pontjára is feljutni. Már szép hosszú a lista: Nagy Britanniától Ausztrián és Svájcon át Görögországig, vagy egészen Japánig 23 ország legmagasabb hegye szerepel rajta, s – bár Izland teteje azért nem egy könnyű csúcs – előzetes olvasmányélményeink alapján azért mégsem tűnt lehetetlennek. Egyrészt tudni kell, hogy a nagyjából két magyar megye területű Vatnajökull összefüggő jégmező teteje már nem túlságosan meredek, inkább egy hatalmas fennsíkra hasonlít. Másrészt pedig azon szerencsés helyzet alakult ki, hogy a parkolóból egy irányban mindössze 11,4 km gyaloglással (no és persze 2000 méter függőleges szintemelkedéssel) egy egynapos túrába is beleférhet. Ha a sors másképp rendezi és valahol a jégmező közepén van a csúcs, nyilván esélytelen próbálkozás lett volna számunkra, ugyanis nem rendelkeztünk a fentalváshoz szükséges felszerelésekkel.

Ugyanakkor a gleccser azért mégiscsak gleccser, mégha nem is túl meredek, s nyilván kötéllel, hágóvassal, jégcsákánnyal nem készültünk, ez már végképp nem fért be, a vastag ruházat miatt így is a szokásosnál nehezebb felszerelésünkbe. Ez sajnos jelentősen csökkenti a sikeres mászás esélyét, jól tudtuk.

Ám mivel az autóbérlés miatt eleve gyorsabb haladásra kényszerültünk, s kirándulásra mindenképp terveztünk ide egy teljes napot nem volt kérdés: teszünk egy próbát!

Roppant szeles időjárással indult a mai nap. Már-már kezdtük elfelejteni túránk első napjainak félelmetes széllökéseit, s lám most újra meggyűlt a bajunk az izlandi bringások fő ellenlábasával. Mikor még a Kjölur magashegyi útvonalon haladtunk folyamatosan az járt az eszemben, hogy „te jó ég, ezt előbb-utóbb szemből is meg fogjuk kapni ezt a löketet valahol a kör utolsó felén”, s lám megint igazam kezd lenni. A mai nyugati szél majdnem megállította alattunk a bringákat.

Tegnap a Jökullsárlónnál összefutottunk egy magunkfajta bringás vegyespárossal, az egyik végeláthatatlan egyenesben ismét feltűntek előttünk. A szél miatt nagyjából 10-12-vel haladhattunk, de így is megelőztük őket. Szegény lány az út szélén állt behúzott fékekkel és remegő lábakkal, szája sírásra biggyedt, s láttam rajta, hogy – ami az izlandi időjárást illeti – végképp betelt nála a pohár. Mi sem voltunk sokkal vidámabbak, talán az hajtott minket, hogy 33 kilométerre van az a fránya parkoló, de ez a – normál körülmények között említésre sem méltó szakasz – ma szépen kitöltötte az egész délelőttünket.

A térkép alapján egyszerű út vezet fel Izland tetejére. A valóság azért kicsit más!

Sandfell parkolójában egy árva lélekkel sem találkoztunk, csupán egy szépen kidolgozott térkép fogadott egy piros vonallal mely összekötötte ezt a helyet a csúccsal. Egy kis temető, egy magányos fa és egy kövér legelő adta meg a hely alaphangulatát, melyen egy népes birkanyáj legelészett. Megebédeltünk, majd bringáinkat magukra hagyva nekiindultunk a hegynek. Az első ötszáz méter szint meredek, de könnyen járható ösvényt hozott patakvölgyekkel, zuzmóval benőtt kövekkel. Majd egyre inkább elkezdett fogyni a növényzet – ahogy eddig tapasztaltuk – s hétszáz méteren már igazi magashegyi táj fogadott. Nagyjából mintha 2500 méteren jártunk volna az Alpokban. Egy kopár sziklamezővel néztünk farkasszemet, s feljebb már ott csillogtak a hófoltok, melyek ezer méteren már egy összefüggő hatalmas hómezővé olvadtak össze. Ahogy számítottunk rá tényleg vállalható volt a meredekség, a táskánkban lapuló hómacskákra sokáig egyáltalán nem volt szükség, könnyedén baktattunk felfelé a terebélyes hómezőkön. 1300 méteren találkoztunk a túránk során először és egyben utoljára emberekkel. Egy páros baktatott lefelé hágóvasban, kötéllel összekötve. Örültünk nekik, hiszen innentől az ő nyomaikat követtük. Itt már csodálatosan kéken ragyogott felettünk az ég, a hegyet körülölelő felhők felett jártunk magasan, s a korábbi piszkosfehér hófoltok helyett itt már csodálatos fehér szín uralta a látóhatárt minden irányban. Igazi téli hangulatunk kerekedett, ahogy baktattunk a hágóvasak által kihasított nyomokban a végtelennek tűnő hómezőn. Szuper volt az időjárás, a hegy lábánál délelőtt minket rendesen gyötrő szélnek nyoma sem volt errefelé.

1500 méter felett a gleccser mégjobban ellaposodott, ugyanakkor sajnos elkezdett töredezni is, egyre több apró gleccserszakadékot kellett átlépdelnünk, s ez sok bizakodásra nem adott okot. Most már nagyon örültünk a nyomoknak, melyek látszatra rendre megtalálták az átjárókat a kisebb hasadékokon. 1850 méteren aztán sajnos megszakadt ez a széria. A nyom egy nagyobb hasadék előtt jobbra és balra is kitért, de minkét irányban megszakadt. Elődeink is keresték az átjárót az előttünk tátongó nagyjából egy méter széles hasadékon, ám nem találtak biztonságos átkelési pontot rajta, így visszafordultak. S ezt találkozásunkkor szépen elfelejtették közölni velünk. Alizt felettébb bosszantotta ez a dolog, ő már nagyon közelinek érezte a csúcsot, én örültem neki, hogy idáig feljutottunk.

Téli hangulatban túráztunk a Vatnajökull végeláthatatlan gleccsermezőin

Lefelé aztán már nagyon könnyű volt a haladás a kellemesen lejtő hómezőn, így pillanatok alatt elértük a gleccser alját, s a kora esti órákban már újra kedvenc birkáink társaságában készítettük a vacsoránkat, s a nagy fa alatt tértünk nyugovóra.


 

A „sandurok” földjén

2021. július 9.

A tegnapi szembeszeles, gyilkos tekerés és a délutáni hosszú, de sikertelen mászás után fáradtan másztunk elő sátrunkból Szerencsére reggel még nem volt jelentős szél, így gyorsan elértük Skaftafell apró, de jelentős turistaközpontját. Több gleccser is itt szalad le a Vatnajökull hósipkájáról, de még ennél is jelentősebb látnivaló a 12 m magas Svartifoss vízesés, mely sötét lávaoszlopok között hull a mélybe. Nagyjából fél órás gyaloglással közelíthető meg ez az – Izlandi viszonylatban – kicsinek mondható zuhatag, mégis rengetegen látogatják, mert szépsége felveszi a versenyt a komolyabb vízesésekkel.

Svartifoss - egy kicsiny, de annál csodásabb vízesés

Nagyjából 140 kilométerre távolodtunk el Höfn városától, s pontosan ugyanilyen távolságba található innen a következő valamirevaló városka Vík is. Szó szerint a semmi közepén voltunk, bár az egyes út forgalma a Jökullsárlón óta érzékelhetően nőtt. Magunk mögött hagytuk a Vatnajökull hatalmas vulkánját, s beléptünk a „sandurok földjére”. Legalábbis mi így neveztük el a következő jellegtelen és igencsak bringást próbáló szakaszt. Ha nyugatról tekertünk volna kelet felé, valószínű egészen más lenne a véleményünk, hasonlóan a két pomázi bringáshoz, akikkel ezen a szakaszon összefutottunk. Ők az óramutató járásával ellentétesen haladtak, de aztán az Akureyri-Reykjavík szakasz végül kifogott rajtuk, így végül busszal fejezték be a kört. Nekünk még volt időnk bőven, így nem gondolkodtunk semmilyen csalásban, könnyítésben. A „sandurok földje” viszont így is feladta a leckét rendesen.

De először lássuk csak, mi is az a sandur. A szó izlandi nyelven homokot jelent, de itt a déli parton így hívják azokat a hatalmas partmenti síkságokat is, melyet a hegyekből leérkező gyorsfolyású folyók hordaléka töltött fel. Itt a Vatnajökull nyugati lejtőjén található az ország legnagyobb ilyen képződménye, mely nagyjából 140 km hosszú és helyenként 50 km széles. Itt már nincs az óceán partjára kényszerítve az út, a síkság közepén halad hosszú, végeláthatatlan egyenesekkel. Ez önmagában nem lenne baj, ki ne szeretne síkon tekerni? Csak, hát Izlandon ez sem olyan egyszerű. Ha itt megérkezik a szél, az olyan, mintha egy soha véget nem érő emelkedőre tekernénk fel. Egyszerűen nem halad rajta a bringa. Érdekes, mert nyilván itthon is rengeteget tekertem szembeszélben, s délen a tengerek partján, szigeteken, ahol aztán tényleg tudnak igazi szelek lenni. De mégis Izland után teljes biztossággal állíthatom, aki nem járt itt, az nem is tudja igazán, milyen igazi szembeszélben tekerni. Itt mintha sűrűbb, nehezebb lenne a levegő, szinte falat képez a bringás előtt. Minden létező porcikánkba belekapaszkodik és úgy tol visszafelé, mintha mindenáron meg akarná akadályozni, hogy nyeregben maradjunk.

Végeláthatatlan egyenesek brutális szembeszélben - a Vatnajökullt elhagyva megérkeztünk a "sandurok földjére"

Életem során sok szembeszelet láttam már, de eddigi tapasztalataim azt mutatják, hogy ritkán lassított minket 18 km/h alá a legmorcosabb, legmakacsabb fajtája. Itt Skaftafell után néha a 15 km/h sebességnek is örültünk, de általában 13-14-gyel gurult a bringa. S mindezt nem kis energiabefektetés árán sikerült elérnünk.

Az út elképesztően unalmas és lélekölő volt. Izland önmagában egy csodás ország, mégis itt, a déli parton bringázni felért egy elemi csapással. Olyan volt, mintha egy hatalmas tavat úszunk volna át. Egyszerűen nem akart közelebb jönni a másik part. Néha hátra pillantottam, még órákkal később is ott magasodott mögöttünk a Vatjajökull hatalmas hegytömege, előttünk pedig csak a szürke, nyílegyenes sáv, ahogy ketté szeli a kopottas zöld pusztát. A sandurt.

A nap hátralévő részében egy dolog változott csupán, a mellettünk futó villanyvezeték egy kicsit közelebb került hozzánk. Ez volt az egyetlen említésre méltó, ami történt. Izlandon nem nagyon vannak kilométerkövek, távolságot jelző táblák, melyek azért biztatást jelenthetnének egy ilyen szakaszon. Itt nincs semmi. Néhány egysávos híd torlasztotta fel egy kicsit az egyre élénkülő forgalmat, a távoli hegyek sziluettjei óráról órára alig érzékelhetően változtak körülöttünk. Egy kis porszemek voltunk mi ebben a hatalmas pusztaságban.

Késő délután volt már mikor elmondhattuk, hogy az előttünk lévő hegyet már közelebbinek érezzük, mint a Vatnajökullt. Ez a Lómagnupúr függőleges hegyoldala, melynek gyomrában lakik a legenda szerint Izland déli partját védelmező óriás. Lehetett volna egy kicsit jobb fej, s megvédhetett volna minket a széltől, de sajnos az áramlás inkább délnyugatról, az óceán felől érkezett, így esélye sem volt, hogy segítsen nekünk egy kicsit. Kirkjubæjarklaustur előtt futottunk bele a két magyar srácba, Balázs Ottóba és Magyar Zoliba. A magyar zászló hamar elárulta őket. Ők kajával rogyásig megpakolt gépeiken mint a rakéta úgy haladtak kelet felé. Napi kétszáz kilométer sem okozott gondot nekik. Mi örülhettünk, ha meglesz a százas estére. Információt cseréltünk, s adtunk-kaptunk néhány tippet. Mi voltunk a tapasztaltabbak, ők még csak most kezdtek bele a sziget körbekerekezésébe, talán harmadik napja lehettek úton. Nekünk köszönhetik az Öxi úton tett rövidítésüket, melyet a blogjukban az egyik legizgibb szakasznak írtak le. De az út végén a Kjölurt már nem vállalhatták be. Mi annyit tudtunk meg, hogy egyre gyakrabban lesznek már a városok, s szinte mindenhol jó fürdő található, érdemes egyet kipróbálni.

Nagyon jó érzés volt hosszú idő után magyar hangokat hallani, s két ilyen motivált és mindenre elszánt bringással találkozni, pláne egy ilyen nehéz nap után. Így újult erővel végül csak beverekedtük magunkat az alig ötszáz fős kisvárosba, ahol – igaz a fürdő zárva volt – de egy kis boltot azért találtunk. 

A Fjaðrárgljúfur kanyon kárpótolt az egész napos küzdelemért

Az esti órákban egy kis kitérő révén még meglátogattuk a Fjaðrárgljúfur kanyont, mely tudatosította bennünk azt a régóta ismert kerékpáros igazságot, hogy egy szép hely simán megéri az egész napos szenvedést.


 

Tovább küzdünk az elemekkel a déli part kihűlt lávamezőin

2021. július 10.

A tegnapi monoton nap után azt reméltük, ennél már csak jobb jöhet. De nem. A szél úgy döntött, most már nem száll le rólunk. Inkább hozott még egy kis esőt is, hogy teljes legyen a boldogságunk. Egy profin megépített nyilvános mellékhelyiség szélárnyékában húztuk meg magunkat, itt tudtunk valamelyest emberi módon reggelizni. Vicces volt, hogy a nagy pusztán már 20 kilométerrel korábban tábla jelezte a WC-t, de jobban végiggondolva, tényleg ez volt az egyetlen valamire való épület a Kirkjubæjarklaustur és Vík í Mýrdal közötti 70 kilométeres halálszakaszon. A sandurok helyét itt azonban kihűlt, mohával benőtt lávamezhők vették át, melyek az útról egyhangúnak tűntek, de közelről elég elképesztő látványt nyújtottak. Ma is folytatódott a tegnapi szembeszeles halálmenet, így a végén már szinte egyesével számoltuk vissza a kilométereket Vík bevásárlóközpontjáig, ahol végre újra feltölthetjük a Höfn óta már a végét járó élelmiszerkészletünket.

Vík í Mýrdal - Izland legdélebbi települése - nagyon vártunk már rá

Vík í Mýrdal 300 büszke lakosával Izland szigetének legdélebbi települése. Azon kevés falu egyike Izlandon, amely tengerparton fekszik, de nincs kikötője. A település közvetlenül a Mýrdalsjökull gleccser alatt fekszik, ami Katla vulkán felől érkezik. Így reális esélye van annak, hogy egy kitörés alkalmával a vulkáni tevékenység során felolvadt jég a lávával keveredve egyszerűen belesöpri az Atlanti-óceánba. A Katla ugyanis egy aktív vulkán, jellemzően 40-80 évente tör ki. Legutóbbi kitörése 1918-ban volt, tehát már esedékes a kitörése. A helyiek leginkább a vulkánt borító 400-700 m vastag jégréteg elolvadása miatt keletkező ártól félnek, ami elsodorhatja az egész falut. A falu temploma, ami egy domb tetején áll, az egyetlen olyan épület, ami túlélhet egy ilyen áradást. A helyiek emiatt rendszeresen gyakorolják, hogy a kitörés leghalványabb jele esetén, hogyan kell eljutni leggyorsabban a templomba.

Mi az imaház helyett inkább a partmenti hatalmas bevásárlóközpontot vettük célba, mely – amellett, hogy fűtött volt és tökéletesen védett a szél ellen – egy közepes méretű Krónan szupermarketet is tartalmazott. Kicsit bosszankodtunk rajta, hogy a jó kenyereket már felvásárolta az itt megpihenő népes turistahad, akik buszokkal, bérelt kocsikkal járják a vidéket, de azért hellyel-közzel sikerült értelmesen bevásárolnunk. Nagyjából egy óra pihenés és melegedés után indultunk tovább. Vík után elhagyja az országút a szeles partvidéket, ugyanis itt a sziklák már újra egészen az óceánig érnek. Jókora kaptató után azonban hamarosan visszatértünk a következő partszakaszra, Reynisfjarára, melyet nemcsak Izlandon, hanem világszerte az egyik legszebbnek tartanak. A tomboló szél hatalmas hullámokkal ostromolta a koromfekete vulkáni hamu borította partot, fölénk pedig jellegzetes bazaltorgonás bejáratú barlang emelkedett. Mindenfelé táblák figyelmeztették az embereket az óceán veszélyeire. Sajnos sokan elfelejtik, hogy egy óceán partján teljesen más jellegű hullámzás tapasztalható, mint például a Földközi-tengeren, vagy a Balti-tengeren. Itt a kevésbé magas hullámok is sokkal testesebbek, jóval nagyobb erővel ostromolják a partot, s  sok felelőtlen turistát bemostak már Reynisfjaráról is. Jobb esetben csak a cipőnk lesz vizes, ám egy erőteljesebb úgynevezett „sneaker-wawes” akár életveszélyes szituációt is teremthet.

Reynisfjara - magányos séta Izland egyik legszebb partján

Mivel nagy volt a tömeg, úgy döntöttünk, jobban szemügyre vettük a strandtól balra található partszakaszt is. Egyetlen hátulütője az volt a dolognak, hogy errefelé egy szakaszon a nagyobb hullámok közvetlenül a sziklafal alját ostromolták. Megfelelően kellett időzíteni, hogy ne ázzunk el. De a kaland minden pénzt megért: egy egészen elképesztő, néptelen szilás partszakasz tárult a szemünk elé, s a távolban felsejlettek a Reynisdangar („Troll ujjai”) bizarr sziklakombinációi. A fekete kavics és a feléjük emelkedő szürkés ívelt sziklák összhangja elképesztő forma- és színvilágot alkotott, itt kezdtük megérteni, hogy nem voltak túlzóak az útikönyv fellengzős kifejezései.

A partvidéket elhagyva ismét a zöld szín összes árnyalata uralta a látóhatárt. Az útmenti farmok és szénabálák egyértelműen jelezték, hogy lassan, de biztosan közeledünk a fővároshoz. Ma is összehozott a sors két magyarral, ők stopposként jártak-keltek a sziget nyugati vidékein.

A nap végére érkeztünk meg a Reynisfjara strand túlsó végét lezáró Dyrhólaey-félszigethez. Már nem sok kedvünk volt feltekerni a 16%-os földúton a 70-80 méter magas szilaplatóra, így az alsó parkolót választottuk célpontul. Egész nap szürkés, ködös volt az időjárás, de így estére jutalmul kaptunk egy kevés napsütést is, így a többi lelkes fotóssal együtt mi is csodás képeket készíthettünk a sziklahidakkal és festői öblökkel tagolt félsziget végén.

A Dyrhólaey-félsziget egy kevés napfénnyel is megjutalmazott minket a mai nap végén

A farmok és a népszerű kiépített látnivalók már nem sok teret adnak a szabad sátorozásnak ezen a vidéken. A szigetország az utóbbi időben a skandináv mintától eltérően egyre keményebben fellép a vadkempingesek ellen, különösen azokon a helyeken, ahol sok turista mozog. Éjszakára mi is egy elhagyatott istállót szemeltünk ki, mely amellett, hogy eltakart minket a kíváncsi szemek elől, elég jól védett az egész nap tomboló szél ellen is. Bent a falak között készítettük el vacsoránkat, s itt is állítottuk fel a sátrat. A dupla védelemnek és a viszonylagos sötétségnek köszönhetően nyugodt éjszakánk volt.


 

A déli part leghíresebb vízesései

2021. július 11.

Egyre szelesebbek és hűvösebbek lettek a reggelek, ahogy haladtunk vissza, nyugat felé. Hiába süt fent a nap, az erejét már csak elvétve érezzük. A makacs szél viszont ott van mindenhol, lehetetlenség elbújni előle. Befurakodik kabátunk alá, a csősállal védett arcunk kiálló minden szabadon hagyott felületébe. Kiszárítja, cserepessé teszi bőrünket, s jócskán csökkenti hőérzetünket. Még 256 kilométer a reptér, nem tűnik soknak, de mindketten tudjuk, hogy Izland még tartogathat számunkra kellemetlen meglepetéseket.

A mai napon el fogjuk érni a sziget déli partvidékének két leghíresebb vízesését – ebben a biztos tudatban szálltunk nyeregbe. Érdekes módon a híres vízesések közül jópár közvetlenül a főútvonal mentén található, így szinte le se kell menni az útról hozzájuk. De ez nem feltétlenül előny, hiszen azt is magával hordozza, hogy általában hatalmas a tömeg körülöttük. Reggel már nem volt kedvünk újból letekerni a következő fekete homokos strandra, ahol egy 1973-ban lezuhant repülőgéproncs maradványa a mai napig népszerű turistaszenzáció. Időnk lett volna rá, de egyrészt nem akartuk bekapni a nap folyamán általában egyre erősödő szembeszelet, másrészt nem volt túl sok kedvünk egy irdatlanul rossz állapotban lévő földúton döcögni 8 kilométert oda-vissza.

Skógafoss - az "izalndi vízesések királya"

Így még a koradélutáni órákban a Reykjavík felől érkező nagy tömeg előtt elértük a „Vízesések királyának” becézett Skógafosst, mely 25 méteres szélességével és 60 méteres magasságával egyike a sziget legmeghatározóbb zuhatagjainak. Még egy hosszú, meredek lépcsősort is építettek mellé, hogy felülről is megcsodálhassuk (bár kétségtelenül alulról a legmegkapóbb a látvány). A Skóga-folyón a vízesés felett is találhatók apróbb zuhatagok, de a harmadik után úgy döntöttünk, hogy inkább visszasétálunk a bringákhoz. A két vízesés között egy eldugott völgyben található Izland egyik legrégebbi kiépített termálvizes medencéje a Seljavellir. A helyiek – úgy tűnik – nem tekintik igazi látványosságnak, inkább maguknak tartják meg az élményt, mert nem jelezte tábla a leágazást. Sikerült is jó 5 kilométerrel túlhaladnunk, mire ráeszméltünk, hogy hibáztunk. Szél ide, unalmas útvonal oda, nem volt mit tenni, visszatekertünk a leágazásig, s egy rövid földutas bringázás, majd egy nagyjából egy kilométeres séta révén meg is találtuk a medencét. Mégiscsak jó ötlet volt, hogy nem reklámozták túl a helyet, ugyanis bőven volt hely a medencében. Hűvös volt az idő, nagyjából 10-12 fok lehetett, így gyorsan átvedlettük fürdőruhába és alámerültünk. A víz nem volt túl meleg, de gyorsan megtaláltuk a hőforrás beömlőnyílását, itt egész kellemes volt az ejtőzés. Már csak azt kellett valahogy kitalálni, hogyan fogunk visszatérni a rideg izlandi valóságba. Nekünk még egész jól sikerült, de egy medencetársunk, egy alig néhány éves kisfiú hosszú sírással jelezte szüleinek, hogy ő bizony már itt maradna a meleg termálvízben, ha nem bánják.

Egy termálvizes medence a semmi közepén. Izlandon így van ez rendjén.

A fürdőtől alig húsz kilométerre található a Seljalandfoss nevű zuhatag. Azt gondolná az ember, hogy egy majdnem teljes izlandi kör után már megszokott látvány egy újabb és újabb vízesés, de nem. Igaz sok vízesést láttunk, de mégis mindegyik más. A Dettifoss sáros, robajló víztömege nem hasonlítható össze a „vízesések királynőjének” is nevezett 62 méter magas kristálytiszta vízfátyolával, mely mögé be is lehet sétálni. Esőkabát persze kötelező felszerelés itt is, mint mindenhol Izlandon, ha közelről is meg szeretnénk csodálni. Számomra talán ez volt Izland legszebb vízesése, mely annak is köszönhető, hogy délutánra csodálatos mélykék ég fogadott minket, ragyogó napsütéssel, csodálatos zöld színbe öltöztetve körülöttünk a tájat.

Itt, a Seljalandfoss mellett nem sokkal található még egy sokkal rejtettebb vízesés is, mely messziről már nem látható, ugyanis egy rövidke szurdokon keresztül közelíthető meg. Ez kevésbé látványos, de annál izgalmasabb kirándulást ígér, mert ugyan alig 10-15 méter hosszú a szurdok, de a vízesés párája miatt elég bajos a közlekedés benne. Napos idő ide, vagy oda, azért ma is sikerült elég jól megáznunk.

A Seljalandfoss mögé is besétálhatunk, ha nem félünk a megázástól

Az este viszont vészesen közelgett, így egy autóspihenőben dacolva a széllel megfőztük a vacsoránkat, majd egy hatalmas csillagfürtmező közepébe rejtettük el sátrunkat. Ekkor még nem tudhattuk, hogy az Észak-Amerikában őshonos virágot 1945-ben mesterségesen telepítették be a szigetre, a talajréteg eroziójának kezelésére, ám évtizedek alatt elképesztő mennyiségben terjedt szét az országban, s így már sok helyen veszélyt jelent számos őshonos fajra is, köztük néhány olyan mohafajra, melyeket szinte lehetetlen újra helyreállítani. Mindenesetre ma a sátorhely kialakításánál magunk is megtapasztalhattuk, hogy az erős, vastag szárú növények tényleg nem tűrtek meg maguk mellett más növényfajt.

Tovább a befejező fejezetre

(A geotermikus pataktól a működő vulkánig)

Borúra derű - avagy három napig Izlandon is lehet nyár

 

Elhagyva Akuyreri városát a szörnyű baleset emlékeit próbáltuk új élményekkel feledtetni. Ebben nagy segítségünkre volt a bérelt autó, mely megadta a biztonságot, ugyanakkor én újra vissza tudtam hangolódni a túrakerékpárra. A látnivalókat pedig együtt néztük meg. Szerencsére volt belők bőven. Izland keleti része örökre belopta magát a szívünkbe.


 

Elveszve a sziget északi pusztáin

2021. július 4.

Hajnali fél hétkor már talpon voltam. Alizzal úgy beszéltük meg, hogy a következő napokban kora reggel nyeregbe pattanok, ő pedig plusz pár óra pihenéssel jön utánam autóval. Így koradélutánra a táv nagyrészét már magam mögött hagyom, s a délutáni órákat együtt tölthetjük majd. Ezáltal számomra megmarad a túra kerékpáros jellege, ő tud pihenni, s a délutáni túrákon közös élményeket is gyűjthetünk. Azért is szerettem Alizzal túrázni, mert mindketten arra törekedtünk, hogy a reménytelen helyzetekből is ki tudjuk hozni a lehető legjobbat. Sokszor küzdöttünk már kellemetlen, cudar időjárással, a hegyen necces helyzetekkel, melyek néha visszafordulást eredményeztek, de soha nem volt akkora jelentősége ennek a különleges képességünknek, mint az idei túrán.

Furcsa volt egyedül „felnyergelni” a bringát (természetesen a csomagokat sem hagytam az autóban), s beletekerni az izlandi nagy semmibe, de kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy ez most a legjobb, amit az adott pillanatban tehetek. Jó tempóban vágtam neki a következő száz kilométeres szakasznak, mely már igazi néptelen, vad útvonalat hozott az egyes útvonalon is. Itt már nem volt jellemző az Akureyri előtti forgalom, hosszú percekig, néha negyed óráig sem találkoztam autóssal. Izland északi vidékén eltűnt az emberi lét minden nyoma, nagyjából olyan volt itt tekerni, mint a Vadnyugaton. Sehol egy ház, sehol egy tábla, csak te vagy és az országút alattad. Hosszú órákon keresztül össze voltam zárva önmagammal, gondolataimmal, érzéseimmel. Lehet, hogy más számára ez nyomasztó érzés, és a magánnyal párosítja, de számomra ez jelenti a megtisztulást. Tinédzserként nagyon gyakran magam indultam kerékpáros felfedezőutakra Szombathelyről a Kőszegi-hegységbe és át Ausztriába. Szerettem ezeket a magányos köröket, a fizikai erőpróba mellett a mentális részét is. Nem indultam még többhetes utakra, de ezek a magányosan töltött órák elégnek bizonyultak ahhoz, hogy a zavaró gondolatokat rendbe rakjam magamban és tiszta fejjel érkezzek haza. 

Teljes magányban róttam a hosszú kilométereket a sziget elhagyatott északkeleti vidékein

Itt, Izlandon is jól estek az első magányos kilométerek. Kicsit aggódtam persze Alizért, hogy milyen állapotban ébred majd, minden rendben lesz-e a sátorral, az autóval, de bíztam benne, s 10 óra körül már élénken figyeltem a hátulról érkező autósokra. Ám csak fél 11 után ért utol, s – ahogy megbeszéltük – meg is várt a következő autóspihenőben. Ezt jól csinálják a skandinávok és az izlandiak is, ha már hosszú kilométerenként nincs semmi, legalább autóspihenőket építenek, hogy megtörje valami az út magányát. Általában az útelágazásoknál létesülnek az ilyen kis parkolók, térképekkel, információs táblákkal mutatják be, milyen körülmények várnak azokra, akik elhagyják az egyes főút biztonságát. A Kjölur Highway után már nekünk sem kellett túl sokáig ecsetelni az izlandi mellékutak szépségét és nehézségét.

Nagyjából ötven kilométert jöttem egyedül, így azt beszéltük meg, hogy még egy ötvenest tekerek a mai nap során. Hetvennél újra találkoztunk egy autóspihenőben. A délelőttök elég nehezek voltak Aliz számára. A sátorban elég nehéz felpolcolni a fejet, pedig ezt meghagyták nekünk a kórházban. Sokáig aludt, nehezen ébredt, s az első órák bágyadtsággal és fejfájással teltek. Csak remélni tudtuk, hogy délutánra jobb állapotban lesz.

Hetven után már kezdett elmenni a kedvem a mai naptól. A szél ellenem fordult, az út pedig nagyon alattomosan, szinte láthatatlanul kaptatott folyamatosan felfelé. Nem ment a bringa, küszködtem, oda szerettem volna már érni, elég volt már az egyhangú lávamezőkből. De Aliz előre ment oda, ahová megbeszéltük, így nem volt mit tenni, kaptattam folyamatosan felfelé. Sokezer kilométert tekertem már életemben, de szerintem egy kezemen meg tudom számolni azokat a napi etapokat, ahol egyetlen épületet sem láttam az út mentén. Nos, a mai nap egy ilyen volt. Néhány híd, pár apró tavacska vadlibákkal, néhány kanyargó folyó és hegyvonulat színesítette csupán ezt a szakaszt.

Így szinte megváltásként ért, amikor elértem a Stuðlagil kanyon bejáratát jelző táblát. Aliz már a mellékúton várt rám, bedobtuk a bringát, s kocsival indultunk a tizenhét kilométeres kitérőre a rejtett csoda nyomában. Ez a kanyon sokáig ismeretlen volt a turisták körében, ugyanis a folyó sodrása és vízhozama akkora nagy volt, hogy nem lehetett biztonságosan megközelíteni. 2009-ben épült vízi erőmű azonban megregulázta a folyót és vonzó úticéllá ezt a rejtett, s még ma is sokak számára ismeretlen csodát.

Izland egyik rejtett csodája - a Stuðlagil kanyon

Autóval sokkal kevesebb izgalmat és erőfeszítést jelentett a rázós szakasz. Izlandon alapvetően kétféle földút létezik. A jobb minőségűeken (mint ez itt) csak 80-as sebességkorlátozás van (90 helyett), ezek rendesen le vannak gyalulva és nincsenek rajtuk nagy kövek. Bár a nyolcvanas tempó azért túlzás, 60-nal biztonságosan el lehet vezetni rajtuk. Az F betűvel jelzett utak (mint például a Kjölur Highway volt) azonban már csak négykerékmeghajtású autókkal járhatóak, számunkra is meghagyták a kölcsönzőben, hogy ezekkel ne is próbálkozzunk.

Először a kanyon hivatalosan kialakított parkolójába mentünk, de innen nem lehetett lejutni a folyóhoz, csak néhány kisebb kilátót építettek, ahonnan nem igazán lehetett jól rálátni erre a természeti csodára. Úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk a másik irányból megközelíteni. Aliz szerencsére már jobban érezte magát, így vállalta a tíz kilométeres gyalogtúrát, mely elég népszerűnek bizonyult, ugyanis rengeteg autó állt a lenti parkolóban. Jó döntést hoztunk, ez gyorsan kiderült. Elhaladtunk egy pompás vízesés mellett, majd feltűnt a szemünk előtt ez a bazaltcsoda. Az izlandi viszonyok nem igazán kedveznek a gyalogtúrázásnak, így – mint már többhelyen tapasztaltuk – a népszerű helyekre kiépített turistautak vezetnek. Ez ront egy kicsit a túra feelingjéből, ám nagyon sok a vizenyős terület, így ha rosszra fordul az idő, ez az egyetlen esély arra, hogy ne legyünk nyakig sárosak. Szerencsére most nem kellett megküzdenünk a természet erejével, mióta Akureyribe értünk napról-napra kellemesebb idő köszöntött ránk. Néha már kezdtem elfelejteni azokat a sztereotípiákat, melyek a híresen hirhedt izlandi időjárást jellemzik. Hiszen kellemesen lengedező szél, s egész napos napsütés nem éppen ide tartozik.

A napsütés és a csodás látnivaló Aliz kedvét is visszahozta

Délután újra rövidben voltunk alul, felül és egyáltalán nem fáztunk. A kanyon fala nagyban hasonlított a Badacsonyunk, vagy a Szent-György hegyünk bazaltorgonáira, melyek között pedig egy mentolszínű, kristálytiszta vizű folyó suhant át. Hideg és mély volt, nem lett volna szerencsés belepottyanni. A szurdokból rengeteg jól sikerült fotóval és élménnyel távoztunk. Még a parkolóban megvacsoráztunk, majd az esti órákban visszatértünk a főútra, mely innen már újra lejtett. Bosszantó dolog egy hosszú tekerés után autóval gurulni le a lejtőn. Rövid látogatást tettünk a 90 méter magas Rjúkandi-vízesésnél még, s a Jökla-folyó hídja mellett táboroztunk le egy autóspihenőben, egy német család társaságában.


 

Egészen keleten – lundák és havas hegycsúcsok

2021. július 5.

Ma is folytatódott a tegnapi rutin, én a hajnali órákban már kimásztam a sátor fedezékéből otthagyva a még szunyókáló Alizt, s bringára pattantam. Továbbra is az eredetileg tervezett útvonalon haladtunk, mely ettől a ponttól elhagyta az 1-es számú főutat, s egy aprócska mellékúton (925-ös) közelített a sziget keleti partvidékéhez. Ha mindketten bringával lettünk volna, akkor ez óriási logisztikai feladattal társult volna, ugyanis itt lett volna a leghosszabb bevásárlási lehetőség nélküli bringázás az útvonalon (370 km), de így mindez könnyebbé vált, hiszen Aliz kocsival inkább a főúton maradt, mely érintette Egilsstaðir városát, ahol fellelhető a sziget legolcsóbb áruházláncának (Bonus) egyik üzlete.

Az egyesen sem volt zavaró a forgalom a tegnapi nap, de itt a mellékúton teljesen megállt körülöttem az élet. Találtam egy nagyon hangulatos fatemplomot, majd elfogyott az aszfalt, de így is elég vállalható tempót sikerült tartanom. 19 km-en át zötykölődtem, míg végre sikerült átrövidítenem a 94-es – térképen már sárgával jelzett – útra, melynek végpontja a mai napi fő attrakció, Bakkagerði a fűvel benőtt házaival és „lundás” sziklájával. Az egyedüllét óráiban nem pihentem, igyekeztem a lehető leghatékonyabban haladni, így még jócskán Aliz előtt elértem a Dyrfjöll-hegység hágóútját. Ezt mindenképp meg szerettem volna mászni, így még reggeli és pihenés nélkül nekivágtam a 431 méteres dombnak. Eddig sem voltam oda annyira az izlandi útépítési megoldásokért, általában a terep, s nem a mérnökök adták meg egy útnak a jellegét, igazi hágóval viszont még nem találkoztam a szigeten. A folyó hídjától magam is meglepődtem micsoda meredekséggel küldték neki az utat az elém meredő zöldes hegyoldalnak. Tábla nem volt, de lehetett vagy 13-15%, ami – ismervén a koraősztől késő tavaszig a szigeten uralkodó zord időjárást – elég sok kérdést vetett fel bennem. Három kilométeren keresztül csak rugdostam a gépet, szemem az alattam lévő kanyarulatokon pihent, várva, hogy társam is megérkezzen, de közben már ott volt előttem a hágó teteje is, s innen már mindenképp fel akartam magam küzdeni. Szinte egyszerre érkeztünk meg Alizzal a kicsi, de igényesen kialakított látogatóközponthoz. Jól esett a friss reggeli, autó ide vagy oda, készleteink már elapadtak az utóbbi napokban. S – ha feltekertem – már a lejtőt sem volt szívem kihagyni, így megküzdöttem még az óceán szeles partvidéki útjával is a 134 fős lakosságú kicsiny faluig. Izlandon eddig még nem tekerhettünk közvetlenül a nyílt óceán partján, csak öblök mellett, de a mai nap ez is megadatott.

A Lindabakki (fűház) - Bakkagerði falucska nevezetessége

Mire megérkeztünk Bakkagerðibe ma is iszonyat jó idő kerekedett. „Mit szólnál egy kis bringázáshoz?” – tettem fel kérdést a délelőtti autózástól kissé belassult társamnak. Nem láttam a feltétlen örömöt az arcán, de tudtam, minél később ül majd vissza a bringára, annál nehezebb lesz feldolgozni azt, ami vele történt. „Csak a lundákig és vissza” – unszoltam, de már nem is kellett sokáig biztatni, felvette az Akureyriben vásárolt sisakot, felraktunk egy oldaltáskát és nekivágtunk a távban mindössze 12 kilométeres, de két dombot magában foglaló útvonalnak.

Borgarfjarðarhöfn – így hívják az öbölben magasló „lundafigyelő” sziklát és a mellette található kikötőt. Körülbelül tízezer pár lunda fészkel itt minden nyáron. A sok kis madár már megszokta a sok érdeklődő turistát, így a kiépített lépcsőkön, emelvényeken egészen közel kerülhetünk hozzájuk. Bár többször megfordultam Skandináviában, lundát élőben eddig a napig még soha nem láttam. Viccesek voltak ezek az apró kis vízimadarak, ahogy esetlenül közlekedtek a szárazföldön. Duci testükhöz képest viszonylag rövid szárnnyal rendelkeznek, ezért repülésükben nincs sok kecsesség, s a landolási technikájuk is megmosolyogtató, viszont cserébe kiválóan úsznak. Egészen augusztus közepéig fészkelnek a sziklán, majd útra kelnek és a telet már a nyílt óceánon töltik valahol délebbre. Aranyos mormogó hangot hallatnak, melyet én is próbáltam elsajátítani tőlük. Azt azért nem mondanám, hogy jót beszélgettünk, de feltették a koronát a mai napra.

Közeli ismertséget kötöttünk jópárszáz lundával

A lundás program után rövid gyalogtúrára indultunk a falu feletti sziklás csúcsok egyikére. Mivel a hóhatár nagyjából 500 méteren húzódott, mi egy négyzázas, hómentes, zöld csúcsot szemeltünk ki magunknak. A felettünk magasodó Dyrfjöll meredek ezres csúcsai jégmászó eszközök nélkül megközelíthetetlenek lettek volna számunkra. Továbbra is élveztük a szokatlanul meleg izlandi nyarat, szabályosan izzadtunk a tűző napsütésben, ahogy bandukoltunk fel a sűrű aljnövényzettel benőtt domboldalon. Találkoztunk izlandi pónikkal, majd egy-két patakátkeléssel gyűlt meg a bajunk. Akárcsak a Skandináv-félszigeten, itt is rengeteg a vizenyős terület, mely rendesen megnehezíti a gyalogos túrázást. Végül csak feljutottunk a kiszemelt csúcsra, s ahogy várható volt, innen már közvetlen közelségből feltárultak előttünk a hóval borított ezres csúcsok. Bár méretre alig voltak magasabbak a mi Kékesünknél, látványuk inkább az Alpok két-háromezreseire emlékeztetett. Élveztük a magányt, s azt az elképesztő nyugalmat, ami a hegyekből áradt. Alattunk az óceán kékje, a falucska néhány apró épülete, feljebb a zöld minden árnyalata varázsolt el minket egészen a hóval borított meredek hegyoldalakkal bezárólag. Aliznak is jót tett a mozgás, a délelőtti nyomottsága és fejfájása rohamosan javult a kristálytiszta izlandi levegő és a sok-sok élmény hatására.

Kristálytiszta levegő, csodálatos hegyek és kiváló időjárás - a Dyrfjöll lábánál minden megvolt egyben

Az esti órákban értünk vissza a falu füves reptere mellett hagyott autóhoz, megfürödtünk egy robajló patakban, majd visszaautóztunk a hágó túlsó oldalára, itt állítottuk fel a sátrunkat ma éjszakára. Az egésznapi mozgás és a sok szép élmény hatására gyorsan mély álomba merültem.


 

Egy hosszú nap – külön utakon

2021. július 6.

Ma reggel is megléptem azzal az eltökélt szándékkal, hogy előbb érjek Egilsstaðir városába, mint Aliz. Szerencsére kaptam egy kis hátszelet, így repült a bringa, nagyjából sík is volt a terep, csak egy nagyjából 10-15 km hosszú földutas szakasz lassított meg egy kicsit. Megrendült a bizalmam az izlandi utakban, ugyanis a 94-es számú, másodrendű úton soha nem gondoltam volna, hogy aszfalt nélküli szakaszra bukkanok. S nem is akárhol, majdnem közvetlenül a város előtt. Ilyet utoljára Közép-Ázsiában, a Pamírban láttam, hogy egy nagyvárostól számítva egy földutas szakaszt később egy hibátlan aszfaltos követ. Ott a szegénység számlájára írtam ezt az igencsak furcsa szemléletet, de Izlandon nem hinném, hogy anyagi okokból maradt el az aszfaltozás.

Aliz kímélte földutaktól egyre szürkébb autót, melynek lökhárítóján egy-két új kavicsfelverődés is keletkezett, így jócskán utánam ért csak be az ötven kilométerre lévő városba. Nem volt jó hangulatban, sajnos reggeli fejfájásai nem igazán javultak, s az otthoni orvosok mindenképp javasoltak neki egy harmadik CT vizsgálatot, hogy kizárják a törés okozta belső vérzés kialakulását. Ezt sajnos kérésére sem végezték el Akureyriben, így – mivel a környék messze legnagyobb városában voltunk, megpróbáltunk ezügyben tenni valamit. A helyi kórház alig volt nagyobb, mint nálunk egy orvosi rendelő – nem véletlenül – hisz Kelet-Izland legnagyobb városa mindössze 2500 lakossal bír. Annyival, mint nálunk egy nagyobb falu. A kórházban eleinte kétkedve fogadtak, de miután előkerült a zárójelentés, már segítőkészebbek lettek. Megtudtuk, hogy itt nem lehet elvégezni a kért vizsgálatot csak az innen 70 kilométerre található óceánparti Neskaupstadurban, mely elég távol esik tervezett útvonalunktól. Végül abban maradtunk, hogy Aliz egyedül megteszi a kitérőt, én pedig maradok az eredetileg tervezett nyomvonalon, s majd este találkozunk a déli parton, ott ahol az Öxi út eléri az óceánparti egyes főutat. Ez számomra innen 65 km tekerést, számára pedig több, mint 200 km autózást jelent.

Csodás helyeken vezetett azút

A város után tovább vitt az egyre erősödő hátszél, így gyorsan fogytak a kilométerek. Ma volt a már lassan egy hete tartó álom-időjárásunk talán legszebb napja, a hibátlan kék égbolt és a ragyogó napsütés által Izland a legszebb arcát mutatta felém. Mindenfelé csodálatos, a zöld ezer színében árnyalt hegyvonulatok néztek le rám rohanó kristálytiszta patakokkal, vízesésekkel. A völgyekben a mocsarasabb vidékek kék színben pompáznak a kiterjedt csillagfürt mezőknek köszönhetően. Ezt a jellegzetesen izlandi virágot már több alkalommal megcsodálhattam, de itt, a keleti vidék völgyeiben szinte egész hegyoldalakat öltöztettek ragyogó kék színbe. Út közben azon járt a fejem, hogy vajon nekünk volt ekkora szerencsénk, vagy Izland keleti fele valóban sokkal barátságosabb, mint a legnépesebb nyugati csücsök? Emlékszem, mikor a nulladik nap estéjén még a repcsiről csodáltuk, akkor is az egész sziget napsütésben tündökölt, leszámítva repülőtér környékét, majd napokon keresztül hideg, cudar időben küzdöttünk egészen a balesetig. Akureyri óta viszont lassan már kezdjük is elfelejteni milyen a kabátot, sapkát, kesztyűt viselni, annyira kellemes az időjárás. Ekkor persze még nem tudhattam, de ez a tendencia az út további részére is igaznak bizonyult: ahogy közeledtünk vissza a főváros felé, úgy lett napról napra egyre rosszabb az idő.

A mai nap legnagyobb kihívását az Öxi út tartogatta számomra, mely egy 20,5 hosszú aszfaltozatlan útszakasz. Legmagasabb pontja 540 méteren van, innen fogok majd a sziget déli partjára leereszkedni. Ha az aszfaltozott utat választottam volna, akkor nem kevesebb, mint ötven kilométert kellett volna még megtennem pluszban.

Fent az Öxi úton már hűvös, ködös idő fogadott

Koradélutánra már a nyolcvanadik kilométert tapostam, s úgy voltam vele, ha már így alakult, akkor a mai napba megpróbálok minél többet belerakni. Nem fogok Alizra várni, megyek előre, ameddig csak tudok, előbb-utóbb úgyis utolér valahol. Hiszen holnap reggel úgyis le kell adnunk az autót Höfn városában, oda már nem fogok nyeregben megérkezni, az túl messze van, de akkor mindent megteszek annak érdekében, hogy minél rövidebb legyen az autós szakasz számomra.

De sajnos ez a szeszélyes izlandi szél megint meghiúsította törekvéseimet, ugyanis a völgyben egyik pillanatról a másikra ellenem fordult. Ráadásul pont azon a szakaszon, ahol már megkezdtem a hosszú, monoton emelkedést. Az eddigi 25-30 körüli tempóm így egyhamar 15-re esett vissza. Úgy éreztem szinte megállt alattam a bringa, s ez nem tett jót a lelkiállapotomnak. Felfelé tekerve egyre hűvösebb lett, hihetetlen viszonylag minimális szinttel mekkorát tud változni itt az időjárás, ezt már nem egyszer megtapasztaltuk. Fent négyszáz méteren már ködös, szürke táj és kellemetlen, hűvös szél fogadott. Az út mentén ebédeltem, majd egyhuzamban végigtekertem a forgalmas, földutas szakaszon. Komoly emelkedők voltak, a kiírás szerint volt egy 18%-os szakasz is, szerencsére ebből az irányból lejtmenetben. Az Öxi úttól egy pompás vízesés látványával búcsúztam, s a felhők alá leérve már feltűnt a déli part szürke sávja a hatalmas óceáni öblökkel, melyek mentén az egyes út (65 kilométerrel hosszabb nyomvonalon) újra megérkezett alám Egilsstaðir irányából. A déli parton már nincsenek útvonal-alternatívák, ez az egyetlen nyomvonal, melyen déli irányból megkerülhetjük a Vatnajökull vulkán hatalmas kúpját és visszajuthatunk Reykjavík környékére.

Egy hosszú nap végén megpihentünk Djupivogur kikötőjében

Aliz még messze járt, így folytattam a tekerést egészen Djupivogurig. 138 kilométert nyomtam a végén szembeszeles, földutas, néhol meredek útvonalakon (ez volt a túra leghosszabb etapja), így estére kellemesen elfáradva érkeztem meg a hangulatos kis kikötővárosba. S jól zárult ez a mozgalmas, sok látnivalót, kihívást tartogató hosszú nap is: Aliz feje szerencsére rendben van, rejtett belső sérülésnek nincs nyoma, csak idő kérdése és rendbe fog jönni. Őt másféle fáradság gyötörte, mint engem. Az egész napos ügyéntézéstől, vezetéstől pilledt el, így jól esett neki is a vacsora és a meleg vizes fürdés, melyre a helyi nyilvános mellékhelyiség mosdójában volt lehetőségünk. Este a szeles, és hűvös idő ellenére még ledőltünk egyet a kikötő felett elhelyezett nyugágyakba, majd egy óra autókázás után nem sokkal Höfn előtt tértünk nyugovóra.


 

Újra a régi szerepekben, a Vatnajökull lábánál

2021. július 7.

Ismét mérföldkőhöz érkeztünk az eddig is roppant változatos és meglepetésekkel teli három hetes kerékpártúránkon. Aliz alig több, mint egy hete súlyos balesetett szenvedett, melynek következtében megrepedt a koponyacsontja. Két napot töltött Akureyri város kórházában, s 5 nappal sikerült meghosszabbítani pihenését, felépülését azzal, hogy a városban autót béreltünk, s ezzel kísérte utamat a sziget keleti partvidékén. Ma azonban eljött az idő, ki kell engedni lábunk alól ezt a hendikepet, újra nyeregbe kell szállnia, hogy emelt fővel sikerüljön befejeznie ezt az igencsak kétarcú kerékpáros expedíciót Európa egyik legzordabb időjárású szigetén.

Nagyjából negyed kilenckor érkeztünk meg az autókölcsönző elé, kellett legalább negyed óra kipakolni, összerakni mindkét bringát és felszerelni. Soha nem kölcsönöztem még korábban autót, így kicsit féltem az átadástól, különös tekintettel arra, hogy a kavicsos utak azért nyomot hagytak a Toyota első lökhárítóján. De – mint tudvalévő – Izlandon nem adnak ki autót teljeskörű biztosítás nélkül, így végül csak a slusszkulcsot kérték el, maga a jármű nem igazán érdekelte őket. „Hát ez gyorsan ment!”.

Aliznak nem volt szerencséje az időjárással. Amíg kórházban volt és kényszerpihenőt tartott, egy csepp eső sem esett, végig napos, sőt gyakran egészen meleg volt az időjárás. Itt a déli parton viszont csípős, szeles volt a reggel. A tegnap délutáni nyomott, ködös idő szerencsére odébb állt, hiába bukkant elő azonban a fényes napsugár, az erejét nem igazán érezhettük.

Feltöltöttük készleteinket – hisz tudtuk – bár a sziget déli része lakottabb, mint az északi, azért itt sem fogják egymást érni a városok, majd jöjjön, aminek jönnie kell: újra nyeregben voltunk. Bevallom őszintén féltem egy kicsit ettől a pillanattól. Azt mondják, aki lóról esik, azt mihamarabb vissza kell ültetni az állatra, így könnyebb feldolgozni a krízist, s Alizon is ezt láttam most: ez a kimaradt egy hét roppant bizonytalanná tette.

Szerencsére az első kilométerek könnyű útvonalat hoztak, nem is volt vészes a forgalom, így szépen fogytak a kilométerek, s a messzeségben már ott csillogtak a hatalmas Vatnajökull vulkánnak az elképesztően terjedelmes gleccserei, melyek szinte egészen a lábunkig szaladtak.

Közeledünk a Vatnajökull eszméletlen hegytömegéhez

A Vatnajökull Izland legnagyobb összefüggő jégmezője. Az ország területének több mint 8%-át foglalja el. A területe 8100 km², ezzel az egyik legnagyobb Európában. Csak a Spitzbergákon van nála kiterjedtebb gleccser a térségben. A jég átlagos vastagsága 400 m, a maximális pedig 1000 m. A Vatnajökull déli szélénél, a Skaftafell Nemzeti Park közelében található Izland legmagasabb hegye, a Hvannadalshnúkur (2110 m). A Vatnajökull alatt (sok más izlandi jégmezővel egyetemben) vulkánok találhatóak.

Mint a beszámoló elején írtam ez a kiterjedt vulkánrendszer vízválasztóként szolgál egy túrakerékpáros (vagy egyéb más utazó) izlandi terveiben, hiszen megkerülése rengeteg időt igényel. A jégmező északi peremét messze elkerülik a műutak, ide csak üggyel-bajjal lehet bejutni, a déli oldalán pedig az egyes számú főút az egyetlen lehetőség, mely nagyjából 150 kilométeren át folyamatosan a lábánál halad.

Ahogy feloszlottak a felhők, folyamatosan tűntek fel a magasabb régió kiterjedt jégmezői, mely az üdezöld rétekkel együtt páratlan látványt nyújtottak, valamint egyre több rohanó folyó keresztezte utunkat, melyek sűrű hordakékkal kevert gleccservizet szállítottak a közeli óceánba. A hegy lábához leérve aztán gyorsan megszabadultak az iszapos, homokos, saras tehertől, így néhol hatalmas síkságok jöttek létre, helyet adva jónéhány tanyának. Falvak és városok viszont ezen a szakaszon furcsamód egyáltalán nem voltak.

A szétterülő folyó vízjárása évszaktól függően eléggé ingadozhat, sőt ha valami vulkanikus jelenség zajlik a hegy alatt, akkor könnyedén villámárvizek jöhetnek létre, így az izlandiak meg sem próbálták gáttal szabályozni ezeket a vizeket, az út mindenütt hosszú sok-sok pilléren nyugvó egysávos hídon jutott át rajtuk, mely a fővároshoz közeledve egyre meglepőbb megoldásnak tűnt. A néhol két-három sőt négyszáz méteres híd egysávos kivitelezése bizonyos forgalom után azért jelenthet némi kihívást autós, kamionos társainknak.

Az időjárás is roppant mód változékonnyá vált a hegy lábánál. Néha belefutottunk az óceánt felől érkező ködfelhőkbe, szinte az orrunkig nem láttunk, másutt csodálatosan ragyogott felettünk a hibátlan kék égbolt.

A koradélutáni órákban értük el a déli part egyik leghíresebb látnivalóját a Jökullsárlón gleccserlagúnát. Ezen a helyen az egyik borjadzó gleccser egy mélykék színű gleccsertóba potyogtatja bele a jéghegyeit, melyek egy alig párszáz méteres folyón aztán belesodródnak az óceánba. A hullámok – mint gyémánttömböket – úgy terítik végig a kisebb-nagyobb jégdarabokat a koromfekete vulkáni partszakaszon. Ez a híres-neves „diamond beach” = gyémánt part, bár a helyiek nem túlságosan rajonganak ezért a flancos „amerikai” elnevezésért.

Jökullsárlón - lenyűgöző volt a borjadzó gleccser

Hát igen, elég nagy elvárással érkeztünk meg ide, ennyi „reklám” után, s a tömeg ellenére azért sikerült beváltani a hozzá fűzött reményeinket. Mi nem fizettünk be kajak, vagy hajótúrára, mint a legtöbb turista, helyette a part magaslatairól csodáltuk meg a jéghegyekkel borított lagúnát, majd a parton is tettünk egy rövid sétát. A rövid életű Jökulsá-folyó elég sekély így nyáron, így a nagyobb jéghegyek megfeneklettek, csak a kisebbek tudtak kiúszni az óceánra, így a gyémánt parton is mind kézzel felemelhető jégtömbök feküdtek. Néhányan megpróbáltak a még úszó példányok közelébe férkőzni, de ezeknek a próbálkozásoknak általában beázott cipő és vizes nadrág lett a vége. Az óceánnal nem lehet viccelni, ezt mi már jól tudtuk!

Még egy fóka is felbukkant a torkolatnál, miközben folyamatosan ízlelgettem a hely nevét. Az izlandi kifejezések számomra sokszor teljesen kimondhatatlannak bizonyultak, hányszor kinevetett Aliz, ahogy a Dimmuborgir nevét próbáltam kimondani (később már elviccelni), vagy a Tingvellir helyett folyamatosan Tillingvert emlegettem. A Jökullsárlónban inkább a francia aspektusra éreztem rá, s jókat kacagtunk azon, ahogy raccsolva franciás kiejtéssel mondogatom ennek a varázsaltos, Európában párját ritkító helynek a nevét.

Aliz gyorsan visszarázódott a túrába

Az esti órákban még meglátogattuk a szomszédos Fjallsárlón gleccsertavat is, mely a hegy mögé lenyugvó Nap fényében számomra még a híresebb Jökullsárlón szépségét is meghaladta. Ez már nem annyira felkapott hely, jóval kevesebb volt az ember, így a bezárt értterem előtt nyugodtan megfőzhettük a vacsoránkat, majd egy jeges fürdés után innen nem messze tértünk nyugovóra.

Szerencsére alaptalan volt a félelmem, Aliz gyorsan visszarázódott, s a mai százas alatt önmagának és nekem is bebizonyította: nem lesz gond, be tudjuk fejezni a kört!

Tovább a negyedik fejezetre

(A Vatnajökull gleccsermezetől a déli part szembeszeles pusztaságáig)

Kényszerű vendégeskedés Akureyriben

 

A sziget északi részén visszatérve az egyes útra tovább küzdöttünk az elemekkel. Sajnos egy ponton kicsúszott a kezünkből az irányítás, így két napot Akureyri városában kellett eltöltenünk. Itt másféle erőpróbák vártak ránk mint a Kjölur Highway-en, de a város biztonságából mégis visszavágytunk a szeles, zord pusztaságokba.

Vissza az 1. fejezethez (Kjölur Highway)

Vissza a bevezetőhöz

Általános információk a túráról


 

Váratlan fejlemények

2021. június 30.

Reggel arra ébredtünk, hogy az egész éjszaka tomboló szél, elemi erővel tépi a fejünk felett a sátrat. Egyedüli pozitív gondolatként az alig 40 kilométerre található aszfaltos országút képe fogalmazódott meg bennem. Már profi módon alkalmazkodtunk a helyi körülményekhez, a sátrat is ebben a szellemben bontottuk, a cövekeket csak akkor húztuk ki, mikor már a földön feküdt a ponyva és nem tudott belekapni a szél. Kezdtük megtanulni, hogy itt ami könnyű, és egy másodpercig nincs rögzítve annak rövid úton búcsút inthetünk.

A meleg hálózsák után elég kegyetlen volt kimenni a metsző, hideg szélbe, de nem volt nagyon más választásunk. Szerencsére az út egyre jobb lett, s találtunk mellette néhány hatalmas zsákot tele kaviccsal, ahol le tudtuk támasztani a gépeket, s fedezékében némileg védve a széltől el tudtuk fogyasztani a reggelinket. Innen már alig 3 órás döcögésre volt az első aszfaltos mellékút, mely rövid szakasz után beletorkollt az 1-es számú főútba. A sziget északi részén is hatalmas, hóval borított hegységrendszerek húzódnak, köztük mély, zöld színben pompázó folyóvölgyekkel, és kristálytiszta, rohanó folyókkal. Már hosszú ideje tekertünk a természet páratlan „díszletei” között, de mégis minden nap tudott valami újat mutatni.

A Kjölur Highway utolsó 40 kilométerén. Ez volt a legalkalmasabb hely a reggelizésre.

Az egyes főút itt, a sziget északi részén már csak egy sima, s elég rossz minőségű, kanyargós, hepehupás 2 sávos aszfaltcsík, csak annyiban különbözik a többitől, hogy jóval nagyobb rajta a forgalom. Személyautók, kisbuszok, lakóautók, kamionok egyaránt használják, hiszen az északi régióba szinte csak rajta keresztül lehet eljutni. Még a reptéri „bike pit” konténerben azt írták, hogy a helyi sofőrök a vikingek leszármazottjaihoz méltóan, igen vadul vezetnek, de ez szerencsére nem bizonyult igaznak. Eddig nem volt semmi centizgetős előzés, ledudálás, kormányrárántás, az autósok mindig nagy figyelemmel és óvatossággal kerültek ki minket. S – bár az aszfalton sokkal jobban tapadtak a bringák – így is bőven kellett a hely, hogy az úton tudjuk tartani őket a továbbra is erősen tomboló oldalszélben.

Újra aszfalton, már a sziget északi részén.

Megkezdtük az első domb kimászását, pörögtek a pedálok, fogyott az erő, a lendület, s szép lassan alánk került a zöldellő völgy, majd rövid vízszintes – melyet nem igazán tudtunk értékelni a fent még sokkal jobban tomboló szélben – s jött a gurulás. Az út enyhén balra ívelt, így hátunk mögé került a szél, s alig ötven méteren 60 km/h fölé gyorsította a gépet. Behúztam az út közepe felé a bringát, hogy ha jön egy lökés ne tolhasson le az útról, s rá is nyúltam a fékekre, mert éreztem ez nem lesz így jó. Vissza is lassultam 40 km/h köré, ívelt a jobb, kanyar, újra oldalra fordult a szél, dőltem rá hogy megtartsam az egyenúlyt, s ekkor megtörtént a baj. Egy rövid elfojtott sikítást és egy hatalmas puffanást hallottam mögöttem. Egyszerre tudtam, mi történt! Aliz elesett! Nem láttam semmit, mégis azt éreztem, hogy nagy a baj! Lerántottam a bringát az árokba, s gyalog rohantam visszafelé. Alig 20 méterre feküdt mögöttem társam, mégis egy örökkévalóságnak tűnt, míg odaértem. A félelem és az aggodalom együttes erővel tört rám, s próbáltam minden eshetőségre felkészülni. Rossz jel volt, hogy ezalatt az alig 20-30 másodperc alatt, míg ideértem Aliz nem mozdult. Pár autós már megállt, izlandi arcok ijedt tekintetek. Ők valószínű látták mi történt. De ha el tudták volna mondani nekem, akkor sem nagyon érdekelt volna. „Call Emergency!” – üvöltöttem rá az első nőre, majd Alizhoz rohantam.

Valójában több rossz előjel utalt már a balesetre, melyeket sajnos nem vettünk elég komolyan. Aliz az elmúlt, szeles földutas napokon egyre jobban kimerült, egyre kevésbé uralta a bringáját. A fáradtság szinte mindig figyelmetlenséggel párosul, elért is repült el polifoam-unk a tegnapi nap délutánján. Könnyű bringája, könnyebb, de ugyanakkora felületű poggyásza, s az enyémnél nagyjából 20 kilóval könnyebb testsúlya miatt egyre kevésbé tudta felvenni a harcot az izlandi elemekkel. Éreztem én végig, nem lesz ez így jó, mégis küzdöttünk, mentünk előre. Mert mindketten ilyenek vagyunk, ezt már az évek során kitapasztaltuk, ha a körülmények keményebbek lesznek, akkor mi igyekszünk még jobban azok lenni. Ritkán van olyan pillanat, hogy meghátrálunk, alapvetően a küzdelem a lételemünk. De most sajnos legyőztek minket ezek a gigantikus erők, megtörtént az, amitől minden túrakerékpáros nagyon fél, bekövetkezett a baleset.

Aliz! Aliz! – üvöltöttem az arcába, de nem mertem megmozdítani. Az eldőlt bringája bal oldalán feküdt, bal sarka még kicsit be is volt szorulva a bringa alá. Bal oldali csomagja leszakadt, szemüvege is pár méterrel odébb hevert az aszfalton, de én most csak rá koncentrálhattam. Fejét óvatosan megemelte, zavart volt a tekintete, de eszméleténél volt. Elsőként kezét és lábát szorítottam meg – „Érzed?” – nagyon zavartan, de igennel válaszolt. Fejét is óvatosan megtapogattam, koponyája bal oldala és bal füle vérzett, de szerencsére nem éreztem tapintható sérülést, törést rajta. „Talán csak egy agyrázkódás” – reménykedtem. Tudtam, hogy a semmi közepén vagyunk, ide nem öt perc alatt fog kiérni a mentő, így – mivel súlyos vérzése nem volt – legfőbb célom az lehetett, hogy szóval tartsam, nehogy elveszítse az eszméletét. Folyamatosan beszéltem hozzá, kérdezgettem, s tartottam benne a lelket. Ahogy térdeltem mellette a hideg aszfalton észre sem vettem, mindazt ami körülöttünk történik. Az izlandi autósok példamutatóan viselkedtek: az egyik keresztbe állt az autójával, teljesen lezárta a sávunkat, így védve Alizt, többen ruhákat hordtak ki, méregdrága kabátokat, hogy megvédjék a kihűléstől. Ólomlábakon vánszorogtak a percek, eltelt tíz perc, negyed óra, de mentőnek még nyoma sem volt. Aliznak nem voltak látható fájdalmai, de ezt nem tekintettem jó jelnek. Azt tanultam, hogy egy balesetnél mindig a leghalkabb emberekre kell koncentrálni, ők vannak igazi bajban. Aki üvölt a fájdalomtól, az valószínű túl fogja élni az egészet. Aggasztott, hogy Aliz teljesen zavart volt. Fogalma sem volt mi történt vele, hogy került az útra. Folyamatosan kérdezgettem: tudta, hogy Izlandon van, hogy bringatúrán vagyunk, s még a tegnapi nap történéseire is emlékezett, de azt nem tudta, hogy hogyan veszítette el az uralmát a bringája felett és hogy mi történt azóta.

A várakozás hosszú perceiben azért engem is utolért a kilátástalanság keserű érzése. Nem a túra miatt aggódtam, ennél már sokkal nagyobb volt a tét. Több, mint öt éve egyengetem Aliz életét, felelősnek érzem magam, hiszen valójában én tehetek arról, hogy ilyen fanatikus túrázó lett belőle. Ahol mások meghátráltak, ő mindig előre lépett: tapasztalatlan hegymászóként igent mondott a nyári via ferrata túrákra, az első nagyobb visegrádi-hegységi meghalós bringatúrák után egyre komolyabban tekert a Kaukázus, majd a Pamir Highway földútjain. Ahol mások fájdalmat és nélkülözést láttak ott kereste ő a kihívást. Belenézett, a fájdalom, az éhezés és a fáradság különböző magasabb fokozatainak az arcába, des eddig semmi sem tudta eltántorítani. Nagyon féltem, hogy a mai nappal mindez örökre megváltozik benne!

Jöhetne már ez a mentő” – nézettem folyamatosan a látóhatárt minden irányban. Már majdnem fél óra telt el a baleset óta, Aliz egyre jobban fázott. Hiába volt rajta már legalább tíz kabát, a hideg aszfalt, alulról hűtötte a testét, s bár gerinctörésre semmilyen jel nem utalt, nem mertük megmozdítani, hogy alulról is kibéleljük. Közben megnéztem végtagjait: bal térdén volt egy nagy seb, ugyanezen oldalon a keze is a teste alá szorult, amíg ki nem szabadítottam. Kézfején itt is mély sebek voltak. Fején is látszottak az ütések arca mindkét oldalán és orrán is. S most először iszonyatosan bántuk, hogy nem volt rajta sisak. Ma már teljesen természetes túrabringások körében is ez a biztonsági eszköz, de én még sajnos nem vele szocializálódtam. Letekertem már több, mint 30 évet nélküle, s egyszer sem ütöttem be a fejem, pedig párszor én is már bringám alá kerültem, s sajnos a rossz példa is ragadós. Ezt most már nem tudjuk jóvá tenni!

Nagyjából fél óra után végre megjelentek a mentőautó villogó kék fényei. Hatalmas kő esett le a szívemről! Aliz a hideg országútról gyorsan a fűtött utastérbe került, megtudtam, hogy Akureyri kórháza a célpont jó 120 km-rel előttünk. Annak örültem, hogy legalább nem visszafelé kell mennünk. Egy derék viking – aki szintén ebbe a városba tartott – önként vállalta a bringák szállítását utánfutóján. Én helyet kaptam a mentőautó vezetőfülkéjében, így továbbra is Aliz mellett maradhattam. Megköszöntem az út embereinek segítségét, a következő pillanatban pedig már 120 km/h-val száguldottunk a szirénázó mentőautóval. Kívülről már sokszor láttam ilyet, de belülről most volt először módom átélni. Gyerekként mindig lenyűgözött, hogy vidéken hogyan menekülnek az autósok egy ilyen szirénázó járgány elől az úton, majd Pestre kerülve megdöbbentett, hogy ott ez mennyire nem divat. Az izlandi egyes főűt viszont minden otthoni tapasztalataimat felülmúlta, soha nem láttam még azt, hogy ennyire tisztelik és segítik az autósok a szirénázó mentőt. Volt például, hogy meg kellett állnunk egy random helyen, hogy Aliz vénájába bevezethessék a tűt, nagyjából öt percig várakoztunk egyhelyben az úton, mögöttünk a torlódó forgalom ugyanezt tette. Egy autósnak sem jutott még véletlenül sem eszébe, hogy megelőzze a szirénázó, de az úton álló mentőautót, még akkor sem, amikor senki sem jött szembe. Izlandon nem dívik a gyorshajtás, itt mindenki 80-90-nel megy, de a nagy forgalom ellenére egyszer sem fordult elő az Akureyribe vezető 120 kilométeren, hogy a mentőnek akár egy picit változtatni kellett volna a 120 km/h-s utazósebességén.

S – bár a vezető folyamatosan próbált nyugtatni: „nem lesz baj, pár nap és mehetünk tovább” – az előző másfél óra feszültsége most jött ki rajtam. Mikor már lekerült a felelősség ólomsúlya, mikor már azt éreztem, hogy szakértő kezek közé került, nálam is elszakadt a cérna.

Akureyri – a sziget északi fővárosa – valójában egy 18 ezres lakosú kisváros. Izlandi viszonylatban viszont ez a negyedik helyre elég a szigeten. Skandináv léptékkel mérve egy ekkora hely már igazi „metropolisznak” számít, van például reptere napi több közvetlen járattal a fővárosba, s számos egyéb városhoz méltó intézménye, így természetesen kórháza is. Nem is akármilyen. Elég volt belépnem a sürgősségi osztály piciny várójába, rögtön szembejött az az igényesség, amivel mi magyarok csak a fizetős magánkórházi szférában találkozhatunk. Idegőrlő volt a várakozás, de legalább most már tudtam, Aliz jó kezekben, igazi orvosok közt van. A diagnózis miatt azért persze továbbra is volt okom aggodalomra.

Közben viking barátunk is megérkezett a bringáinkkal, megköszöntem neki a segítséget, miközben lepakoltuk az utánfutóról a megrakott gépeket és a csomagokat, de ő érezte megtisztelve magát, hogy segíthetett. Az effajta hozzáállást már Amerikában is többször volt módon megtapasztalni, igazán átragadhatna egy kicsi belőle hozzánk is.

Jó napot kívánok!” – ez a rövid magyar köszönés már ismét a váróhelyiségben hangzott el, s – ahogy számítani lehetett rá – az itt tartózkodó nagyjából három ember közül csak én kaptam fel a fejemet. Aliz kezelőorvosa köszönt rám magyarul, majd röviden ecsetelte, hogy magyar felmenőkkel rendelkezik és a Debreceni Egyetemen tanult, de ő is tudta, hogy engem most nem igazán ez érdekel, sokkal inkább a diagnózis. Sajnos nem volt túl sok jó híre, Aliz koponyacsonttörést szenvedett és bal dobhártyája is elszakadt. Az éjszakát az intenzív osztályon fogja tölteni és 2-3 napig biztosan bent tartják megfigyelésre.

Nagyjából fél órára még beengedtek hozzá, de a fájdalomcsillapítók hatása alatt szerintem nem sok mindenre emlékezett jelenlétemből. Elég megrázó látvány volt sebes, meggyötört arca és a mindkét karjába bevezetett infúzió, mögötte pedig a kórházas filmekből is jól ismert pittyegő monitor, melyen Aliz legfontosabb életfunkciói voltak láthatóak. Eljött az ideje az otthoniak tájékoztatásának is, ezt sem halaszthattuk már tovább, majd nem volt mit tennem, kitekertem a csípős, hűvös, de napos izlandi éjszakába. Gondolataim természetesen nem hagytak nyugodni, elég feldúlt állapotban voltam, így – hogy egy kicsit megnyugodjak – tétován kerekeztem össze-vissza a városban. Egy túrán számomra mindig nagy krízis, ha megborul az előre eltervezett rend. Többször volt már, hogy valaki ilyen-olyan előre tervezett, vagy tervezettlen okok miatt kiszállt a csapatból, vagy nem sikerült teljesíteni az előírt útvonalat, de ilyet – ami a mai nap történt – még soha nem éltem át és nem is kívánnám az ellenségemnek sem. Végül a kitekertem a fjord partjára és egy elhagyatott partszakaszon állítottam fel a sátrat. Ahogy levettem bringás nadrágomat, hogy megfürödjek a sós vízben láttam, hogy mindkét térdem koromfekete lett. Hiába mostam, szappanoztam, nem jött le a folt. Félő hogy még napokig emlékeztetni fog életem egyik legszörnyűbb 30 percére amikor ott térdeltem a ragadós aszfalton félholt társam mellett, s próbáltam benne tartani a lelket a mentők kiérkezéséig.

A folt szerencsére azóta már lekopott, de ennek a szörnyű napnak az emléke még mindig élénen él bennem.


 

Egy napra akureyri lakos lettem

2021. július 1.

Keveset és nyugtalanul aludtam, s már hajnali hatkor csörgött a telefonom. Aliz anyukája hívott, s érdeklődött, de nem tudtam igazándiból bővebb információval szolgálni neki. Azt gondoltam tök felesleges hajnalban beállítani a kórházba, így csak reggeli után 9 óra környékén érkeztem vissza az épületbe. Alizt már nem találtam az intenzíven, ott ahol tegnap elbúcsúztam tőle, már a fekvőbeteg osztályra vitték, s meglehetősen elemében volt. Valószínű ez még a tegnap beadott temérdek nyugtató és fájdalomcsillapító utóhatásaként meglehetősen jól volt és kipihentnek tűnt, s szíve szerint akár már most elhagyta volna a kórházat. Egy fiatal izlandi orvos, név szerint Lidur Ölafson vezette az az osztályt, melyen feküdt. Mivel az alig 300 ezer fős ország nem rendelkezik saját orvosi egyetemmel, így itt szinte mindenki Közép-Európában szerezte meg a diplomát, sokuk pont nálunk a Debreceni Egyetemen. Ő – ennek ellenére – már sajnos nem tudott magyarul, de megtudtuk tőle, hogy a második CT vizsgálat biztató eredménnyel zárult, ennek ellenére még a mai és a holnapi napot biztosan itt töltjük Akureyriben. Kettőnk közül most én voltam a nyugodtabb, Aliz bűntudatot érzett amiatt, hogy „elrontja a túrámat”, s nehezen viselte most azt a „börtönt”, amit ennek az egyébként minden jóval felszerelt kórház falai jelentettek számára. Mert hiába volt itt kellemes és egyenletes meleg, hiába kapott reggel-délben-este normális és változatos ételt, hiába volt TV és WiFi a szobában, ő is visszavágyott oda a szeles, fagyos és kietlen pusztaságba. Oda, ahol még mi irányítottuk ezt a történetet.

Két óra után, kimentem a városba, hagytam pihenni egy kicsit. Nagy élet volt mindenfele, Izland a kezdeti kegyetlen bemutatkozás után az egyik legbarátságosabb arcát mutatta, kellemes, napos idővel és 16-18 fokos csúcshőmérséklettel. Jó volt látni a mennyi fiatal él itt a városban, rengetegen bringáztak, fociztak, bandáztak. Bevásároltam, megebédeltem, s egymagamban sokat tanakodtam azon, hogy vajon miért történt meg ez a baleset, és hogy lehetett volna elkerülni?

Ma reggel már végre érdemben tudtam Alizzal beszélgetni, s neki is egy kicsit tisztult a kép a fejében, így megtudtam néhány fontos információt a baleset körülményeiről. Mivel a hátam mögött történt a baleset, kezdetben úgy véltem, hogy Alizt az oldalszél taszította le az útpadkára, ahonnan megpróbálta visszahozni a járgányt. Az ilyen esetek többsége, pláne ekkora sebességnél szinte mindig eséssel végződik. Aliz viszont ma reggel azt mondta, hogy nem hagyta el az aszfaltot, s ezt az is bizonyítja, hogy bringája a sáv közepén feküdt a baleset után. Ő is érezte a gyorsulást, majd mikor elkezdte fékezni a bringáját egy kellemetlen rázkódás futott végig a vázon, mely további fékezésre kontrollálhatatlanná vált, s ez vágta földhöz őt a bringájával együtt. Bevallom lassabb sebességnél is tapasztaltam már ilyen berezgést cro-mo vázas bringánál, de a térdemmel eddig mindig stabilizálni tudtam a gépet. Aliz viszonylag könnyű súlya, szemben az oldalszéllel erre már sajnos nem volt képes, elveszítette uralmát a jármű felett, s szabályosan eldőlt. Sajnos nem a jó irányba. Utólag persze könnyű okosnak lenni, de annyit leszűrtem az esetből, s ezt már ott Aliznak is elmondtam, hogy szerintem egyrészt a súlypontot kellett volna mélyebbre rakni olyan formán, hogy az oldalsó zsákokba kerüljenek a nehéz dolgok, másrészt pedig magát a táskát kellett volna kicsit előbbre hozni, hogy az oldalszél ne tudja belengetni a merev, alumínium csomagtartót, mely aztán valószínűleg átadta ezt az oldalirányú rezgést az egész bringának. S végső soron pedig sokkal lassabban kellett volna ilyen időjárási körülmények között gurulni. Mindketten hibáztunk az esetnél, de azzal, hogy felismerjük és feltárjuk a hibák okát, reményeink szerint elkerüljük azt, hogy ez az eset bármikor bármelyik társunkkal újra megtörténjen.

Fiatal hölgy jellegzetes izlandi vonásokkal.

A falatnyi belváros sétálóutcáján, ha nem is hömpölygött a tömeg, de egész sokan korzóztak, üldögéltek a helyi bárokban. Ahogy én is próbáltam egy kicsit elengedni az elmúlt napok nyomasztó élményeit, egy egészen különös és furcsa dologra lettem figyelmes. Néhány hófehér ruhába öltöztetett, vadvirágokkal és egyéb zöld növényekkel díszített ruhájú fiatal lány egy hatalmas guruló fürdőkádat húzott maga után, benne egy fürdőző társukkal. Egy mobil hangfalból sejtelmes zene áradt, így pillanatok alatt a tekintetek kereszttüzében találták magukat. Valószínű valamilyen bizarr nyári fesztivál zajlott a szemem előtt: a kádban lévő lányt tejeskannákból, tejjel locsolták a szárazon lévő hölgyek miközben egy egyszerű koreográfia táncát lejtették.  Mire a kicsiny főtérre érkeztek, már több mint száz fős tömeg vette őket körbe (ez itteni viszonylatban már hatalmas közönségnek számít), s megkezdődött a zárótánc. A lányok pezsgős poharakkal merték ki a vizet a kádból, melyet néhány elegáns mozdulat keretében az utcára löttyintették. Valójában a mai napig nem sikerült rájönnöm arra, pontosan mi is zajlott ezekben az órákban Akureyri központjában, de mégis nagyon érdekes és különös élmény volt most itt lenni.

Egy különös rendezvény Akureyri főutcáján. Mintha egy szürreális álomba csöppentem volna.

Késő délután már lelkendezve meséltem Aliznak az eseményről még videót is mutattam. Egyrészt azért, hogy felvidítsam, másrészt pedig, hogy lássa, annyira nem tette tönkre a túrámat, hiszen így is feltalálom magam. Végre ő is jó hírrel szolgált: holnap reggel már ő is a saját szemével fedezheti fel Akureyrit, ha a reggeli viziten rendben találják az eredményeit.

Este 8 óra körül visszatekertem a fjord partjára a tegnapi helyemre. Ma már sokkal bizakodóbb, és kiegyensúlyozottabb voltam, mint az első itt töltött világos éjszakámon, még hosszasan figyeltem az alkonyi napfény aranysárga sugarait a víztükrön, s csodáltam a környék, hóval borított ezres hegycsúcsait, melyek igazi alpesi hangulatot kölcsönöztek ennek a kicsiny, de mégis igencsak élhető kisvárosnak. Akureyri gyorsan a szívemhez nőtt, bár alig egy napja vagyok itt, mégis már most otthon éreztem magam benne.


 

Hogyan tovább?

2021. július 2.

Ma már sokkal jobban esett a reggeli felkelés a fjord partján. Bár szokásosan hűvös, csípős volt a reggel, ma is felhőtlen, kék égről sütött le rám a napsugár. Ismét magára hagytam a sirályokat és vadkacsákat, összerámoltam a sátrat, s elindultam a város túlsó felén található kórház irányába. Akureyriben – Izlandi viszonylatokhoz képest – elég nagy a forgalom, a főbb utcák többsávosak, s nagyjából 500 méterenként szívecske formájú piros lámpák szabályozzák az áthaladást. De ezek mentén főleg bringaúton haladtam, csupán a kórház előtti combos kaptatót kell egy szűkebb utcán megmásznom.

A kórházban Aliz jó hírrel fogadott, úgy tűnik kellően stabilizálódott, javult az állapota a tegnapi nap folyamán, így ma már elhagyhatja a kórházat. Ennek egyrészt örültem, másrészt viszont féltem is tőle. Hisz az orvosok nem tudhatják, hogy milyen körülmények közé megyünk, ha elhagyjuk a kórházat. Kint megszűnik az álladó, szélmentes 25 fokos klíma, s ahogy távolodunk majd a várostól egyre inkább magunkra leszünk utalva. Biztosak voltunk abban is, hogy ebben az állapotban nem fognak semmilyen sporttevékenységet javasolni, márpedig mindketten tudtuk, hogy innen mennünk kell tovább. Mivel Aliz a sérülése miatt még legalább 2 hétig nem repülhet, így az is biztos, hogy a túra végeztéig a szigeten kell maradnunk. Nyilvánvaló volt, hogy időnyerés céljából valami köztes megoldást kell majd találnunk, hogy minden feltételnek megfeleljünk. Szerencsére Aliz családjától minden támogatás adott volt, így az bizonyult a legjobb megoldásnak, ha autót bérlünk a túra következő szakaszára, így Aliz bármikor pihenhet, én pedig tudok haladni a túrával is.

Ma délelőtt megvoltak még az utolsó vizsgálatok, s nagyjából delet ütött már az óra, mire sikerült megkapnunk a zárójelentést. Szerencsére Aliz bicaja pár kisebb karcolással megúszta a balesetet, csak a bal oldali táskája szakadt le, ezt kellett kábelkötegelővel rögzíteni a csomagtartóhoz. Féltem tőle egy kicsit, hogy fogja érinteni Alizt, hogy újra bringára kell szállnia, s láttam, hogy ő is fenntartásokkal kezeli egy kicsit a helyzetet. De szerencsére nem kellett messze menni, csak a belvárosig, ami itt volt egy köpésre, alig másfél kilométerre. Pótoltuk a polifoamokat, melyeket még a Kjölur Highway-en vitt el a szél, Aliz vett még néhány ruhát, s egy profi nyaksálat, melyet sajnos le kellett vágni róla, s megérdeklődtük az autóbérlést is. Horror árakra számítottunk így nem vágott földhöz minket annyira, hogy egy 4 napos autóbérlés drágább történet lesz, mint mindkettőnk repülőjegye oda-vissza biciklivel együtt. Cserébe viszont minden biztosítás és az üzemanyag is benne foglaltatik az árban, s ez egyrészt azért jó hír, mert az üzemanyagárak is elég horribilisek a szigeten, másrészt pedig tudtuk, hogy hosszú út vár ránk, mert az autót 4 nap múlva majd a sziget déli oldalán található Höfn városában szeretnénk majd leadni.

A nap zárásaként beültünk egy helyi kocsmába EB-meccset nézni, majd letekertünk a fjord partjára, a kis félszigetre, ahol én már a harmadik éjszakámat készültem eltölteni.

Táborhelyem Akureyri mellett az öböl partján. A harmadik estén megérkezett Aliz is.

Aliz állapota a második napi túlzott jókedv után ingadozóvá vált, gyakran panaszkodott fejfájásra, s jóval bágyadtabb volt a szokásosnál. Így csak abban bízhattam, hogy napról napra jobban lesz majd, s akkor is meg fogunk állni a saját lábunkon, amikor kihúzzák majd az autót a seggünk alól.


 

Újra úton!

2021. július 3.

A reggeli bőséges bevásárlás után 9 órára az autókölcsönzőhöz hajtottunk, ahol már várt minket egy hibrid Toyota Corolla. Kicsit odébb parkoltunk vele, ne lássák hogy pakoljuk be a szétszedett gépeket. Szerencsére kombi volt, így bőven elfértek a bringák a lehajtott hátsó ülések helyén. Mivel egy kicsit megcsúsztunk a tervvel, no meg haladni is kellett Höfn irányába a mai napba már nem nagyon fért bele a bringázás részemről, különös tekintettel arra, hogy a város után egymást érik majd a látnivalók. Így autóval indultunk tovább az egyes számú főúton. Én vezettem, roppant kezes járműnek bizonyult a Toyota. A kocsi szélvédője mögül persze egészen más arcát mutatta Izland, eltűnt a metsző szél az arcunkból, a dombokra egy kicsit nagyobb pedálnyomással könnyedén felsuhantunk, ám ezt mi egyáltalán nem örömnek és könnyebbségnek, hanem egy szükségszerű helyzet következményének éltük meg.

Első látnivalónk a nagyjából 100 kilométer után található Goðafoss és Geitafoss vízesések voltak. Ahogy beálltunk a közvetlenül az egyes út mellett található parkolóba tudatosult igazán, hogy mi is olyanok lettünk, mint az „átlag izlandi turisták” akik kocsiból ki – kocsiba be pipálgatják sorra a látnivalókat. Még a túra elején, valahol a Gullfossnál beszéltük, hogy mennyire más arcát látják így az emberek Izlandnak. Könnyű úgy kiszállni, hogy tudod, ha elkap egy zápor, bármikor visszaülhetsz a jó meleg autóba, de ugyanakkor pont az a kaland veszik így el, amiért mi nagyjából egy héttel ezelőtt útnak indultunk. De elfogadtuk helyzetünket, s bíztunk abban, hogy mindez most egy átmeneti állapot, mely lehetővé teszi majd, hogy ismét visszabújhassunk majd az „igazi turista” bőrünkbe, amiben a legjobban érezzük magunkat.

Goðafoss szorosan kapcsolódik az izlandi történelem egyik legfontosabb eseményéhez, mégpedig a pogányságról a kereszténységre való áttéréshez 1000-ben. Abban az időben a közeli Ljósavatn-ből származó Þorgeir Þorkelsson törzsfőnök volt a törvénymondó Izlandon. Ebben a feladatkörében akkoriban szembe kellett néznie a keresztények és az ősi északi istenek hívei között fellángoló, egyre élesebbé váló vitákkal. Ahogy azt a híres saga-k is tanúsítják, habár pogány pap volt, elhatározta, hogy egész Izlandnak fel kell vennie a keresztén vallást. A legenda szerint, amint visszatért Ljósavatn-be a történelmi Alþingi gyűlésről, úgy szabadult meg a pogány isteneitől, hogy behajította őket a vízesésbe a megtérés szimbolikus aktusaként. A legenda szerint innen származik a Goðafoss (istenek vízesése) elnevezés.

Rövid séta után a Myvatn tó partvidéke volt a következő megálló. Hihetetlen jó idő kerekedett, a déli órákban egy szál pólóban, rövidben sétáltunk a déli part vulkáni eredetű alakzatjai között, s Aliz még a helyi fagylaltot is megkóstolta.

A Myvatn (tó) partján, ahová megérkezett az izlandi nyár

Itt aztán egymást érték már a látnivalók: alig pár kilométerrel odébb a Dimmuborgir lávamezejének bazaltsziklái között bolyongtunk, s szerencsésen összefutottunk az itt élő fehér szakállú manócskákkal, akik jó szokásukhoz híven szórakoztatták és ijesztegették a helyi szöszke gyerekeket, majd felkaptattunk a szomszédos Hverafjall (Kráter-hegy) kalderájára, mely 1 km-es átmérőjével a világ legnagyobb méretű vulkáni salakkúpja. Mivel körbesétálni túl hosszú lett volna, s találtunk rajta egy strava-futószegmenst, úgy döntöttem, hogy én szaladok rajta egy kört. Jól esett a futás, annak ellenére, hogy az utóbbi hetekben nem gyakoroltam, s az egyre növekvő mozgásigényemet is sikerült egy kicsit csillapítanom. Innen ismét alig 5 perces autóút vezetett a Grjótagjá-hasadékig, melynek forró és csodálatosan kék vizében sajnos már nem lehet fürödni, ugyanis a vulkanikus tevékenységek miatt a környező hőforrások vize 50 °C fölé emelkedett.

A fehér szakállú manók mesélnek az izlandi gyerekeknek a Dimmuborgir vad sziklavilágában

Gyorsan közelgett már az este, s a látnivalók sora még mindig nem fogyott el. Alig hagytuk el a Myvatn partvidékét, máris ott volt a Hverir a záptojásszagú bugyogó és füstőlgő hő/sárforrásaival, amelyekben különböző színű kénkristályok vannak. Lett saját kis vulkánunk, mint a Kis hercegnek a saját bolygóján, majd – ha már autóval vagyunk a Krafla-vulkán kitérőjét sem hagytuk ki. Itt megcsodálhattuk a türkiz színű, festői szépségű Víti krátertavat. Fent 570 méteren már hűvös volt az este, és gyötört minket a szél, de az ide vezető út mentén található állandóan működő termálvizes zuhanyrózsa mindjárt jobb kedvre derített minket, egyúttal az esti fürdés programpontot is kipipálhattuk.

A mai napnak azonban itt még nem volt vége, szerettük volna még a sziget legbővizűbb vízesését is meglátogatni. Szerencsére ebben az időszakban nem kell tartanunk attól, hogy ránk sötétedik, így teljes nyugalommal vállaltuk be a még 50 kilométeres autókázásnak, mely – lakott területek hiányában – itt a szigeten nagyjából 35 perc alatt megvalósítható feladatnak látszott. Egy útikönyvben olvastuk, hogy a főbb látnivalókat nyáron jobb az esti órákban meglátogatni, mert ugyanúgy világos van, de ilyenkor jóval kevesebb emberre lehet számítani. Ez a mai este folyamán be is igazolódott, szinte csak a miénk volt a félelmetesen dübörgő Dettifoss, mely mind méretével, mind erejével teljesen elbűvölt minket.

A Dettifoss dübörgő zuhataga mellett zártuk ezt a hosszúra nyúlt napot. Jó volt újra úton lenni!

Autóval egy kicsit nehezebb jó táborhelyre lelni a szigeten, ugyanis a sátras-autós túristák nagy létszáma miatt ezt a lehetőséget egyre inkább korlátozzák az izlandiak, de azért sikerült egy nyugodt parkolóhelyre lelnünk a nagy semmi közepén, s egy hosszú, tartalmas nap után végre álomra hajthattuk a fejünket.

Tovább a harmadik fejezetre

(Borúra-derű, avagy igazi nyári idő Izland keleti partvidékén)

Kjölur Highway

 

A túra első szakaszán eleinte az ország legnépesebb vidékén haladunk a fővárosig, majd a Thingvellir Nemzeti Park és, a gejzírek és az ország talán legnépszerűbb vízesésének megtekintése után 157 km hosszan csak egy rázós földút és igazán néptelen, barátságtalan felföldi vidék lesz csak az útitársunk.

Vissza a bevezetőhöz

 

Látogatás Reykjavíkban

2021. június 27.

Az időjárás sajnos reggelre sem lett kellemesebb. Vacogva bontottuk el a sátrunkat a metsző, hűvös szélben, visszakerült a sapka a kesztyű, a meleg térdvédő és kabát, s jól tudtuk hosszú idő és sok-sok kilométer múlva kaphatjuk majd vissza hálózsákjaink melegét. Alizzal még a túra előtt megállapodtunk abban, hogy a rossz időjárás tabu témának számít. „Jól tudod, nem azért jöttél ide, hogy jó időben bringázz! Fogadd el!” – szólt tegnap az egyik jótanács a Bike Pit okosfaláról, s ezzel mi is egyetértettünk. Felfoghatjuk ezt szükséges rossznak a sok-sok szépség mellé, ami ránk vár, vagy akár kihívásnak is. De problémának semmiképp!

Keflavík utcái még kihaltak voltak a reggeli órákban, de a város másik oldalán lévő Krónan szupermarket már kinyitott, így ismerkedtünk egy kicsit az izlandi árakkal. Látszatra, mintha otthon, Magyarországon lennénk, minden annyiba kerül. Legalábbis a kiírás szerint. A baj csupán annyi, hogy az izlandi korona két és félszer annyit ér, mint a mi forintunk. A kenyér még ezt is jócskán megfejeli, több mint hétszáz forint egy 400 grammos, egy étkezésre befalható darab, de majdnem ugyanennyiért még egy kis üveg Nutellát is vehetünk hozzá. Az import gyümölcsök jószerivel megfizethetetlenek, a banán az egyetlen, ami még belefér a büdzsébe, különösen akkor, ha zöld pöttyei miatt kap egy 50%-os matricát.

A kisváros után felhajtottunk a kétszer két pályás, leállósávval kiegészített, dimbes-dombos reptéri gyorsforgalmi útra, enyhe hátszéllel gyorsan elértük a 60 kilométerre található fővárost. Busszal ez nagyjából 6000 forintunkba fájt volna fejenként.

Reykjavík (jelentése füstölgő öböl) kétszázezres lakosságával, messze az ország legnagyobb települése, nagyából minden második izlandi itt, vagy a város 50 kilométeres körzetében él. Ennek ellenére számomra egy átlagos norvég város benyomását keltette. Színes, egyszerű házaival, lapos épületeivel, a város közepén található helyi repterével az Észak-Norvégiában található Tromsø-t idézte elő emlékeimből. Egy rövid körre futotta tőlünk, eközben megnéztünk mindent, ami számunkra lényeges volt, s megkezdtük az óramutató járásával megegyező körünket. Szinte mindenki, aki bringával erre a szigetre téved, valamiféle körtúrát tervez. Vagy kis kört, a „golden circle” útvonalán, amely bemutatja a főváros közelébe eső jelentős látnivalókat, vagy jóval nagyobbat a Vatnajökull megkerülésével. Izland legnagyobb jégmezőjének megkerülése – mely a sziget teljes területének 8%-át teszi ki – csak önmagában legalább 4-5 napot vesz igénybe.

Színes házak és nyugalom. Ilyen egy belvárosi utca Izland fővárosában

Természetesen úgy voltam vele, ha már eljövök Izlandra, akkor teljes kört megyek, így szóba sem jöhetett az egy hetes verzió. Izland megkerülésére kézenfekvő lehetőség az 1-es számú főút (Hringvegur), mely 1339 kilométeres körre fűzi fel az ország legjelentősebb településeit. Ám bizonyos szakaszokon (főleg itt a főváros körül) roppant forgalmas, így ahol csak lehetett kerültük a használatát. Mi ennél sokkal kreatívabb és bevállalósabb tervet készítettünk magunknak, melyben – idén először – Aliz is jelentősen kivette a részét.

Mosfellsbær után így elhagytuk ringet, s a 36-os úton elindultunk a sziget belseje felé. Reykjavíktól keleti irányban található kis körút a „Golden Circle” útvonalán kezdünk, innen ugrunk majd vissza egy hosszú földutas szakasszal a normál útvonalra. Az arany kör (vagy arany háromszög) útvonalán mozog a legtöbb szigetre érkező turista. Ez sajnos már ma is megmutatkozott, ugyanis szűnni nem akaró forgalomban róttuk a kilométereket. Továbbra is vitt a hátszél, de a monoton emelkedő, kissé rázós úton így is lassúnak éreztük a haladást. Az esti órákban, több mint 110 km letekerése után értük el első igazi természeti látnivalónkat, a Thingvellir Nemzeti Parkot. Tudtuk, hogy másnapra sok látnivaló jut, meg délután már a Kjölur aszfalt nélküli részein fogunk tekerni, így nem akartuk reggelig halogatni a megtekintését.

Mivel azonban az esti órákra megint kellemetlenül hűvös lett, elsőként a látógatóközpont igényes mosdóját vettük birtokba ahol megmosakodtunk és vacsorát is főztünk előterében. Már este 9 óra is elmúlt mire beértünk az erre már szinte teljesen elnéptelenedő parkba.

A Thingvellir Nemzeti Park 2004-ben lett az UNESCO világörökségének része. Ez volt a helyszíne a földkerekség első parlamentjének, és itt válik ketté és távolodik egymástól az eurázsiai és az észak-amerikai földlemez - egy egyre növekvő "senkiföldjét" képezve a két kontinens között (évente 20 mm). Igényes és bringával is járható ösvény vezet végig a kanyonban, viszont már itt tapasztaltuk azt, mennyire próbálja Izland kordában tartani a népes országukba látogató turistahadat: minden felé figyelmeztető táblák, kordonszalagok törik meg a természetességet, a kilátóhelyeken pont addig engednek, ahol még nem tudsz rendesen letekinteni. Egyrészről érthető ez a túlzott leszabályozás, hiszen pontosan tudjuk, a „turista” az egy veszélyes „állatfaj” mindent eldobál, mindent letapos, s nem ismer szabályokat, ugyanakkor ezek az ember alkotta korlátok pont azt a romlatlan vadságot veszik el a tőlük, mely idevonzotta őket Izlandra.

Egy hűvös, de nyugodt esti kerekezés a Thingvellir Nemzeti Parkban, ahol ketté szakadt a sziget

Mi most kivételesen örültünk a szépen, már-már túlzottan karban tartott, kiépített sétautaknak, melyeken bringázva játszi könnyedséggel és gyorsasággal be tudjuk járni a parkot. Megnéztünk egy vízesést, majd legurultunk a törvénysziklához. Izland első telepesei ezen a helyen alapították a világ első parlamentjét, az Alþinget, 930-ban. Þingvellir ekkor az izlandi lakott területek keleti csücske volt. A helyet a kedvező földrajzi viszonyok miatt választották, hiszen a hasadék melletti tágas síkság természetes pódiumot és nézőteret biztosított.

A kereszténység felvétele után ezen a területen épült Izland egyik első temploma a XI. században. Amit azonban ma láttunk a helyén, az csak egy jóval későbbi, 1859-es építésű fatemplom. Mivel már nagyon későre járt az idő a park gyors elhagyása mellett döntöttünk.

Izland – a skandináv országokkal ellentétben – nem igazán támogatja a vadkempingezést, különösen az autós turisták körében, a nemzeti parkokban és az ország déli részén kifejezetten tiltja is. Ezt szem előtt tartva jobbnak láttuk inkább elhagyni a park határát, s egy viszonylag eldugott helyen vertük fel sátrunkat a Thingvalla-tó partjától nem messze.


 

A gejzírektől az Arany-vízesésig

2021. június 28.

Túránk második napján is meglehetősen hűvös reggel köszönt ránk. Éjszaka többször szitált az eső, s a sátorból kitekintve kellemetlen nyirkos klíma fogadott a már megszokott, szűnni nem akaró széllel. Amíg készülődtünk és erőt gyűjtöttünk az indulásra, egy furcsa madárhangra lettem figyelmes. A kis szárnyas felrepült jó magasra, majd zuhanórepülésben olyan hangot hallatott, mintha üres műanyag üvegeket sodorna a szél egy köves pusztaságban. Izland minden nap tud valami újat mutatni.

Kellemetlenül teltek az első kilométerek, egészen átfagyva érkeztünk meg Laugarvatn városába. Ez volt ma az első, ugyanakkor egészen Akureyriig az utolsó lakott településünk a szakaszon. 327 kilométer a két hely között lévő távolság, ez autóval sem kevés, ráadásul a felföldön egy 157 kilométeres szakaszt földúton kell megtennünk. Ezt szem előtt tartva bevásárlási lehetőséget kerestünk, ám csak egy kicsi boltot találtunk. Nagyjából akkorát, mint nálunk egy benzinkút shopja. Szerencsére tegnap Reykjavíkban alaposan bevásároltunk, s még otthonról hozott készleteink is vannak, így csak kenyeret kellett vennünk. Húztuk egy kicsit a szájunkat a körülbelül hétszáz forintos, alig 400 grammos pékáru láttán, de nem volt mit tenni, meg kellett venni. A hűvös széltől átfagyva reggeliztünk meg a bolt előtt, majd bekapcsoltuk a fűtést a járművön (elkezdtük tekerni a pedálokat). Tudtuk, hogy a mai nap bővelkedik látnivalókban, így nem késlekedhettünk. Elsőként a Brúárfosshoz terveztünk egy 6 kilométeres gyalogtúrát, mely során a „nagyon kék vízesés” mellett két kisebb zuhatagot is megtekinthettünk. Akár Norvégiában, itt is azt tapasztaltam, hogy a táj igazi vadsága akkor mutatkozik meg igazán, ha az ember elhagyja a kiépített főutat. Bár az ösvény a parkolótól a vízesésekig jól karbantartott és jelzett úton haladt végig, a szabályozatlanul hömpölygő folyó és körülötte elhelyezkedő sűrű bozótos a göcsörtös fáival már itt megmutatta a sziget vadságát. Csak azok az átkozott legyek ne lettek volna! Amint javult egy kicsit az idő, s megállt a szél, csapatosával körülvettek minket, belerepültek arcunkba, fülünkbe, orrunkba. Szinte reménytelen volt tőlük megszabadulni. Találkoztunk egy magyar csapattal is, ők már egy ideje itt lehettek a szigeten, mert eléggé egyhangúan bandukoltak a légyrajokkal övezve.

Első nagyobb izlandi vízesésünk. Azt az elemi erőt, amely hűen tükrözi valódi mivoltát egy kép sem adhatja vissza

Alig 10 kilométerrel odébb elértük a sziget egyik legnagyobb látványosságát, a Geysir Centert. Sajnos a világ összes gejzírének névadója egy ideje már nem működik, egy földrengés áldozata lett, csupán egy hatalmas forró vízzel telt lyuk van a helyén, a tőle nem olyan messze lévő Stokkur egész jól átvette a szerepét, s nagyjából 5-10 percenként egy 20-30 méter magas vízcsóvát lövell az égbe. Rengeteg kis fortyogó van még, ezek azonban kevesek ahhoz, hogy kitörjenek, csak a víz és a gőz áramlik belőlük folyamatosan. Érdekes élmény volt itt lenni, de a délelőtti gyaloglással már elszaladt a nap nagy része, s várt ránk még a Gullfoss, az ország egyik leglátogatottabb vízesése.

A Geysir környékén szinte mindenhol füstöl és fortyog a föld

Mire odaértünk szép lassan felszálltak a felhők és kisütött a nap. Igen, Izlandon is tud nyár lenni ezekben a rövid, szinte ajándéknak számító időszakokban. Ilyenkor végre megszabadulhatunk a meleg sapkától, kabáttól, sőt jó esetben akár a pulcsitól is. De hamar rájövünk, hogy a Napnak itt is olyan ereje van nyáron – hála a tiszta levegőnek, és a sarkkörhöz közeli vékonyabb ózonrétegnek – mintha a spanyol tengerparton napoznánk. Az Arany-vízesés jócskán beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Szerencsére nem volt túl nagy tömeg, így zavartalanul élvezhettük a Hvíta-folyó 21 méter magas zuhatagjának dübörgését és páratlan szépségét, mely – a napsütésnek köszönhetően – egy pompás szivárvánnyal is megajándékozott minket.

Az Arany-vízesés (Gullfoss) teljes pompájában fogadott minket

A késő délutáni órákban hagytuk el a Gullfosst, s ezzel a momentummal egyik pillanatról a másikra búcsút intettünk a Golden Circle viszonylag nagy forgalmának, s átadtuk magunkat annak a nomád érzésnek, amelyért elsősorban a szigetre látogattuk. Még körülbelül 20 kilométeren át kiváló aszfaltos út haladt északkeleti irányba, melyen – az eddig uralkodó erős délnyugati szélnek köszönhetően – szélsebesen hasítottuk a kilométereket. Ám minden jónak vége szakad, ahogy a mondás tartja, elfogyott ez a jó út, s megkezdődött túránk első igazi erőpróbája a Kjölur Highway.

Már a tervezéskor is úgy gondoltam, s ezt az úton megtett kilométerek is megerősítették bennem, ha valaki egy nomád közép-ázsiai túrára készül, próbának mindenképp ajánlott ezen az útszakaszon végigtekernie. A nagyjából másfél-két napos úton – helyi viszonyokhoz képest – elég nagy magasságban 5-600 méteren kell tekerni (800 méter feletti részeket már állandó hó borítja). A felföldön nincsenek lakott települések, mindössze két helyen tapasztalhatjuk majd az emberi lét nyomait, egy kis kávézó és egy menedékház formájában. Ami ránk vár az valójában a nagy-nagy semmi a maga létező, valós formájában.

Az aszfaltos út végén egy sebességkorlátozó tábla (90-ről 70 kilométerre, ez utóbbi az út nagy részén személykocsival tarthatatlan tempót jelent) valamint egy rövid tájékoztató található, mely szerint csupán négykerék meghajtású dzsipekkel javasolják a behajtást. Izlandon nagyon sok murvás út van, ezek nagyrésze járható személykocsival is, ám az F jelölésű mellékutakon a patakátfolyások és a sziklás szakaszok miatt ezt nem javasolják, erre az autókölcsönzők külön fel is hívják a turisták figyelmét.

A pillanat, amikor elfogyott az aszfalt kerekeink alól. S így is maradt 157 km hosszan

Amikor ideértünk a kis parkolóban a nemzeti park egyik dzsipje parkolt és tulajdonosa éppen engedett a kerekek légnyomásából, hogy a rosszabb úton is kormányozható maradjon a jármű. Nem volt mit tenni, belevágtunk a Kjölur Highwaybe.

Az első kilométerek meglehetősen jók voltak, az út végig jól tekerhető volt, csupán a lejtők és emelkedők százaléka lett jóval nagyobb. Egy meredek szakaszon legurultunk egy folyóvölgyig, majd hosszasan kapaszkodtunk vissza a következő hegyhátra. Estére a Hvíta-folyó hídjáig jutottunk el, 95 kilométerrel zártuk ezt az élménydús napot, mely – tekintettel a 3 látnivalóra – abszolút megelégedésre adott okot. A folyó előtt találtunk egy apró menedéket zárva, ennek szélárnyékába állítottuk fel sátrunkat. Csodálatos estén volt, hosszasan gyönyörködtünk a Hvíta-tó, s a mögötte elterülő Langjökull (Izland második legnagyobb gleccsere) látványában. Mindenfelé havas hegyek vettek körül minket, igazi magashegyi vad táj és leírhatatlan volt az az eszméletlen csend és nyugalom. A mai nap rengeteg szépséget láttunk, toplistás „kötelező” célpontokat, ez az üresség és harmónia mégis sokkal inkább megmaradt bennem. Hiszen itt, távol a civilizációtól a kihalt, üres, vad vidék közepén érzi azt az ember leginkább, hogy él.

Táborhelyünk a Kjölur mentén. Mindentől távol de mégis közel - a természethez, önmagunkhoz


 

Egy kőkemény nap, aszfalt nélkül

2021. június 29.

Az esti idill reggelre szertefoszlott, a hegyeket komor felhőpaplan borította, s feltámadt a csípős kellemetlen szél is. Harmadik napra már profik voltunk, tudtuk, hogy semmit nem szabad elengedni a sátor bontásakor, mert ha valamit elvisz a szél, annak örökre búcsút inthetünk. Így ahogy kihúztuk a cövekeket, rögtön rá kellett telepedni a sátor ponyvájára, hogy legyen ma este is miben aludni.

Kellemetlenül dombos volt a mai első 20 kilométer is, a reggelit Abudirban az első „lakott helyen” töltöttük el a ház szélárnyékában. A kis kávézóban lévő árak nagyjából a svájci menedékházakat súrolják, így itt nem tettük tiszteletünket. A ház után viszont jócskán romlott az útminőség, többnyire hatalmas kimozdult kövek, szikladarabok alkották az utat, jócskán visszavetve ezzel a haladási tempót. Csupán a tegnapról még mindig megmaradt hátszél segítette utunkat. De tudtuk előre ez a nap nem lesz piskóta, haladni kell – ha lassan is – de egész nap nyeregben. Az élelmiszer, ital akkor is fogy, ha állunk, jobb inkább túl lenni rajta minél hamarabb.

Reggeli pihenő az Arbudir menedékház teraszán, háttérben a Langjökull hósipkája

A délelőtt folyamán aztán újra kisütött a nap, ám mi ezt nem élvezhettük, ugyanis vele együtt a szél is feltámadt. A reggeli élénk szellőt ekkorra már igazi erős fuvallat váltotta fel, melyhez hasonlót itthon csak a viharok érkezésekor van módunk megtapasztalni. Fent jártunk az útvonal legmagasabb szakaszán jócskán hatszáz méter felett, itt már nincsen növényzet, se fa se bokor, még egy átkozott fűcsomó sem, így a szélnek semmi nem állja útját, még a lelket is kifújta belőlünk. Ráadásul dél körül fordult az út, enyhén északnyugat felé, így már oldalról kaptuk az áldást. Szabályosan nehézzé vált a bringázás, a lökések akkorák voltak, hogy néha fél-egy métert taszajtottak rajtunk, mely a murvás, rossz minőségű úton gyakran kivitelezhetetlen helyzeteket eredményezett. A felfeléken így nem egyszer tolásra kényszerültünk, a lefelénken pedig folyamatosan rádőlve a szélre próbáltunk lavírozni. Aliz testsúlya és csomagjainak súlya is jócskán alulmaradt az enyémhez képest, ő még nálam is jobban küzdött, nem egyszer 20-30 fokban rá kellett dőlnie a szélre, hogy egyenesben maradjon, így is többször felborult. Egyre kiélezettebb és kilátástalanabb küzdelmet folytattunk, de megállni sem lett volna értelme, hiszen a végtelen köves pusztaság nem volt túl marasztaló. Csupán a körülöttünk lévő táj volt az, amiért megérte itt úton lenni. Az csodás volt. Egész délelőtt tekertünk ezalatt kb. 35-40 kilométert sikerült megtennünk. Egy ócska munkagépet hagytak itt valaha az izlandi útépítők ennek szélárnyékában próbáltunk enni valamint, ám Aliz, ahogy leoldotta a gumipókot csomagjáról, a derékaljak – huss – elrepültek. Persze nem értük utol őket.

Küzdelmes kilométerek a Kjölur út magashegyi szakaszán

Tekintettel a katasztrofális útminőségre, úgy döntöttünk, hogy a 10 kilométeres kitérővel (ebből 5 szembeszél lett volna) elérhető Hveravelir nevű, szabadtéri fürdőiről híres helyet kihagyjuk, hisz tudtuk még máshol is lesz lehetőségünk élvezni a termálvíz adta lehetőségeket. Végre megjött a várva várt lejtő, s a leágazás után újra jobb minőségű úton haladhattunk északi irányba. A szél többnyire hátulról, s kicsit oldalról jött, többet segített, mint amennyit akadályozott, így végre úgy tűnt, újra tudunk haladni. Aliz viszont elfáradt a délelőtti emberfeletti küzdelemben, egyre nehezebben bírt a szél miatt megvadult paripájával. Azt tudni kell, hogy a csomagok miatt elég nagy oldalfelületű bringák az aprókavicsos murvás úton szinte teljesen el tudják veszíteni tapadásukat, hiába dőlünk rá a szélre, egyszerűen kifújja alólunk a gépet. Egyetlen megoldásként a súlypontunk mélyebbre vitelét tudtuk alkalmazni, amit történetesen úgy tudtunk kivitelezni, hogy a szélirány felőli lábunkat a lejtőkön jócskán a pedál alá, majdnem a földig lelógattuk, ez a helyzete némiképp stabilizálta és kormányozhatóvá tette a gépet.

A szél erejét nagyjából úgy kell elképzelni, hogy egy hátszeles szakaszon Alizra várva állóra fékeztem a bringámat, majd mikor megérkezett elengedtem a fékeket, s a bringa mindenfajta tekerés nélkül nagyjából 12-15 km/h sebességre gyorsult fel a 2-3%-os emelkedőn. Ilyen élményben utoljára Skóciában volt részem.

Hveravelir után az út minősége javult, de a szél folyamatosan törte a borsot az orrunk alá

A késődélutáni órákban elértük a Blöndulón-tó partvidékét, s itt még egy jókora dombot megmászattak velünk (látszatra akár ki is kerülhettük volna). Az egész napos, több mint 8 órája tartó tekerés kiszívott belőlünk minden energiát, így egyre elcsigázottabban próbáltunk valami táborhelyre lelni, ám olyan, hogy szélvédett hely itt nem létezett. Ráadásul az elveszített polifoamok miatt a sziklás terepen való alvás gondolatától sem voltunk túlságosan felvillanyozva. Végül a tó egyik homokos öblében találtunk alkalmas sátorhelyet. Fürödni sem maradt már lelki erőnk, megvacsoráztunk, s mint egy zsák úgy dőltünk be sátrunkba. 98 km végig földúton, 11,5-ös átlagtempóval irdatlan szélben. Talán az egész túra legkeményebb napja volt a mai.

Folytatás Izland északi vidékein

(tovább a 2. fejezetre)

Két keréken a Nagyvilágban

A honlapot szerkeszti és a túrabeszámolókat írta: Puskás Zoltán (pusizoli).
A nagyvilagban.hu a következő, korábban az alábbi címeken elérhető weboldalat tartalmát egyesíti:

  • pusizoli.extra.hu
  • pusizoli.weboldala.net
  • pusizoli.notabringa.hu
  • usa.notabringa.hu

Az oldal tartalmi elemei - a forrás-megjelölés és szerzővel való egyeztetés után - szabadon felhasználhatóak.

Köszönjük látogatásod!

Közösségi oldalunk

© 2018 Két keréken a Nagyvilágban

Keresés

logo1

Túrabeszámolók

Tovább a hegymászós oldalra

Hegyi logo2

Free Joomla! templates by AgeThemes

This website uses cookies

A webhely cookie-k segítségével elemzi a forgalmat. A webhely használatával elfogadja a cookie-k használatát.
Statisztikák készítése céljából a felhasználási adatokhoz a Google is hozzáférhet.