4. fejezet

Szembeszél és hosszú egyenesek - Izland déli partszakaszán

A Vatnajökull lábától már mindketten bringanyeregben folytattunk utunkat nyugatnak, vissza a főváros irányába. A déli part látványosságairól - a hatalmas gleccserekről, vízesésekről ódák zengenek, azt azonban elfelejtik a bringásokkal közölni, hogy az egyetlen út itt végtelen pusztaságokon halad keresztül, mely szembeszélben komolyan próbára teszi a legelszántabb vándorok tűrőképességét is. A következő fejezetben megpróbálunk feljtuni Izland legmagasabb hegyére, majd számtalan szebbnél szebb vízesést tekintünk meg.


 

Fent a Vatna gleccserén

2021. július 8.

Mindössze 33 kilométer választott el minket a Sandfell nevű parkolótól. Attól a helytől, ahonnan meg lehet kezdeni a csúcstámadást Izland legmagasabb csúcsára, a 2110 méter magas Hvannadalshnúkur-ra. Vegyes érzelmekkel fogadtam ezt a napot. Egyrészt vártam is, hiszen pár éve bevette a fejebmbe magát egy olyan bizarr gondolat, hogy ha egy országban járok, akkor a bringázás mellett igyekszem annak legmagasabb pontjára is feljutni. Már szép hosszú a lista: Nagy Britanniától Ausztrián és Svájcon át Görögországig, vagy egészen Japánig 23 ország legmagasabb hegye szerepel rajta, s – bár Izland teteje azért nem egy könnyű csúcs – előzetes olvasmányélményeink alapján azért mégsem tűnt lehetetlennek. Egyrészt tudni kell, hogy a nagyjából két magyar megye területű Vatnajökull összefüggő jégmező teteje már nem túlságosan meredek, inkább egy hatalmas fennsíkra hasonlít. Másrészt pedig azon szerencsés helyzet alakult ki, hogy a parkolóból egy irányban mindössze 11,4 km gyaloglással (no és persze 2000 méter függőleges szintemelkedéssel) egy egynapos túrába is beleférhet. Ha a sors másképp rendezi és valahol a jégmező közepén van a csúcs, nyilván esélytelen próbálkozás lett volna számunkra, ugyanis nem rendelkeztünk a fentalváshoz szükséges felszerelésekkel.

Ugyanakkor a gleccser azért mégiscsak gleccser, mégha nem is túl meredek, s nyilván kötéllel, hágóvassal, jégcsákánnyal nem készültünk, ez már végképp nem fért be, a vastag ruházat miatt így is a szokásosnál nehezebb felszerelésünkbe. Ez sajnos jelentősen csökkenti a sikeres mászás esélyét, jól tudtuk.

Ám mivel az autóbérlés miatt eleve gyorsabb haladásra kényszerültünk, s kirándulásra mindenképp terveztünk ide egy teljes napot nem volt kérdés: teszünk egy próbát!

Roppant szeles időjárással indult a mai nap. Már-már kezdtük elfelejteni túránk első napjainak félelmetes széllökéseit, s lám most újra meggyűlt a bajunk az izlandi bringások fő ellenlábasával. Mikor még a Kjölur magashegyi útvonalon haladtunk folyamatosan az járt az eszemben, hogy „te jó ég, ezt előbb-utóbb szemből is meg fogjuk kapni ezt a löketet valahol a kör utolsó felén”, s lám megint igazam kezd lenni. A mai nyugati szél majdnem megállította alattunk a bringákat.

Tegnap a Jökullsárlónnál összefutottunk egy magunkfajta bringás vegyespárossal, az egyik végeláthatatlan egyenesben ismét feltűntek előttünk. A szél miatt nagyjából 10-12-vel haladhattunk, de így is megelőztük őket. Szegény lány az út szélén állt behúzott fékekkel és remegő lábakkal, szája sírásra biggyedt, s láttam rajta, hogy – ami az izlandi időjárást illeti – végképp betelt nála a pohár. Mi sem voltunk sokkal vidámabbak, talán az hajtott minket, hogy 33 kilométerre van az a fránya parkoló, de ez a – normál körülmények között említésre sem méltó szakasz – ma szépen kitöltötte az egész délelőttünket.

A térkép alapján egyszerű út vezet fel Izland tetejére. A valóság azért kicsit más!

Sandfell parkolójában egy árva lélekkel sem találkoztunk, csupán egy szépen kidolgozott térkép fogadott egy piros vonallal mely összekötötte ezt a helyet a csúccsal. Egy kis temető, egy magányos fa és egy kövér legelő adta meg a hely alaphangulatát, melyen egy népes birkanyáj legelészett. Megebédeltünk, majd bringáinkat magukra hagyva nekiindultunk a hegynek. Az első ötszáz méter szint meredek, de könnyen járható ösvényt hozott patakvölgyekkel, zuzmóval benőtt kövekkel. Majd egyre inkább elkezdett fogyni a növényzet – ahogy eddig tapasztaltuk – s hétszáz méteren már igazi magashegyi táj fogadott. Nagyjából mintha 2500 méteren jártunk volna az Alpokban. Egy kopár sziklamezővel néztünk farkasszemet, s feljebb már ott csillogtak a hófoltok, melyek ezer méteren már egy összefüggő hatalmas hómezővé olvadtak össze. Ahogy számítottunk rá tényleg vállalható volt a meredekség, a táskánkban lapuló hómacskákra sokáig egyáltalán nem volt szükség, könnyedén baktattunk felfelé a terebélyes hómezőkön. 1300 méteren találkoztunk a túránk során először és egyben utoljára emberekkel. Egy páros baktatott lefelé hágóvasban, kötéllel összekötve. Örültünk nekik, hiszen innentől az ő nyomaikat követtük. Itt már csodálatosan kéken ragyogott felettünk az ég, a hegyet körülölelő felhők felett jártunk magasan, s a korábbi piszkosfehér hófoltok helyett itt már csodálatos fehér szín uralta a látóhatárt minden irányban. Igazi téli hangulatunk kerekedett, ahogy baktattunk a hágóvasak által kihasított nyomokban a végtelennek tűnő hómezőn. Szuper volt az időjárás, a hegy lábánál délelőtt minket rendesen gyötrő szélnek nyoma sem volt errefelé.

1500 méter felett a gleccser mégjobban ellaposodott, ugyanakkor sajnos elkezdett töredezni is, egyre több apró gleccserszakadékot kellett átlépdelnünk, s ez sok bizakodásra nem adott okot. Most már nagyon örültünk a nyomoknak, melyek látszatra rendre megtalálták az átjárókat a kisebb hasadékokon. 1850 méteren aztán sajnos megszakadt ez a széria. A nyom egy nagyobb hasadék előtt jobbra és balra is kitért, de minkét irányban megszakadt. Elődeink is keresték az átjárót az előttünk tátongó nagyjából egy méter széles hasadékon, ám nem találtak biztonságos átkelési pontot rajta, így visszafordultak. S ezt találkozásunkkor szépen elfelejtették közölni velünk. Alizt felettébb bosszantotta ez a dolog, ő már nagyon közelinek érezte a csúcsot, én örültem neki, hogy idáig feljutottunk.

Téli hangulatban túráztunk a Vatnajökull végeláthatatlan gleccsermezőin

Lefelé aztán már nagyon könnyű volt a haladás a kellemesen lejtő hómezőn, így pillanatok alatt elértük a gleccser alját, s a kora esti órákban már újra kedvenc birkáink társaságában készítettük a vacsoránkat, s a nagy fa alatt tértünk nyugovóra.


 

A „sandurok” földjén

2021. július 9.

A tegnapi szembeszeles, gyilkos tekerés és a délutáni hosszú, de sikertelen mászás után fáradtan másztunk elő sátrunkból Szerencsére reggel még nem volt jelentős szél, így gyorsan elértük Skaftafell apró, de jelentős turistaközpontját. Több gleccser is itt szalad le a Vatnajökull hósipkájáról, de még ennél is jelentősebb látnivaló a 12 m magas Svartifoss vízesés, mely sötét lávaoszlopok között hull a mélybe. Nagyjából fél órás gyaloglással közelíthető meg ez az – Izlandi viszonylatban – kicsinek mondható zuhatag, mégis rengetegen látogatják, mert szépsége felveszi a versenyt a komolyabb vízesésekkel.

Svartifoss - egy kicsiny, de annál csodásabb vízesés

Nagyjából 140 kilométerre távolodtunk el Höfn városától, s pontosan ugyanilyen távolságba található innen a következő valamirevaló városka Vík is. Szó szerint a semmi közepén voltunk, bár az egyes út forgalma a Jökullsárlón óta érzékelhetően nőtt. Magunk mögött hagytuk a Vatnajökull hatalmas vulkánját, s beléptünk a „sandurok földjére”. Legalábbis mi így neveztük el a következő jellegtelen és igencsak bringást próbáló szakaszt. Ha nyugatról tekertünk volna kelet felé, valószínű egészen más lenne a véleményünk, hasonlóan a két pomázi bringáshoz, akikkel ezen a szakaszon összefutottunk. Ők az óramutató járásával ellentétesen haladtak, de aztán az Akureyri-Reykjavík szakasz végül kifogott rajtuk, így végül busszal fejezték be a kört. Nekünk még volt időnk bőven, így nem gondolkodtunk semmilyen csalásban, könnyítésben. A „sandurok földje” viszont így is feladta a leckét rendesen.

De először lássuk csak, mi is az a sandur. A szó izlandi nyelven homokot jelent, de itt a déli parton így hívják azokat a hatalmas partmenti síkságokat is, melyet a hegyekből leérkező gyorsfolyású folyók hordaléka töltött fel. Itt a Vatnajökull nyugati lejtőjén található az ország legnagyobb ilyen képződménye, mely nagyjából 140 km hosszú és helyenként 50 km széles. Itt már nincs az óceán partjára kényszerítve az út, a síkság közepén halad hosszú, végeláthatatlan egyenesekkel. Ez önmagában nem lenne baj, ki ne szeretne síkon tekerni? Csak, hát Izlandon ez sem olyan egyszerű. Ha itt megérkezik a szél, az olyan, mintha egy soha véget nem érő emelkedőre tekernénk fel. Egyszerűen nem halad rajta a bringa. Érdekes, mert nyilván itthon is rengeteget tekertem szembeszélben, s délen a tengerek partján, szigeteken, ahol aztán tényleg tudnak igazi szelek lenni. De mégis Izland után teljes biztossággal állíthatom, aki nem járt itt, az nem is tudja igazán, milyen igazi szembeszélben tekerni. Itt mintha sűrűbb, nehezebb lenne a levegő, szinte falat képez a bringás előtt. Minden létező porcikánkba belekapaszkodik és úgy tol visszafelé, mintha mindenáron meg akarná akadályozni, hogy nyeregben maradjunk.

Végeláthatatlan egyenesek brutális szembeszélben - a Vatnajökullt elhagyva megérkeztünk a "sandurok földjére"

Életem során sok szembeszelet láttam már, de eddigi tapasztalataim azt mutatják, hogy ritkán lassított minket 18 km/h alá a legmorcosabb, legmakacsabb fajtája. Itt Skaftafell után néha a 15 km/h sebességnek is örültünk, de általában 13-14-gyel gurult a bringa. S mindezt nem kis energiabefektetés árán sikerült elérnünk.

Az út elképesztően unalmas és lélekölő volt. Izland önmagában egy csodás ország, mégis itt, a déli parton bringázni felért egy elemi csapással. Olyan volt, mintha egy hatalmas tavat úszunk volna át. Egyszerűen nem akart közelebb jönni a másik part. Néha hátra pillantottam, még órákkal később is ott magasodott mögöttünk a Vatjajökull hatalmas hegytömege, előttünk pedig csak a szürke, nyílegyenes sáv, ahogy ketté szeli a kopottas zöld pusztát. A sandurt.

A nap hátralévő részében egy dolog változott csupán, a mellettünk futó villanyvezeték egy kicsit közelebb került hozzánk. Ez volt az egyetlen említésre méltó, ami történt. Izlandon nem nagyon vannak kilométerkövek, távolságot jelző táblák, melyek azért biztatást jelenthetnének egy ilyen szakaszon. Itt nincs semmi. Néhány egysávos híd torlasztotta fel egy kicsit az egyre élénkülő forgalmat, a távoli hegyek sziluettjei óráról órára alig érzékelhetően változtak körülöttünk. Egy kis porszemek voltunk mi ebben a hatalmas pusztaságban.

Késő délután volt már mikor elmondhattuk, hogy az előttünk lévő hegyet már közelebbinek érezzük, mint a Vatnajökullt. Ez a Lómagnupúr függőleges hegyoldala, melynek gyomrában lakik a legenda szerint Izland déli partját védelmező óriás. Lehetett volna egy kicsit jobb fej, s megvédhetett volna minket a széltől, de sajnos az áramlás inkább délnyugatról, az óceán felől érkezett, így esélye sem volt, hogy segítsen nekünk egy kicsit. Kirkjubæjarklaustur előtt futottunk bele a két magyar srácba, Balázs Ottóba és Magyar Zoliba. A magyar zászló hamar elárulta őket. Ők kajával rogyásig megpakolt gépeiken mint a rakéta úgy haladtak kelet felé. Napi kétszáz kilométer sem okozott gondot nekik. Mi örülhettünk, ha meglesz a százas estére. Információt cseréltünk, s adtunk-kaptunk néhány tippet. Mi voltunk a tapasztaltabbak, ők még csak most kezdtek bele a sziget körbekerekezésébe, talán harmadik napja lehettek úton. Nekünk köszönhetik az Öxi úton tett rövidítésüket, melyet a blogjukban az egyik legizgibb szakasznak írtak le. De az út végén a Kjölurt már nem vállalhatták be. Mi annyit tudtunk meg, hogy egyre gyakrabban lesznek már a városok, s szinte mindenhol jó fürdő található, érdemes egyet kipróbálni.

Nagyon jó érzés volt hosszú idő után magyar hangokat hallani, s két ilyen motivált és mindenre elszánt bringással találkozni, pláne egy ilyen nehéz nap után. Így újult erővel végül csak beverekedtük magunkat az alig ötszáz fős kisvárosba, ahol – igaz a fürdő zárva volt – de egy kis boltot azért találtunk. 

A Fjaðrárgljúfur kanyon kárpótolt az egész napos küzdelemért

Az esti órákban egy kis kitérő révén még meglátogattuk a Fjaðrárgljúfur kanyont, mely tudatosította bennünk azt a régóta ismert kerékpáros igazságot, hogy egy szép hely simán megéri az egész napos szenvedést.


 

Tovább küzdünk az elemekkel a déli part kihűlt lávamezőin

2021. július 10.

A tegnapi monoton nap után azt reméltük, ennél már csak jobb jöhet. De nem. A szél úgy döntött, most már nem száll le rólunk. Inkább hozott még egy kis esőt is, hogy teljes legyen a boldogságunk. Egy profin megépített nyilvános mellékhelyiség szélárnyékában húztuk meg magunkat, itt tudtunk valamelyest emberi módon reggelizni. Vicces volt, hogy a nagy pusztán már 20 kilométerrel korábban tábla jelezte a WC-t, de jobban végiggondolva, tényleg ez volt az egyetlen valamire való épület a Kirkjubæjarklaustur és Vík í Mýrdal közötti 70 kilométeres halálszakaszon. A sandurok helyét itt azonban kihűlt, mohával benőtt lávamezhők vették át, melyek az útról egyhangúnak tűntek, de közelről elég elképesztő látványt nyújtottak. Ma is folytatódott a tegnapi szembeszeles halálmenet, így a végén már szinte egyesével számoltuk vissza a kilométereket Vík bevásárlóközpontjáig, ahol végre újra feltölthetjük a Höfn óta már a végét járó élelmiszerkészletünket.

Vík í Mýrdal - Izland legdélebbi települése - nagyon vártunk már rá

Vík í Mýrdal 300 büszke lakosával Izland szigetének legdélebbi települése. Azon kevés falu egyike Izlandon, amely tengerparton fekszik, de nincs kikötője. A település közvetlenül a Mýrdalsjökull gleccser alatt fekszik, ami Katla vulkán felől érkezik. Így reális esélye van annak, hogy egy kitörés alkalmával a vulkáni tevékenység során felolvadt jég a lávával keveredve egyszerűen belesöpri az Atlanti-óceánba. A Katla ugyanis egy aktív vulkán, jellemzően 40-80 évente tör ki. Legutóbbi kitörése 1918-ban volt, tehát már esedékes a kitörése. A helyiek leginkább a vulkánt borító 400-700 m vastag jégréteg elolvadása miatt keletkező ártól félnek, ami elsodorhatja az egész falut. A falu temploma, ami egy domb tetején áll, az egyetlen olyan épület, ami túlélhet egy ilyen áradást. A helyiek emiatt rendszeresen gyakorolják, hogy a kitörés leghalványabb jele esetén, hogyan kell eljutni leggyorsabban a templomba.

Mi az imaház helyett inkább a partmenti hatalmas bevásárlóközpontot vettük célba, mely – amellett, hogy fűtött volt és tökéletesen védett a szél ellen – egy közepes méretű Krónan szupermarketet is tartalmazott. Kicsit bosszankodtunk rajta, hogy a jó kenyereket már felvásárolta az itt megpihenő népes turistahad, akik buszokkal, bérelt kocsikkal járják a vidéket, de azért hellyel-közzel sikerült értelmesen bevásárolnunk. Nagyjából egy óra pihenés és melegedés után indultunk tovább. Vík után elhagyja az országút a szeles partvidéket, ugyanis itt a sziklák már újra egészen az óceánig érnek. Jókora kaptató után azonban hamarosan visszatértünk a következő partszakaszra, Reynisfjarára, melyet nemcsak Izlandon, hanem világszerte az egyik legszebbnek tartanak. A tomboló szél hatalmas hullámokkal ostromolta a koromfekete vulkáni hamu borította partot, fölénk pedig jellegzetes bazaltorgonás bejáratú barlang emelkedett. Mindenfelé táblák figyelmeztették az embereket az óceán veszélyeire. Sajnos sokan elfelejtik, hogy egy óceán partján teljesen más jellegű hullámzás tapasztalható, mint például a Földközi-tengeren, vagy a Balti-tengeren. Itt a kevésbé magas hullámok is sokkal testesebbek, jóval nagyobb erővel ostromolják a partot, s  sok felelőtlen turistát bemostak már Reynisfjaráról is. Jobb esetben csak a cipőnk lesz vizes, ám egy erőteljesebb úgynevezett „sneaker-wawes” akár életveszélyes szituációt is teremthet.

Reynisfjara - magányos séta Izland egyik legszebb partján

Mivel nagy volt a tömeg, úgy döntöttünk, jobban szemügyre vettük a strandtól balra található partszakaszt is. Egyetlen hátulütője az volt a dolognak, hogy errefelé egy szakaszon a nagyobb hullámok közvetlenül a sziklafal alját ostromolták. Megfelelően kellett időzíteni, hogy ne ázzunk el. De a kaland minden pénzt megért: egy egészen elképesztő, néptelen szilás partszakasz tárult a szemünk elé, s a távolban felsejlettek a Reynisdangar („Troll ujjai”) bizarr sziklakombinációi. A fekete kavics és a feléjük emelkedő szürkés ívelt sziklák összhangja elképesztő forma- és színvilágot alkotott, itt kezdtük megérteni, hogy nem voltak túlzóak az útikönyv fellengzős kifejezései.

A partvidéket elhagyva ismét a zöld szín összes árnyalata uralta a látóhatárt. Az útmenti farmok és szénabálák egyértelműen jelezték, hogy lassan, de biztosan közeledünk a fővároshoz. Ma is összehozott a sors két magyarral, ők stopposként jártak-keltek a sziget nyugati vidékein.

A nap végére érkeztünk meg a Reynisfjara strand túlsó végét lezáró Dyrhólaey-félszigethez. Már nem sok kedvünk volt feltekerni a 16%-os földúton a 70-80 méter magas szilaplatóra, így az alsó parkolót választottuk célpontul. Egész nap szürkés, ködös volt az időjárás, de így estére jutalmul kaptunk egy kevés napsütést is, így a többi lelkes fotóssal együtt mi is csodás képeket készíthettünk a sziklahidakkal és festői öblökkel tagolt félsziget végén.

A Dyrhólaey-félsziget egy kevés napfénnyel is megjutalmazott minket a mai nap végén

A farmok és a népszerű kiépített látnivalók már nem sok teret adnak a szabad sátorozásnak ezen a vidéken. A szigetország az utóbbi időben a skandináv mintától eltérően egyre keményebben fellép a vadkempingesek ellen, különösen azokon a helyeken, ahol sok turista mozog. Éjszakára mi is egy elhagyatott istállót szemeltünk ki, mely amellett, hogy eltakart minket a kíváncsi szemek elől, elég jól védett az egész nap tomboló szél ellen is. Bent a falak között készítettük el vacsoránkat, s itt is állítottuk fel a sátrat. A dupla védelemnek és a viszonylagos sötétségnek köszönhetően nyugodt éjszakánk volt.


 

A déli part leghíresebb vízesései

2021. július 11.

Egyre szelesebbek és hűvösebbek lettek a reggelek, ahogy haladtunk vissza, nyugat felé. Hiába süt fent a nap, az erejét már csak elvétve érezzük. A makacs szél viszont ott van mindenhol, lehetetlenség elbújni előle. Befurakodik kabátunk alá, a csősállal védett arcunk kiálló minden szabadon hagyott felületébe. Kiszárítja, cserepessé teszi bőrünket, s jócskán csökkenti hőérzetünket. Még 256 kilométer a reptér, nem tűnik soknak, de mindketten tudjuk, hogy Izland még tartogathat számunkra kellemetlen meglepetéseket.

A mai napon el fogjuk érni a sziget déli partvidékének két leghíresebb vízesését – ebben a biztos tudatban szálltunk nyeregbe. Érdekes módon a híres vízesések közül jópár közvetlenül a főútvonal mentén található, így szinte le se kell menni az útról hozzájuk. De ez nem feltétlenül előny, hiszen azt is magával hordozza, hogy általában hatalmas a tömeg körülöttük. Reggel már nem volt kedvünk újból letekerni a következő fekete homokos strandra, ahol egy 1973-ban lezuhant repülőgéproncs maradványa a mai napig népszerű turistaszenzáció. Időnk lett volna rá, de egyrészt nem akartuk bekapni a nap folyamán általában egyre erősödő szembeszelet, másrészt nem volt túl sok kedvünk egy irdatlanul rossz állapotban lévő földúton döcögni 8 kilométert oda-vissza.

Skógafoss - az "izalndi vízesések királya"

Így még a koradélutáni órákban a Reykjavík felől érkező nagy tömeg előtt elértük a „Vízesések királyának” becézett Skógafosst, mely 25 méteres szélességével és 60 méteres magasságával egyike a sziget legmeghatározóbb zuhatagjainak. Még egy hosszú, meredek lépcsősort is építettek mellé, hogy felülről is megcsodálhassuk (bár kétségtelenül alulról a legmegkapóbb a látvány). A Skóga-folyón a vízesés felett is találhatók apróbb zuhatagok, de a harmadik után úgy döntöttünk, hogy inkább visszasétálunk a bringákhoz. A két vízesés között egy eldugott völgyben található Izland egyik legrégebbi kiépített termálvizes medencéje a Seljavellir. A helyiek – úgy tűnik – nem tekintik igazi látványosságnak, inkább maguknak tartják meg az élményt, mert nem jelezte tábla a leágazást. Sikerült is jó 5 kilométerrel túlhaladnunk, mire ráeszméltünk, hogy hibáztunk. Szél ide, unalmas útvonal oda, nem volt mit tenni, visszatekertünk a leágazásig, s egy rövid földutas bringázás, majd egy nagyjából egy kilométeres séta révén meg is találtuk a medencét. Mégiscsak jó ötlet volt, hogy nem reklámozták túl a helyet, ugyanis bőven volt hely a medencében. Hűvös volt az idő, nagyjából 10-12 fok lehetett, így gyorsan átvedlettük fürdőruhába és alámerültünk. A víz nem volt túl meleg, de gyorsan megtaláltuk a hőforrás beömlőnyílását, itt egész kellemes volt az ejtőzés. Már csak azt kellett valahogy kitalálni, hogyan fogunk visszatérni a rideg izlandi valóságba. Nekünk még egész jól sikerült, de egy medencetársunk, egy alig néhány éves kisfiú hosszú sírással jelezte szüleinek, hogy ő bizony már itt maradna a meleg termálvízben, ha nem bánják.

Egy termálvizes medence a semmi közepén. Izlandon így van ez rendjén.

A fürdőtől alig húsz kilométerre található a Seljalandfoss nevű zuhatag. Azt gondolná az ember, hogy egy majdnem teljes izlandi kör után már megszokott látvány egy újabb és újabb vízesés, de nem. Igaz sok vízesést láttunk, de mégis mindegyik más. A Dettifoss sáros, robajló víztömege nem hasonlítható össze a „vízesések királynőjének” is nevezett 62 méter magas kristálytiszta vízfátyolával, mely mögé be is lehet sétálni. Esőkabát persze kötelező felszerelés itt is, mint mindenhol Izlandon, ha közelről is meg szeretnénk csodálni. Számomra talán ez volt Izland legszebb vízesése, mely annak is köszönhető, hogy délutánra csodálatos mélykék ég fogadott minket, ragyogó napsütéssel, csodálatos zöld színbe öltöztetve körülöttünk a tájat.

Itt, a Seljalandfoss mellett nem sokkal található még egy sokkal rejtettebb vízesés is, mely messziről már nem látható, ugyanis egy rövidke szurdokon keresztül közelíthető meg. Ez kevésbé látványos, de annál izgalmasabb kirándulást ígér, mert ugyan alig 10-15 méter hosszú a szurdok, de a vízesés párája miatt elég bajos a közlekedés benne. Napos idő ide, vagy oda, azért ma is sikerült elég jól megáznunk.

A Seljalandfoss mögé is besétálhatunk, ha nem félünk a megázástól

Az este viszont vészesen közelgett, így egy autóspihenőben dacolva a széllel megfőztük a vacsoránkat, majd egy hatalmas csillagfürtmező közepébe rejtettük el sátrunkat. Ekkor még nem tudhattuk, hogy az Észak-Amerikában őshonos virágot 1945-ben mesterségesen telepítették be a szigetre, a talajréteg eroziójának kezelésére, ám évtizedek alatt elképesztő mennyiségben terjedt szét az országban, s így már sok helyen veszélyt jelent számos őshonos fajra is, köztük néhány olyan mohafajra, melyeket szinte lehetetlen újra helyreállítani. Mindenesetre ma a sátorhely kialakításánál magunk is megtapasztalhattuk, hogy az erős, vastag szárú növények tényleg nem tűrtek meg maguk mellett más növényfajt.

Tovább a befejező fejezetre

(A geotermikus pataktól a működő vulkánig)

Két keréken a Nagyvilágban

A honlapot szerkeszti és a túrabeszámolókat írta: Puskás Zoltán (pusizoli).
A nagyvilagban.hu a következő, korábban az alábbi címeken elérhető weboldalat tartalmát egyesíti:

  • pusizoli.extra.hu
  • pusizoli.weboldala.net
  • pusizoli.notabringa.hu
  • usa.notabringa.hu

Az oldal tartalmi elemei - a forrás-megjelölés és szerzővel való egyeztetés után - szabadon felhasználhatóak.

Köszönjük látogatásod!

Közösségi oldalunk

© 2018 Két keréken a Nagyvilágban

Keresés

logo1

Túrabeszámolók

Tovább a hegymászós oldalra

Hegyi logo2

Free Joomla! templates by AgeThemes

This website uses cookies

A webhely cookie-k segítségével elemzi a forgalmat. A webhely használatával elfogadja a cookie-k használatát.
Statisztikák készítése céljából a felhasználási adatokhoz a Google is hozzáférhet.