Baszkföld

Túránk utolsó szakaszára visszatértünk Spanyolországba, de ez a vidék már teljesen más volt, mint amit Katalóniában, vagy Aragóniában megismertünk. Baszkföld - mintha egy külön ország lenne - saját arculattal rendelkezik, s mindezt kiegészíti az Atlanti-óceán komor, hűvösebb, de mégis csodálatos partvidéke.

• Vissza az előző fejezetre
• Általános információk a túráról

13. nap

2021. július 28. (szerda)

Aginaga – Zumaia – Deba – Lekeito – Gernika-Lumo – Gaztelugatxe – Bakio - Mungia

Táv: 122,3 km

Hiába a folyóvölgy és az óceán viszonylagos közelsége, reggel mégis egy combos kaptató után sikerült csak visszaverekednünk magunkat a homokos partvidékre. Tegnap magunk mögött hagytuk Gipuzkoa tartomány nagyvárosait, a mai nap az óceánparti kisvárosokon volt a sor, s mondhatom nem is csalódtunk bennük. Számomra Baszkföld szépsége a mai nappal nyert igazán értelmet. Zarautz egy rendezett üdülőváros benyomását keltette hosszú stranddal, majd egy igazi sziklás-kanyargós partszakasz következett, ahol az óceán hűsítő hullámai közvetlenül alattunk lévő sziklákon porladtak szét. Még fel sem ocsúdtunk az ámulatból, s máris jött Zumaia egy újabb elképesztő méretű homokos plázzsal. Bár közel sem volt fürdőruhás idő, ráadásul a Nap sem sütött, mégis már a reggeli órákban sokan kifeküdtek a nyugágyaikba. Hiába, aki azért jött ide, hogy az óceán mellett pihenjen, az mit csinálna mást?

Innen 16 km óceánmentes szakasz következett egy viszonylag könnyű hágóval megspékelve. Debánál bukkantunk újra ki. Itt már közeledtünk végcélunkhoz, Bilbao városa elérhető közelségbe került, de a táblák rendre le akartak téríteni minket óceánparti útvonalunkról. Persze nem hallgattunk rájuk, átkelve a Deba-folyón egy éles kanyarral újra a nagy víz partján folytattuk a túrát.

Jól is tettük, mert a következő öbölben Ondarroa következett, ez lett a kedvenc parti városom. Az egytől-egyig többszintes pirostetős hófehér házakból épült óváros felkúszott a meredek hegyoldalra. Alatta a folyó tölcsértorkolatában pompás kikötőt rendeztek be. Feljebb ódon kőhidak kötötték össze a két partot. Az autósok pechjére az egyetlen újszerű hídon épp karbantartást végeztek, konkrétan a hídpályát cserélték, így óriási dugó alakult ki. Mi szerencsésen átjutottunk egy kisebb, az autók számára használhatatlan hídon, a több kilométeres dugóban rekedt autósokat ez azonban nem vigasztalta. Cserében viszont innentől egy szinte forgalmatlan mellékúton haladhattunk tovább nyugat felé.

Csodálatos tengerparti üdülővárosokban bővelkedett a mai nap. Itt épp Ondarroa kikötőjében járunk

Élvezet volt a mai tekerés a kisforgalmú, szűk mellékutakon az előző napok forgalmas útvonalai és zsúfolt nagyvárosai után végre megérdemeltünk egy kis örömtekerést így a túra végére. Lekeito városáig jutottunk ebédidőre, s – mivel az út itt hosszabb időre búcsút int az óceánnak – úgy gondoltunk ideje lenne egy fürdést megejteni benne, mert ez a tegnapi nap szépen kimaradt. Le is tekertünk a város homokos strandjának parkolójába. Mint általában az Atlanti-óceánnál, itt is nagyjából 400 méternyi homokszőnyeg választott el minket a víztől. Nem mertük ilyen hosszú időre magára hagyni a bringákat, így inkább két körben mentünk le, s láss csodát, mégiscsak a strandolóknak volt igazuk, akik már reggel lecuccoltak ide, mert – bár sem meleg, sem napfény nem volt – a homok mégis valahogy magába szívta a felhőkön át érkező napsugarakat, s sokkal jobb volt itt a klíma, mint fent az országúton. S ráadásként maga az óceán sem volt olyan hideg, mint például a portugál partszakaszon.

A fürdést ebéd és egy rövid pihenő követte, de nem vittük túlzásba a lazázást, egy kis mellékúton folytattuk az utunkat a partvidék legnagyobb látványossága a Gaztelugatxe irányába. De előtte még volt egy folyó, melynek kiszélesedő tölcsértorkolatát jó nagy ívben meg kellett kerülnünk. Ez a terület az Urdaibai Bioszféra Rezervátum, mely az Itsassadarra-folyó tölcsértorkolatát és környékét foglalja magában. A területen sok-sok apró kis patak fut össze egy nagy sós mocsárba. A környező vidéket rétek, tölgyesek, lombos erdők és különösen gyorsan növő tűlevelűek ültetvényei foglalják el. A parti tájat kantabria tölgyesek és eperfák borítják.

Nagy ívben kerültük a széles, mocsaras vidéket, s Gernika után már újra az óceán felé száguldottunk. A partig szinte sík volt az út, majd újra jöttek a húzós emelkedők. S – bár a Pireneusokat már jócskán magunk mögött hagytuk – ezen a sziklás partvidéken nagyjából 1700 méter szintemelkedés simán összejött estére.

Újra erdőségek takarták az óceánt, pedig már nagyon közel jártunk. Aztán végre megpillantottuk! Gaztelugatxe, ez a kimondhatatlan nevű kis sziget a templommal Spanyolország északi részének egyik legnagyobb látnivalója, amely nem mellesleg a Trónok harca című filmsorozat egyik forgatási helyszíne. Egy köves gyalogút és 241 lépcsőfok vezet a sziklás félsziget tetejére, ahol a San Juan de Gaztelugatxe templom áll.

Sajnos – tán a Covid miatt – már messziről a felső kilátókból tisztán látszott, hogy egy lélek sem jár lent a lépcsőkön, a tömeg csak fentről csodálta a sziklás partszakasz páratlan látványát. Így mi sem juthattunk le a spanyol inkvizíció egyik fő színhelyére. Az itt tartott perekről és rituális ülésekről szóló hátborzongató történetek szerves részei a baszk mitológiának. A katolikus egyház inkvizíciója alatt nem egy szerencsétlent vadásztak le a régióban, majd zártak be vádlottakként ide, San Juan de Gaztelugatxe barlangjaiba. 1593-ben Sir Francis Drake és kalózai kifosztották a templomot. A templom időközben pusztulásnak indult, 1886-ban lebontották, majd teljesen újjáépítették a semmiből. Sajnos a renoválás alatt megtalált régészeti leletek, használati tárgyak, pénzérmék és ágyúgolyók mind-mind a tengerbe vesztek.

Gaztelugatxe - Spanyol-Baszkföld legnagyobb egyik legnagyobb látványosságát csak messziről csodálhattuk meg

Késő délután értük el a felső látogatóközponthoz, innen már csak előzetes regisztrációval lehetett volna továbbmenni, de valójában semmi értelme nem lett volna. Helyette gyalogosan kerestünk egy kis ösvényt, amelyen elég közel juthattunk a kápolnához és jó képeket készíthettünk róla. Ráadásul teljesen tömegmentesen.

Eltelt ez a nap is, fáradtan, de élményekkel megrakodva érkeztünk meg utolsó óceánparti üdülővárosunkba, Bakioba. Fürödtünk még egy nagyot az óceán másfél méteres hullámai közt, majd bevásárlás után már csak egy terv maradt, a táborhely megtalálása.

A város után meredeken kaptatott felfelé az út, ráadásul mindkét irányban meredek hegyoldal vett körül minket, így esély sem volt megállni. Feljebb a dombok között mindenütt apró házak, farmok vettek körül minket hatalmas legelőkkel. Sanyarúan beláttuk, hogy Bilbaohoz közeledve egyre kisebb esélyünk lesz nyugodt helyre találni, de rendre próbálkoztunk. Végül egy jókora füves domb tetején egy kis kápolna mellett kötöttünk ki. Pár kutyán kívül más zavaró tényező nem volt, fel is dobtuk a sátrat a legelőre, ám miközben a vacsorát készítettük egy nagyjából 10-15 tehénből és bikából álló marhacsorda érkezett, s kíváncsi szemekkel vettek körül minket. Annyira közel jöttek, már-már ijesztő volt a helyzet, féltem, hogy egyszerűen letarolják a sátrunkat, vagy rálépnek a bringák kerekére. Dia jobban uralta a helyzetet, így ő maradt és védte a vacsoránkat és a szétpakolt cuccainkat a többszáz kilós állatoktól, én pedig szépen elkezdtem odébb cuccolni. Először a bringákat, majd a táskákat, végül a lebontott sátrat mentettük ki, s ahogy elhúztunk, úgy a marhák is belátták, hogy nincs itt semmi látnivaló és szépen tovább álltak. Csupán egy koszos, csapzott bundájú nagytestű kölyökkutyát kellett még jobb belátásra bírnunk, mert ő még továbbra is nagyon barátkozott velünk. A mozgalmas esti program, s a túránk legnagyobb napi távjának letekerése után fáradtan estünk be a sátrunkba.

14. nap

2021. július 29. (csütörtök)

Mungia – Derio – Bilbao – Zabaloetxe – Bilbao Repülőtér

repülés Barcelonába

Táv: 56,6 km

S eljött az utolsó baszk napunk is. Az óceáni időjárás ismét megmutatta komorabbik arcát, eleinte szürke fellegek alatt haladtunk, majd a bilbaói reptértől az eső is rázendített. A reptér és a város között magaslik egy 240 méteres vonulat, ez még hátra volt. Súlyos fellegek alatt néztünk vissza a légikikötőre és ekkor még nem gondoltunk, hogy hamarosan még újra találkozunk vele.

Végcélunk Bilbaó - egy élhető város, de esőben nem túl látványos

Bilbaoban komor, már-már őszies idő fogadott szitáló esővel, köddel, így a város szépsége nem igazán akart megmutatkozni. Meglepett, hogy még az utcákon is mindenki maszkban sétál, ekkor még nem igazán tudtunk a delta variáns terjedéséről, a hírek messze elkerültek minket. A délelőtti program legfontosabb eleme a bringás dobozok felkutatása volt. Bár nem repülővel terveztük az utat vissza Barcelonába, hanem ASLA-val (ez a spanyol vasút egyik nagysebességű járműve), de tudtuk, oda sem engedik fel egyben a bringát. Délután 3 felé indult a vonatunk, így mindennel időben végeztünk, sőt az idő jóvoltából már egy esőmentes körre is telt a városban. Rögtön feltűnt, Bilbao bringásbarát mivolta, az igényes folyóparti sétányon éppúgy, mint a magasan ívelő hidakon átvezetett bringás nyomvonalakon. Kívülről megcsodáltuk a Guggenheim Múzeum ultramodern épületét, mely igencsak megosztóra sikeredett. Az indulás előtt bő egy órával már a főpályaudvar mellett tüsténkedtünk, ám ami a következő órában történt velünk, arra nem igazán voltunk felkészülve. A vonathoz vezető peron már kapuval le volt zárva, s ott közölte a személyzet, hogy túl nagyok a csomagjaink, nem vihetjük fel magunkkal a vonatra. Persze elolvastuk előre az előírásokat, s bár a csomag tényleges hossza tényleg nagyjából 10 centivel hosszabb volta megengedettnél, úgy véltük, hogy ennyi rugalmasság lesz a rendszerben. De csalódnunk kellett, bár a jegyünket visszafizették, de újra kellett terveznünk a visszajutást, hogy a holnap esti gépet elérjük a katalán fővárosban.

Nem volt sok választás, csak a repülő jöhetett szóba, s láttuk, hogy ma este és holnap reggel is indul járat. Gondoltunk nem késlekedünk, nem sok kedvünk volt még itt a hűvös óceánparton eltölteni még egy éjszakát, inkább megpróbáljuk elérni a ma esti gépet. Ehhez viszont taposni kellett rendesen. A dobozokat rögzítettük a csomagtartón, s megindultunk a reptér irányába. Úgy gondoltuk, talán egyszerűbb lenne a hosszabb, de kevesebb szinttel járó utat bejárni, így a folyóparton haladtunk észak felé, majd éles kanyarral áthágtunk a repteret magában foglaló völgybe. Jó két órával az indulás előtt itt voltunk, gyors repjegyvásárlás, és szerelés volt újfent a program. Baromi izgalmas volt, még soha nem foglaltam ilyen későn repjegyet az induláshoz képest, de végül minden rendben ment és a hosszú sorok ellenére mi is és a bringánk is feljutottak az esti járat fedélzetére.

A vonat csak a késő esti órákban érkezett volna meg Barcelonába, mi nagyjából egy óra alatt letudtuk az utat, így nem sokkal naplemente előtt már le is szálltunk. Jó érzés volt újra azt a száraz, mediterrán estét átélni, melyet a túra első hetében tapasztaltunk, s a hosszú, sok idegeskedéssel járó, mozgalmas napon, végül minden jól alakult.

15. nap

2021. július 30. (péntek)

Barcelona el Prat Reptér – Casteldefells – Barcelona El Prat

repülés Bécsbe

Wien-Schwechat – Götzendorf – Hof – Lajta-hegység - Donnerskirchen

Táv: 72,45 km

A tegnapi mozgalmas nap után a mai már felettébb simának ígérkezett. Jót aludtunk a reptér melletti Llobregat folyó deltája alkotta bozótosban. Reggel úgy döntöttünk már nem tekerünk be a városba, inkább kifelé indulunk. Várost nézni ma már nem volt kedvünk, strandolni pedig sokkal szerencsésebb a várostól keletre található végtelen homokos partszakasz.

Végül Castelldefels strandján kötöttünk ki, s napozással, fürdéssel töltöttük a délelőtt hátralevő részét és a koradélutánt. Csak a késő délutáni órákban érkeztünk vissza a reptérhez, s este tíz óra után szálltunk le Bécsben. Innen várt még ránk egy jó 70 km-es út Sopronig, ám tudtuk, hogy nem akarjuk az egészet az éjszaka letudni. Szokatlan nagy forgalom volt az osztrák utakon, így péntek este, rengeteg esztelen fiatal száguldozott, s még a rendőrök is megkörnyékeztek minket. Végül simán átkeltünk a Lajta-hegységen, s a Wulka-folyó partján találtunk nyugodt táborhelyet a hajnali órákban. 

16. nap

2021. július 31. (szombat)

Donnerskirchen – Rust – Mörbisch – Fertőrákos - Sopron

Táv: 30,21 km

Utolsó napunkra esős időt ígértek, de szerencsére nem áztunk meg, csak komor égbolt fogadott minket a Fertő-tó partvidékén. Gyorsan nyeregbe pattantunk, s teljesítettük a tegnap éjszakáról maradt 30 km-t Sopron városáig. Ha nem lenne tele már ez az egyébként békés város is gyűlöletkeltő óriásplakátokkal, akkor ide most azt írnám, hogy jó végre több mint egy hónap után hazaérni, de csak annak örülhettünk, hogy újra láthattuk családunkat, gyermekeinket. Peti és Csabi nagy örömmel fogadtak minket és pár nap pihenő után, már úton is voltunk négyesben, hogy Ausztriából letekerjünk az Adriai-tengerhez, de ez már egy egészen más történet.

Köszönöm, hogy elolvastad.

Puskás Zoltán

A Pireneusok központi részén

Ebben a fejezetben a hegység legmagasabb csúcsait környékezzük spanyol oldalról. Megkíséreljük megmászni az Aneto-csúcsot a Pireneusok legmagasabb hegyét. Közben igazi, mediterrrán folyóvölgyekben és szurdokokban haladunk csodálatos időjárás közpette.

• Vissza az előző fejezetre
• Általános információk a túráról

6. nap

2021. július 21. (szerda)

Col de la Botilla – Coll de Cabús – Tor – Alins – Sort – La Pobla de Segur – Senterada

Táv: 99,7 km

Kétezer méteren ismét hűvös, csípős volt a hajnal, de szerencsére ma is csodálatos napsütéses idő köszöntött ránk. Gyorsan magunk mögött hagytuk a Cabús-hágó utolsó kilométereit, s 2306 méteren búcsút intettünk Andorrának. Az út a spanyol oldalon sajnos nincsen megcsinálva, így a jó minőségű aszfalt helyett innentől földúton gurultunk tovább. A völgy érintetlen szépsége viszont kárpótolt. Mindenfelé tehéncsordák, vadlovak kószáltak a hatalmas fenyvesek közti legelőkön. Meredeken lejtett az út, de mi csak lépésben tudtunk haladni, s egy patakon is át kellett kelnünk híd nélkül. Az első spanyol falu Tor nagyjából úgy nézett ki, mint egy középkori település. Aszfalt nélküli utcácskák és romos kőépületek alkották. Néhány kilométerrel lejjebb betonnal burkolták az apró hegyi utunkat ám ez sem biztosított sokkal gyorsabb haladást. 17 km rázós ereszkedés után értük el a Cardós-folyó völgyét, s innentől ismét visszacseppentünk a már korábban megszokott spanyol civilizációba. Kevés ország épít olyan jó minőségű mellékutakat, mint a spanyol.

Tar - az első spanyol falu a földutas ereszkedés után - mintha visszacsöppentünk volna a középkorba

A délelőtt folyamán továbbra is ereszkedő tendencia jellemezte az utunkat. A folyó mellettünk egyre szélesebb lett, így hamarosan feltűntek rajta a raftingosok. Sort városában ebédeltünk. Innen aztán újra a kerekeink alá kaptuk az N-260-as számú utat, mely „pireneusi tengely”-két ismert, s nevéből adódóan végig a hegységrendszer lábánál halad. Az út nagyon kedvező nyomvonallal, rengeteg sziklaalagúttal halad a szűk völgyrendszerben, de szerencsére ezeken a részeken el tudtuk hagyni és a függőleges falak közötti szűk kanyonban a régi úton tudtunk haladni. Minden kilométer maga volt a csoda.

Egy névtelen szurdok a Pireneusok spanyol oldalán

Már lemenőben volt a nap, mire sikerült elérnünk La Pobla de Segúr városát. Innen N-260 és mi is újra szembe fordultunk a heggyel, északnyugatii irányba a Flamicell-folyó völgyébe befordulva újra nekivágtunk a Pireneusoknak. Az időnk azonban a mai napra elfogyott, így Senterrada után egy autóspihenőben állítottuk fel sátrunkat. A hűvös magashegyi szakaszok után újra enyhe, mediterrán jellegű éjszakánk volt.

7. nap

2021. július 22. (csütörtök)

Senterada – El Pont de Suert – Castejón de Sos – Benasque – Posets-Maladeta Nemzeti Park

Táv: 91,9 km

A mai is egy kellemesen meleg napnak ígérkezett. A délelőtti órákban a már jól ismert N-260-as úton haladtunk tovább. Spanyol oldalon ez a főútvonal halad legközelebb a Pireneusok főgerincéhez, innentől északra általában már csak a völgyekbe befutó mellékutak találhatóak. Átkeltünk három – táblával gondosan jelzett – ezer méter feletti hágón, s a déli órákban megérkeztünk Castejón de Sos faluba. Találtunk egy nem működő kempinget a folyóparton, itt pihetünk egyet a legmelegebb órákban.

Innen elhagytuk a főutat, s a Gallego-folyó mentén északnak indultunk, a következő úticélunk felé. Itt található ugyanis a Maladeta-Posets Nemzeti Park, mely a hegység legmagasabb csúcsai köré épült. Az út eleinte nagyon kellemesen emelkedett, s bár a tegnapi és a mai nap során már egy-egy magaslati pontról feltűnt az Aneto 3400-as csúcsa, itt a völgyben nála jóval kisebb hegyek vettek körül minket. Eriste falu előtt elhaladtunk egy duzzasztott tó mellett, majd Benasque következett. Ez a spanyolos nevű kis aragóniai város igazi hegymászóvárossá nőtte ki magát rengeteg szállodával, vendéglátóhellyel. Bevásároltunk a holnapi gyalogtúrára, s megkezdtük a kapaszkodást felfelé. A város épphogy ezer méteren található, a műút vége pedig innen 15 km-re már majdnem kétezren. Hamar magunk alá utasítottuk a fenyvesekkel tarkított, vadregényes folyóvölgyet. Útközben 2 db 10 euróst találtam az út szélén. Az autósok Llanos de Hospital parkolójáig jöhettek fel járműveikkel, innen turistabuszok viszik tovább az embereket egy falatnyi, s csodás környezetben vezető ki hegyi úton. Mi kerékpárral természetesen folytathattuk utunkat.

Táborhelyünk majdnem 2000 méteren a Maladeta-Posets Nemzeti Parkban

Nem sokkal az út vége előtt találtunk egy szuper, védett táborhelyet nagyjából 1850 méteren. Itt már nincsenek összefüggő erdőségek, de a terep tökéletes takarást biztosított az úton közlekedő buszok és gyalogos túrázók ellen. Egy csodás, magashegyi környezetben tértünk nyugovóra.

8. nap

2021. július 23. (péntek)

Posets-Maladeta Nemzeti Park – gyalogtúra a Pico de Coronas csúcsra (19 km)

majd visszagurulás Sahún faluig

Táv: 27,98 km

Csodálatos mászóidő fogadott minket ezen a szép júliusi napon a Maladeta Nemzeti park szívében található La Besurta nevű fogadónál, a turistabuszok végállomásánál. Szerencsére már a kora reggeli órákban elindultunk, így a buszok még nem kezdték el felszállítani a hegyre az embereket. Kissé csípős volt a reggel, de mit várjon az ember 1920 méteren?

A Renclusa menedékháznál már nagyobb volt a mozgás alig fél óra séta után, valójában innen indul az a gerinc, amely mentén fel fogunk gyalogolni a háromezresekhez. A háztól egy meredek és elég nehezen követhető ösvény indult déli irányba. Célunkat a gerinc miatt még nagyon sokáig nem volt alkalmunk szemrevételezni, így csak találgattunk és az emberek felszereléséből szűrtünk le tippeket, hogy vajon kell-e hágóvas az utolsó szakaszhoz. Nagyjából 2700 méteren reggeliztünk a vízesésekkel és hatalmas sziklákkal tagolt oldalban, s egyre jobban vártuk azt a pillanatot, amikor a Portillon Superior nevű kis hágón végre átkelhetünk és megpillanthatjuk a csúcsot. Maga a hágó 2900 méteren van, de előtte már tévedésből felmentünk a meredek gerincre is egy rövid szakasz erejéig, s láthattuk, hogy bár a gleccser már eléggé haldoklik, de azért még bőven van rajta hó.

Gyalog kapaszkodunk fel az Aneto-tömb oldalán

A hágóban egy ember fogadott, s információt gyűjtött, honnan-hová tartunk, és milyen felszereléssel rendelkezünk. Csóválta a fejét, mikor mondtuk neki, hogy hágóvasunk, jégcsákányunk nincsen, de furcsa módon mégsem beszélt le minket a tervünkről.

Innen már csak egy nagyon rövid, de nehezen járható sziklás szakasz volt a gleccser aljáig. Eleinte sziklás-firnes szakaszok váltották egymást, a jó rendesen meg volt olvadva, így cipőben is könnyű járást biztosított. Majd egy hosszú traverz kezdődött immár végig hóban. Itt a csapatok egytől-egyig már vasban bandukoltak. Volt egy rövid eljegesedett rész is, de olyan sok sziklamorzsalék belefagyott a jégbe, hogy egyáltalán nem csúszott. De előre tekintve már sejteni lehetett, hogy a mászás utolsó szakasza már nem fog menni vas nélkül. Közvetlenül az Aneto csúcsa alatt a gerinctől egy meredek hófal szalad fel szinte függőleges sziklafalakkal övezve. Nem voltunk restek egészen közel menni, de be kellett látnunk, hogy ez innen mindenfajta felszerelés nélkül már nagyon veszélyes mutatvány lenne. Ráadásul a szél is úgy tombolt itt fent, hogy alig bírtunk megállni a lábainkon. Dia úgy döntött, hogy visszafordul, én pedig úgy, hogy megpróbálom a szomszédos hómentes csúcsokat megmászni. Elhagyva a havat stabil sziklán mászhattam tovább jó lépésekkel és fogásokkal, így hamar fent találtam magam a gerincen, mely egyenesen a Pico de Coronas 3293 méteres csúcsáig vitt fel. Szinte karnyújtásnyira éreztem a szomszédos, alig száz méterrel magasabb Aneto-csúcsot, de be kellett látnom, hogy most ez volt a legtöbb, amit ebből a mászásból ki lehetett hozni.

Az Aneto-csúcs a 3293 méteres Coronas-csúcsról nézve. Ennyi hiányzott!

Gyors tempóban indultam vissza, de mégis csak a menedékháznál sikerült Diát utolérnem. 2100 méteren már igazi kánikula fogadott minket. Kellemes fáradtsággal a lábunkban, s jó hangulatban tértünk vissza a bringákhoz ahol már nagy-nagy tömeg fogadott, így gyorsan odébbálltunk. Búcsút intettünk ennek a bámulatos vidéknek, s megkezdtük az ereszkedést azon az úton, amelyen tegnap délután felkaptattunk. Gyorsan visszaértünk Benasque városba, bevásároltunk, s az estét pedig már Sahún környékén a régi út egyik eldugott kanyarulatában töltöttük, ahol egy nagyszerű és méltán népszerű fürdőhelyet találtunk a folyón.

9. nap

2021. július 24. (szombat)

Sahún – Collado de Sahún – Escalona – Col de Fanlo

Táv: 92,41 km

A gyalogtúrás „pihenőnap” után ismét bringáink nyergében folytattuk a Pireneusok hágóinak meghódítását. Tudtuk, hogy a mai nap sem lesz könnyű, hiszen rögtön egy kétezres földutas hágóval kezdünk, majd még délután is akad utunkba egy másik, majdnem 1400-as vonulat.

A hegymászás másnapján újra egy földutas hágón talátuk magunkat.

Egészen Castejón de Sos városáig gurultunk vissza, összesen 30 km volt az oda-vissza szakasz, itt vágtunk neki a következő magaslatnak. Az út elején, Chía falucskáig még építettek rendes utat, innen kezdődött a földutas rettenet 12 km-en át 820 méter szinttel kaptatott fel a 2025 méter magas vonulatig. Elég küzdelmes volt a rázós nyomsávban gyűrni a kilométereket a virágoktól sárgálló hegyoldalon, de még mindig jobb volt, mint ugyanitt tolni a bringákat. A hágó tetején egy rövid szakasz betonos volt, így azt reméltük, hogy a másik oldal már jobban gurulható lesz, de sajnos tévedtünk, egészen Plan-ig lépésben tudtunk csak haladni. Innen aztán újra visszakaptuk a hibátlan minőségű – Spanyolországban már megszokott – számozott utat, s a folyóval együtt suhantuk lefelé délnyugati irányba. Csodás hegyek vettek körül minket, egyáltalán nem bántunk, hogy nem az egyszerűbb főutas megoldást választottuk, hanem bevállaltuk a kockázatos emelkedőt.

A Col de Sahún hágó tetején kétezer méteren

Escalona előtt aztán feltűnt a jellegzetes alakú Peña Montañesa, miközben mellettünk a kristálytiszta folyóban egyre több strandolót véltünk felfedezni. Igazi eldugott kincs ez a régió itt Aragóniában. Escalonában 640 méterre legurulva ismét a szokásos kánikula fogadott, így a nap legmelegebb óráit árnyas helyen töltöttük, s csak 3 óra környékén vágtunk neki a város felett található Anisclo-kanyon bámulatos kis hegyi útjának. A hatalmas sziklafalak között alig akadt hely a kis útnak, s kanyarról-kanyarra újabb szépségét mutatta meg ez a bámulatos szurdokvölgy.

A délutáni órákban tekertünk végig a látványos Anisclo-kanyonon

A túra tervezési szakaszában sokat gondolkodtam, hogy Andorra után a spanyol, vagy a francia oldalon folytassuk-e a túrát, s végül abszolút nem bántam meg, hogy itt maradtunk Spanyolországban. Bár odaát találhatók a Tour de France legendás hágóútjai, köztük a Tourmalet, viszont akkor kimaradt volna az Aneto és ez a sok-sok rejtett szépség is, mint például ez a szinte névtelen, de annál látványosabb kanyon. No meg eleve jobban szeretem Spanyolországot, sokkal élhetőbb országnak tartom, mint a nagy szomszédot.

A szurdok végén még ki kellett kapaszkodtunk, elég szintesre sikerült a mai nap, így estére már jóleső fáradsággal buktunk át a Fanlo-hágó tetején, s egy rövidke gurulás után egy kis réten találtunk kellemes táborhelyet egy lakóautós pár szomszédságában. 

Tovább a 4. fejezetre

(A Pireneusok francia oldalán)

Ködös, esős, de gyönyörű - a Pireneusok francia oldala

A következő szakaszon áthágunk a hegység északi oldalára Franciaországba. Mintha egy nap alatt lett volna nyárból ősz, úgy változott meg az időjárás egyik pillanatról a másikra. Franciaország eleinte ijesztően szegényesnek tűnt a csodás spanyol városok után, de aztán mégis sikerült megtalálnunk egyedi báját.

• Vissza az előzö fejezetre
• Általános információk a túráról

10. nap

2021. július 25. (vasárnap)

Col de Fanlo – Sarvisé – Broto – Gavin – Portalet-hágó – Laruns – Bielle

Táv: 117,4 km

A mai reggelen az eddigi spanyol reggelekhez képest kifejezetten csípős, hűvös időre ébredtünk. Bár a nap fent járt az égen, a melegsége valahogy nem jutott el hozzánk. Broto városában vettünk reggelit, amit egy parkban fogyasztottuk el. Sajnos a környező hegyek még nem engedték a napsugarakat a város ódon utcáira, így alig vártuk már, hogy újra úton lehessünk.

A városka után újra megérkezett alánk az eddig délebben futó N-260-as út a „pireneusi tengely”, ezen kaptattunk felfelé a következő ezres hágónk irányába. A következő szakaszon két, kikerülhetetlen alagúton is átkel ez a főút, a hosszabb majdnem másfél kilométeres volt, de szerencsére nem volt egetverő forgalom, s egyébként sem tiltották bennünk a kerékpáros forgalmat. Ebédet már Biescas városban vettünk a Gallego-folyóhoz legurulva, s innen kezdtük meg az utolsó nagy felkapaszkodást a Pireneusok főgerincén át Franciaországba.

A Portalet-hágó északi oldalán, immár francia földön gurulnak a bringák - nagy volt a forgalom

Az 1794 méter magas Portalet-hágó hosszú idő után az első lehetőség, ahol keresztezni lehet a hegyvonulatot, ezért írtam az imént, hogy választásra kényszerültünk a két országot illetően. Ehhez mérten elég forgalmas út vezetett fel a határig, melyet a délutáni órákban sikerült elérnünk. Szokásosan hűvös idő fogadott fent, s a francia oldalon jelentősen megnőtt a gyalogos túrázók száma is, már-már tömeg volt az útmenti parkolókban. A francia lejtő – ahogy számítani lehetett rá – sokkal szűkebb, rosszabb minőségű és forgalmasabb utat hozott, ráadásul pár kilométer után belegurultunk a tejfehér ködbe, ezután hűvös, kellemetlen időjárás jellemezte a napunk további részeit. Úgy látszik, szép lassan érezteti az Atlanti-óceán a hatását, hisz innentől már nyoma sem volt a kánikulának a túránk további napjaiban.

Csodás magashegyi tájon, de már kúsznak be a komor felhők a völgyekbe - hamarosan megázunk

Hosszan gurultunk lefelé, kicsit olyan érzés volt, mintha egyre csak mennénk bele a nagy semmibe. A párházas falvak lepusztultak voltak, a spanyolországi igényességnek már nyoma sem volt errefelé. Nagyjából olyan érzésünk volt, mint amikor a 90-es években először léptem be Romániába. Szitált az eső, mikor megérkeztünk Bielle nevű kis városkába. Ez volt az első valamire való hely a határ óta, pedig már lejöttünk egészen 200 méteres magasságig. Tervünk szerint innen újra felfelé vezetett volna az utunk a Marie Blanque hágóba, de ilyen mocsok időben nem sok kedvünk volt felfelé mászni, így úgy döntöttünk, hogy inkább megkerüljük a hágót. Végül egy kis horgásztó partját szemeltük ki estére, itt volt esőbeálló, ahol meg tudtuk főzni a vacsoránkat és itt is tértünk nyugovóra. Már most hiányzott Spanyolország, a napfény és a túrán eddig megtapasztalt kellemes időjárás.

11. nap

2021. július 26. (hétfő)

Bielle – Oloron-Sante-Marie – Tardets-Sorholus – Alcay – Sant-Jean-le-Vieux – Sant-Jean-Pried-de-Port – St.Martin-d’Arossa - Bidarray

Táv: 110,2 km

Az egész éjszakás eső után reggelre némiképp javult az idő. Egy kanyargós, néptelen úton, erdők és szántók között vezetett az utunk. Most, hogy eltűnt a szürke köd körülöttünk láthattuk, hogy mennyire megváltozott körülöttünk a táj képe. Amíg a hegység spanyol oldalán az alsóbb régiókban mindenhol mediterrán jegyek érvényesültek, itt újra zöldbe öltözött a táj, s sokkal jobban hasonlított az otthon megszokottra.

Oloron városában egy hatalmas bevásárlóközpontban pótoltuk a már fogytán lévő készleteinket. Ezen a téren viszont verhetetlenek a franciák, itt nem marad éhesen a túrázó, hiszen olyan árubőség van a boltjaikban, amit még itthon is nehéz elképzelni. A város forgalmát elhagyva újra délnyugati irányba indultunk, hogy minél hamarabb visszatérjünk a tervezett útvonalunkra. A vidéki Franciaország az apróbb mellékutakról tekintve már sokkal szebb arcát mutatta felénk legelőkkel, szarvasmarhákkal, s háttérben a Pireneusok magasabb vonulataival.

Tardetsnél kereszteztük a 2014-es Euro-Atlanti útvonalunkat, s mire Alcay-ba értünk újra kellemesen meleg idő kerekedett. Meg is álltunk a faluban egy falteniszre emlékeztető pálya udvarában. Már ekkor jól sejtettük, hogy az ilyen létesítmények valamilyen helyi baszk labdajáték pályái lehetnek, mert több faluban is visszaköszönt a jellegzetes vonalazású, falban végződő aszfaltos pálya. Itthon utána olvastuk, s tényleg igazunk lett ezek egytől-egyig baszk pelota pályák voltak. Mi viszont arra használtuk a hibátlan aszfaltot, hogy kiraktuk a vizes sátrunkat, cuccainkat és mindent szépen megszárítottunk ahogy kel, hiszen egyrészt így este nem kell a vizes sátorral szenvedni, másrészt pedig tudtuk, hogy délután jönnek a dombok, így jóval könnyebb súlyt kell majd felcipelnünk.

Okos döntés volt a szárítás, ugyanis a falut elhagyva minden eddiginél meredekebb, szakasz köszöntött ránk, mondhatni bemutatkozott a Francia-Pireneusok. Az alig egysávos út 4 kilométeren át végig 15% felett emelkedett, alig tudtuk mozgásra bírni a gépeinket. Volt egy szakasz, ahol Dia egy-egyben tekert én pedig nagyjából ugyanazzal a tempóval toltam mögötte a gépet. De a kaptatónak is megvolt a jutalma, az első nyergen átbukva igazi csodabirodalomba érkeztünk mélyzöld hegyekkel, marhacsordákkal, s forgalom nélküli apró utakkal. A kaptatónak itt azonban még nem volt vége. Rövid lejtő után újból felfelé kanyargott az apró út most már fák nélküli füves pusztaságon, majd egy hirtelen mozdulattal kikanyarodtunk egy korlát nélküli útra, mely a majdnem függőleges fűlejtő oldalába volt bevágva. Irdatlan mélység húzódott alattunk, nagyon látványos volt, mondjuk télen autóval nem szívesen jártam volna ugyanitt.

A francia oldal sokkal zöldebb, sokkal komorabb volt mint a spanyol

Még nagyjából két-három kilométert „repültünk” a táj felett mielőtt egy – a felmenethez hasonló – irdatlan lejtővel véget nem ért volna ez a hegyi szakasz. 1100 méterről nagyjából 10 kilométer alatt újra kétszázon voltunk. Van valamilyen romantikus bája ennek a vidéki Franciaországnak is, a közepes minőségű, eszméletlenül kanyargós, de gondosan kitáblázott és számozott kis utaknak ugyanúgy, mint a jellegzetes épületekből álló, de inkább lepusztultnak mondható kis falvaknak.

Leérve újra megugrott a forgalom, s ennek most csak azért tudtunk örülni, mert így szinte biztos, hogy pár kilométer után be tudjuk szerezni a vacsorát egy helyi „marché”-ban. Így is lett, ma sem kellett szűkölködnünk az ételben. Nemsokára elértük Saint-Jean-Pried-de-Port városát. Ez a hely azért híres, mert innen indul a világhírű El Camino zarándokút Santiago de Compostellába. Sok-sok ember lézengett a városban, de mégsem volt a helynek olyan „camino feelingje”, mint amit még 2014-ben Spanyolországban többhelyütt megtapasztaltunk, amikor bringán tekertünk végig a híres útvonalon nagyjából 500 kilométert.

Egy hangulatos francia városka - de sokat elárul a franciák "nyitottságáról"

A város után megélénkült a forgalom, s a szűk folyóvölgyben hiába kerestük, nem leltünk nyugodt táborhelyre. Egyre csak pörögtek a pedálok, több partszakaszt is szemrevételeztünk, mire sikerült találni egy jó helyet az ártéri kavicsmederben. Jót fürödtünk a folyóban, s abban a tudatban tértünk nyugovóra, hogy holnap már megpillanthatjuk az Atlanti-óceánt.

12. nap

2021. július 27. (kedd)

Bidarray – Errobi – Espelette – Saint-Jean-de-Luz – Irun – Jaizkibel – Herrera – San Sebástián - Aginaga

Táv: 120,24 km

Ahogy közeledtünk az óceánhoz, úgy lettek a nappalok egyre hűvösebbek. Szerencsére eső már nem érkezett, de a kánikulát sajnos ott kellett hagynunk Spanyolországban a Pireneusok túlsó oldalán. Egy forgalmas úton kanyarogtunk a Nive-folyóval, bár inkább úgy helyes, hogy erősen dombos terepen próbáltuk követni a víz útját. Térképünk alternatív utat jelöl, mely jól ki is van táblázva: Thomas Pass. Miért is ne? Próbáljuk ki!

Thomas Pass - falatnyi út, s egy kőkemény dombokkal tűzdelt alternatív útvonal

Eleinte jó ötlet volt, hiszen – mint írtam a franciák minden, a legeslegutolsó falucskába futó utat is számozzák, s táblákkal végig jelölik, csak hát mégis milyen út ez? A főút hosszú, monoton lankái után újra arcunkba kapuk a tegnapról már ismerős 16-20%-os szakaszokat. Felfelé egy-egyben rúgjuk a gépeket, majd szinte füstölnek a fékek. Nem túl nagy élmény így bringázni! A Thomas Pass persze nem hágó, csupán egy sziklaszoros a Nive-folyón – később ezt is megtudtuk, de addig szinte az összes környező dombot meglátogattuk. Megváltás volt visszatérni a jó kis forgalmas, de legalább kiszámítható főútra, s le sem tértünk róla már egészen Sant-Jean-de-Luz kikötővárosáig. Nagy élet volt itt a belvárosban csak úgy nyüzsögtek a franciák, mindenfelé ódon utcák, éttermek, kiülős helyek, a hosszú homokos fövenyen pedig strandoló emberek ezrei, csak épp a strandidő hiányzik hozzá.

Saint-Jean-de-Luz - ééés elértük az óceánt. Strandidő nincs, de a strandolókat ez láthatóan nem zavarja

Nagyjából 24-25 fok lehet, de kifejezetten hűvös szél fúj a szürke párafelhőbe boruló óceán felől, nem jött meg a kedvünk a fürdéshez. Megyünk inkább tovább, az óceán parti mellékúton persze, de itt is eszméletlen nagy a forgalom. A homokos öböl gyorsan véget ér, helyette felkapaszkodik az út a partmenti sziklákra. Komor zöldbe öltözik a táj, de hamarosan ott csillog már a következő öböl Irun városával. Szinte észre sem vettük és újra Spanyolországban vagyunk. De ez mintha kicsit más lenne, mint amit eddig a spanyoloktól megszoktunk? Jártam már szinte az összes déli spanyol tartományban Katalóniától Andalúziáig, de megmondom őszintén ilyen lepusztultnak még soha nem láttam ezt az országot, mint itt Baszkföld első városában. Pedig itt is megvannak az országra jellemző széles utak, hatalmas terek, pompás épületek, ám mégis minden sokkal elhanyagoltabbnak tűnik.

De nincs idő ezen problémázni: a város után újabb domb van előttünk, kattognak a váltók – tudtuk, hogy ez lesz. Baszkföldön az óceán partja magas és meredek szinte mindenütt. Vagy mehetünk jóval beljebb a főúton a szárazföld belsejében, vagy pedig küzdhetünk az elemekkel itt az apró kis mellékutakon, de az óceán közelében. Nem volt kérdés számunkra. Itt legalább forgalom nincs, helyette vannak birkák, kecskék, lovak minden mennyiségben. 440 méteren van a Jaizkibel-hágó teteje, innen ismét a fékeké a főszerep egészen San Sebastianig, melynek baszk neve Donostia.

Az óceán sziklás partvidékén sem volt könnyebb dolgunk, mint a Pireneusokban

Ez a hatalmas üdülő és kikötőváros keverék Gipuzkoa tartomány központja és 2016-ban elnyerte az Európa Kulturális Fővárosa címet. Az útikönyv szerint spanyol Baszkföld legelragadóbb városa, bár nekünk eleinte nem igazán akarta megmutatni a szépségét. Kicsit, olyan érzésünk volt, mintha egy Nápoly, vagy Marseille szintű kikötővárosba közelednénk. Szegényes lakótelepeken keresztül kanyarogtunk át, a közlekedés elég kaotikusnak tűnt errefelé, közel sem éreztük magunkat annyira biztonságban, mint Katalónia útjain. Ott simán előfordul, hogy percekig jött utánunk egy autó, ha nem látta be a kanyart, nem kockázatott az előzéssel, itt simán ránk húzták a kormányt.

Késő délután lett, mire sikerült végre elérnünk a város központját. San Sebastian Európa egyik gasztronómiai központja, ahol 7 étterem 15 Michelin csillagon osztozik. Mi azonban megelégedtünk volna végre egy normális szupermarkettel is. Továbbra sem tudtunk egyetérteni az útikönyvünk szuperlatívusz jellemzésével, inkább azon tanakodtunk, hogy tudjuk leggyorsabban magunk mögött hagyni ezt a nyüzsgő hangyabolyt.

San Sebastian, vagy másnéven Donostia - nekünk egy kicsit zsúfolt volt

Szerencsére a térkép megint segített, s a város szélén már be tudtunk vásárolni. Ez a végig dombos terep jócskán kiszívta belőlünk az energiát. Az Oria-folyó völgyében folytattuk utunkat és itt is találtunk táborhelyet éjszakára.

Tovább az 5. fejezetre

(Baszkföld óceáni partszakaszán Bilbaóig)

Andorra tetején

Túránk második szakaszán már a Pireneusok főgerincen mentén haladtunk, s végre jöttek az igazi magashegyi szakaszok is csodás hágókkal.

Vissza az 1. fejezetre

3.nap

2021. július 18. (vasárnap)

Santa Pau – Olot – Ripoll – Toses – La Molina

Táv: 107,1 km

Jó volt kicsit magunk mögött hagyni a nyüzsgést. Tudtuk, hogy csupán kisvárosokat érintve végig hegyek között kanyarog majd utunk. Elsőként legurultunk Olotba, itt reggeliztünk. Mindig elbűvöl Spanyolországban, hogy itt az ilyen kis „noname” isten háta mögött helyek is mennyire rendben vannak. A spanyol ráadásul nem egy koránkelős népség, így a reggeli órákban itt még alig láttunk embert. A város után megkezdtük a felkapaszkodást az első ezres hágónkra. Hatalmas forgalom volt, de szerencsére csak kerékpárosokból. Sorra előztek meg minket az egyenmezes országútis csapatok, akik épp a hétvégi hosszú edzésüket teljesítették itt fent a hegyekben. Ripoll szintén egy elragadó kisváros a Pireneusok lábánál. A város feletti hegyekről már jól látszott a hegységrendszer vonulata, s tudtuk, innentől már nem csupán kóstolgatjuk a hegyeket, hanem tényleg bevetjük magunkat közéjük.

Egész délutános küzdelem után felértünk az első "komoly" hágónkra

A délután nagyrésze már ebben a szellemben telt, folyamatosan kaptattunk felfelé a Toses-hágóra. A késődélutáni órákban sikerült elérnünk a hágó 1800 méteres tetejét, innen már csak egy rövid gurulásra telt az időnkből. Nem sokkal Alp üdülőfalva előtt az útszéli fenyvesben találtunk táborhelyet, nem sokkal a francia határ előtt.

4. nap

2021. július 19. (hétfő)

La Molina – Puigcerdá – Col de Puymorens – Port de Envalira – Andorra la Vella – Erts – Comapedrosa National Park

Táv: 97,1 km

Túránk negyedik napján értük el először a Pireneusok főgerincét. Így mai napon két komoly hágó is várt ránk. A reggeli hűvös gurulás után hamar egy széles folyóvölgyben találtuk magunkat, s igyekeztünk még spanyol oldalon beszerezni a reggelit, ám csak egy szuper pékség volt nyitva, ahol friss kenyeret vettünk. A határátlépés simán ment, konkrétan senki sem ellenőrzött minket sem most, sem pedig a további Andorra, valamint francia-spanyol átkelőhelyeket. Kissé furcsa is volt számomra, hogy két ekkora nagyhatalom ilyen szabad bejárást engedélyez országába így a járvány közepén, míg mifelénk Közép-Európában szinte mindenhol vizslatják az oltási igazolásokat.

Már a francia oldalon reggeliztünk, majd rögvest neki is láttunk az első, majdnem kétezres hágónknak a Col Puymorens kaptatójának. Bár a táblák egyértelmű jelzése alapján Porté-Puymorens falu után az út zárva volt, csak az alagútban lehetett volna áthaladni, nyilván ez nekünk nem volt opció, így reménykedve kaptattunk tovább a néptelen úton.

Csak a miénk volt a hágóút - de ennek most annyira nem örültünk

A felsőbb szakaszon aztán találkoztunk egy-két munkással, akik nem voltak túl vidámak, gondolom már sok-sok országútis bepróbálkozott náluk, így eleinte nem akartak átengedni a félkész hídon. Sajnos csak franciául értettek, így nem igazán tudtuk nekik elmagyarázni, hogy mi nem a szokásos edzőkörünket nyomjuk, hanem konkrétan csak errefelé tudjuk folytatni a túránkat, Andorra felé. Helyette tűntetőleg leparkoltunk az út szélére, hiszen ha este jutunk át, az még mindig jobb, mintha visszagurulnánk Spanyolországba és onnan próbálunk meg átjutni Andorrába. Egy idő után belátták francia útépítő barátaink, hogy komolyak a szándékaink a továbbhaladást illetően, így nagy kegyesen engedélyezték, hogy a félig kész hídon áttoljuk a gépeket. Nem is volt semmi gond, a beton már rég megkötött, így utólag nem is értettük mit kellett ezen ennyit problémázni.

A hágó gyorsan meglett, s rövid gurulás után már Andorra felé vettük az irány. 2006-ban jártunk már ezen a szakaszon, akkor is a 2408 méteres Envalira-hágón érkeztünk meg az országba.

Egy komplett bevásárlóváros 2000 méteren - Andorra így fogadja a látogatóit

Emlékszem, már akkor lenyűgözött ez a miniállam, s csodálatom a következő napokban tovább erősödött. Ha csak a természeti környezetét nézzük, már az is elragadó. Az országot majdnem 3000 méter magas hegykoszorú öleli körbe, amely csak dél felé nyitott. A szakadékos völgyek lejtőin romantikus hangulatot árasztanak a jellegzetes széles tetejű andorrai parasztházak. Bár, maga a hercegség alig változott több mint 700 éves történelme során, az andorraiak ma már életszínvonaluk csúcsairól is letekinthetnek Európa többi részére. A fővárosban, Andorra la Vellában, s az országban lévő mindössze 50 apró településen élők nagy része nem is andorrai. A legtöbben spanyolok, franciák és portugálok, de élnek itt angolok, németek, afrikaiak, ázsiaiak is, és természetesen az andorraiak, akik két államfő: Franciaország államelnökének és a spanyolországi Urgel püspökének alattvalói. Csak ez a 12 000 andorrai polgár rendelkezik a hercegség áhított útlevelével. Az idegeneket voltaképpen megtűrik ebben a csaknem adómentes földi és (a téli sportok) paradicsomában, ahol nincs vám, a szociális szolgáltatások kiválóak, az iskolarendszer példamutató, a betegellátás ingyenes és a nyugdíj magas.

Andorra mindemellett bevásárló paradicsom is. Ezt bizonyítja, hogy itt, 2000 méteren közvetlenül a francia határ után akkora bevásárlófalu épült, melyet bármelyik európai metropolisz megirigyelhetne. 2006 óta a helyzet mit sem változott, továbbra is végeláthatatlan kocsisor kapaszkodik fel a Pireneusok francia oldaláról. Olcsóbb a benzin, a dohány és alkoholterméket nem sújtja külön adó, így alighanem megéri számukra a pár órás kocsikázás.

Innen még 400 méter szintemelkedéssel érhető el Andorra teteje, az Envalira-hágó, ahonnan már lejt az út egészen a nagyjából ezer méteren található fővárosig.

Andorra la Vellában szokásosan nagy tömeg és zsúfoltság fogadott. Ez a hely már sajnos kinőtte a rendelkezésére álló völgyet, elővárosai felkúsztak a szomszédos hegyvonulatok oldalára, illetve bekúsztak a mellékvölgyekbe.

Egy zsúfolt völgyben található Andorra fővárosa

Bevásárlás után már a mi utunk is felfelé vezetett, még nem tértünk vissza Spanyolországba, helyette elkezdtük a felkapaszkodást a miniállam legmagasabb csúcsa irányába. Koraestére sikerült elérni a szállodasorokkal övezett műút végét 1554 méteren, innen indul az ösvény a 2943 méteres csúcs irányába. Egy szerény grillezőhelyen készítettük el a vacsoránkat, majd a közeli vízesésben mártóztunk meg, s a sípályán a fenyőerdő takarásában sikerült nyugodt helyre lelnünk éjszakára.

5. nap

2021. július 20. (kedd)

Gyalogtúra a Comapedrosa (15 km)

Erts – Pal – Col de la Botilla

Táv: 13,3 km

Kora reggel már magunk is mögött hagytuk kerékpárjainkat a túrázók számára kijelölt parkoló korlátjához zárva, s megkezdtük egész naposra tervezett gyalogtúránkat. A reggel hűvösében gyorsan haladtunk, s hamar elértük a Comapedrosa menedékházat, mely már magasan a völgy felett 2260 méteres magasságból néz le az apró országra. Reggeli után folytattuk a túrát. Innen már megélénkült a forgalom, a csúcsig több nagy csapattal is összefutottunk. Egy apró tengerszem után kapaszkodtunk ki a völgyből egy meredek, de nem kitett ösvényen a gerincre, s innentől már alig félórás sétával sikerült elérnünk az ország legmagasabb pontját. Andorra volt a 22. ország melynek feljutottam a tetejére. S ha már lúd, legyen kövér – gondoltuk – s megmásztunk a szomszédos 2800-as csúcsot is, ezután ereszkedtünk csak vissza a völgybe.

Comapedrosa Nemzeti Park - Andorra legmagasabb hegycsúcsaival

A napos délelőtt után délutánra megérkeztek a felhők, s annak esélye, hogy előbb-utóbb egy kiadós zápor szakadhat a nyakunkba. Rövid gurulás után megkezdtük a következő, s egyben utolsó andorrai kaptatónkat, melynek tetején búcsúzunk majd az országtól. Ezt azonban a mai napon nem sikerült még elérnünk, hiszen a rendre 7-8%-os kilométereken igencsak lassan haladtunk. Nagyon tetszett, hogy a Pireneusokban, főleg itt Andorrában, de néhol Spanyolországban is a kerékpárosoknak kilométerenként kiraknak ilyen apró tájékoztató táblákat, melyeken többek közt az szerepel, hogy milyen magasan járunk, mennyi szintet másztunk és mennyi van még hátra, milyen meredek lesz a következő kilométer. Később ezeket a táblákat, már csak „jóslat”-nak hívtam, hiszen „megjósolták” mi vár ránk a következő kilométeren.

Az elvonuló vihar esti színjátékát csodáljuk kétezer méter környékén található táborhelyünkről

Épphogy sikerült elérnünk a Col de la Botella igényes vendéglőjét 2000 méteren, mire megérkezett a zivatar hatalmas villámokkal és özönvíz-szerű esővel, mely nyomokban jeget is tartalmazott. Szerencsére a vendéglő mellékhelyiségét nem zárták be, így ennek előterében főztük meg a vacsoránkat, s vártuk meg a vihar elvonulását. A fellegek napnyugta előtt szerencsére elvonultak, s már csak egy csodálatos szivárvány emlékeztetett csupán az imént tomboló elemekre. A magashegyi környezet, a naplemente színei és ez a színpompás égi jelenség a túra legszebb képeivel ajándékozott meg minket ennek a mozgalmas napnak az estéjén.

Tovább a 3. fejezetre

(A Pireneusok központi részén)