Már régóta szerettem volna kipróbálni ezt a műfajt, mely egyesíti az általam oly szeretett magashegyi túrázást, a mostanában sokat gyakorolt terepfutással. Az október 23-i hosszú hétvégére vagy a Magas-Tátrába, vagy az Osztrák-Alpokba szerettem volna kijutni, de mindkét helyre esőt írtak, így aztán gondoltam egy nagyot, s egy hirtelen ötlettől vezérelve kivonatoztam a régen látott Déli-Kárpátokba, hogy Románia talán leghíresebb, már-már legendás gerincútját, a Fogarasi-havasok tetején futó piros színnel jelzett útvonalat a Vöröstornyi-szorostól egészen a Moldován-csúcsig végigfussam. Mindössze 36 óra állt a rendelkezésemre a nagyjából 72 kilométeresre tervezett, majdnem 6000 méter pozitív szintemelkedést tartalmazó, s 34 kilométer hosszan végig 2000 méteres magasság felett haladó útvonal teljesítéséhez.
Terepfutó cipőben a Fogarasi-havasok gerincén
egy 80 kilométeres magashegyi gerincfutás 12 db kétezres csúcs érintésével, külső segítség nélkül
Életem első kísérő nélküli ultrafutását terveztem, s elsőre nem is tudtam, hogyan pakoljam össze a felszerelést. Ha túl kényelmesre veszem nehéz lesz a zsákom, lassan fogok mozogni, ha túl spártaira, akkor lehet, hogy megfagyok, vagy eléhezem ott fent. Nézve az időjárást első napra kellemes 12 fokot írt a gerincre, ráadásul éjszaka sem megy majd le 5-6 fok alá a hőmérséklet, ezért úgy döntöttem, hogy kockáztatok és mindenféle extra kényelmi cucc nélkül vágok neki a hegyvidéknek. A következő felszerelést vittem magammal erre a nem mindennapi kalandra:
- terepfutó hátizsák benne:
- 6 db energiazselé (melyből négyet fogyasztottam el)
- 2 db gyümölcsös energiaszelet
- 9 db péksütemény (kakaós csiga, túrós táska, almás táska)
- 1 db Győri édes és 1 kis csomag vaníliás karika
- 1 csomag ropi
- 1 adag bulgur saláta humusszal
- 1 db fél literes izotóniás ital
- 1 db fél literes ásványvíz
- 2 csomag tízes papír zsebkendő
- 1 tekercs Hansaplast
Mivel ezzel meg is telt a kis futózsákom, úgy döntöttem, hogy nem viszek helyette egy nagyobb zsákot, hanem a ruháimat egy kis 10 literes hátizsákba pakolom, s ha útközben elfogy az ételem és/vagy felkerül rám a meleg öltözet, akkor azt belegyömöszölöm a futózsákba. Végül erre nem került sor, de így is jó megoldásnak bizonyult.
Tehát volt nálam még egy 10 literes táska benne:
- 1 db háromnegyedes futónadrág
- 1 db téli futónadrág
- 1 db vékony pulóver
- 1 db vastag polárpulóver
- 1 db ököl méretűre összehajtható széldzseki
- futósapka, fejpánt, körsál
- napszemüveg
- powerbank és mobiltelefon
- személyi igazolvány, némi készpénz és bankkártya
A felszerelésem induláskor nagyjából 6-7 kilót nyomott, ami nem tűnik nehéznek, de ha az ember magashegyen próbál futni, akkor nem is könnyű. Péntek este még úgy teletoltam magam szénhidráttal, hogy alig bírtam mozogni, s így indultam el a Keleti pályaudvar irányába. Este 7 órakor indult a vonat, s hajnali fél 6 körül érkeztem meg Nagyszebenbe. A vonatút – ahogy számítani lehetett rá – nem volt túl pihentető. Végig égett a világítás és „kedves” utastársaim folyamatosan kihangosítva nézték-hallgatták a telefonjukat, legkevésbé se zavartatták magukat az éjszaka közepén. A határon egy órát vesztegeltünk, s utána azért elnyomott az álom, nem sokkal Szeben előtt ébredtem csak fel.
A szász városban volt egy csomó időm az átszállásra, besétáltam a még kihalt Óvárosba. Gyönyörű, tiszta és rendezett városkép fogadott. A második vonattal már csak 38 kilométert utaztam, ám ez másfél órába telt. Lassan kanyargott az öreg szerelvény a jobb időket megélt pályáján az Olt-folyó szűk szorosában. Valea Fratelui megállóban csak én szálltam le, nem is volt itt semmi, még egy kis falu sem, csupán néhány elhagyatott épület. Gyorsan összeszedtem magam, s elindultam hosszú utamra.
Szabályosan ki kellett ugrani a kocsiból, nem volt elég hosszú a peron
A folyót elhagyva, nagyjából 350 méteres magasságból indulva az első 17 kilométeren végig emelkedett az út. Az első két kilométeren olyan meredeken, hogy lépni alig bírtam, nemhogy futni. Magam mögött hagytam a lombos, majd a tűlevelű erdőket, s magam is meglepődtem, hogy két óra futás (inkább gyors séta) máris 1600 méteres magasságba repített. Emberrel egyáltalán nem találkoztam, néma csend vett körül, csak a szél susogása hallatszott. De jó volt most így szabadon kitisztult fejjel futni, összezárva a saját gondolataimmal. Eleinte a vízfelvétel miatt aggódtam, hiszen már a hajnal is nagyon enyhe volt Szebenben, s az Olt-partján 9-kor is nyári reggelre emlékeztetett az időjárás, így gyorsan apadt a készlet, de szerencsére már az első 20 kilométeren találtam forrást. Az erdőket elhagytam, s kibontakozott előttem a látóhatár, a Fogaras ekkor még barátságos, lágyan hullámzó gerince.
Először sejlik fel a távolban a Fogarasok kopár gerince
Délután kettő előtt értem el az első kétezrest, mely egy hatalmas füves domb volt, de előre tekintve egyre sziklásabb vonulat rajzolódott ki a keleti láthatáron. Megkezdődött az igazi hullámvasút. Az 1900 m szintet tartalmazó felfutással a „móka” ugyanis nem ért véget, hanem most kezdődött igazán. A mai délutánon még öt csúcs várt rám és mindegyik technikásabb, nehezebb volt, mint az azt megelőző. Gyorsan ráébredtem, hogy a nyári akklimatizált állapotomnak már nyoma sincsen, sajnos gyorsan elkoptak a Matterhorn emlékei szervezetemből, a meredek felfelék ugyanis egyre kínkeservesebben mentek. A Szuru után a Budiszláv- csúcsra kapaszkodtam fel, majd rövid ereszkedés következett a Feleki-tóig (Lacul Arvig), ahol az út során először pillantottam meg túrázókat (25,5 km).
A Szuru-csúcson még nem tűntem fáradtnak
A tó melletti forrásból ismét feltöltöttem vízkészleteimet, s robogtam tovább kelet felé. Pontosabban csak robogtam volna, ugyanis a tótól felfelé induló ösvény, a meredek északi oldalon még havas volt. Váltózoknit sajnos nem hoztam (talán ez volt az egyetlen olyan felszerelés, melyet nagy butaság volt otthon hagyni), így nagyon óvatosnak kellett lennem, nem akartam már az első délutánon szétáztatni a lábam. De a havat nem lehetett mindenhol kerülni, ráadásul a tónál napozó tömegek sem ebből az irányból jöttek fel, egyetlen hóátkelés sem volt még kitaposva. Egyre nehezebbek lettek a lábaim, de csak törtem előre rendületlenül.
Ereszkedés a Feleki-tóhoz, háttérben már látszik a Negoi
Újabb csúcs magasodott előttem a szokásos fémoszloppal a tetején. Felértem, de nem láttam mást, csak a következőt magam előtt. A Nap közben szép lassan mögém kúszott, már a nyugati égboltról tekintett vissza rám. Azt reméltem, hogy a következő magaslat már a Negoiu lesz, de kiábrándultan láttam, hogy még csak a Szerbota-csúcson vagyok. Lepillantottam a két csúcs közt elhúzódó mélységbe és egy elsőre járhatatlannak tűnő sziklás gerincél futott végig. Csipkednem kell magam, ha nem szeretném, hogy itt érjen utol a sötétség! A sok-sok meredek felmenet és könnyed lekocogás után, most már a technikáé lett a főszerep, aminek egyre savasodó izmaim annyira nem örültek. Ráadásul már senki nem volt a hegyen (a tótól idáig megint egy lélekkel sem találkoztam), s tudtam, ha megcsúszok, vagy megsérülök, abból nagyon nagy baj lehet. Maximális koncentrációval és kellő óvatossággal, de a lehető leggyorsabb tempóban másztam le a kitett láncos szakaszokon, melyek besorolását az osztrák fokozat szerint helyenként nagyjából C nehézségűre saccolom. A felfelé út már szerencsére ennél valamivel könnyebb volt, így az alkony utolsó fényei kíséretében egymagam csodáltam a kilátást erről a népszerű hegyről, a mai nap során minden bizonnyal utolsóként.
Negoj-csúcs az esti félhomályban
A dermesztően hideg magashegyi éjszaka elől a Caltun bivakban kerestem menedéket, melyet már teljes sötétségben értem el. Ahogy átfagyva ereszkedtem lefelé a metsző szélben, kirajzolódott előttem a bivak melletti tó körvonala. Csend volt és nyugalom, csupán egy fejlámpa fénye imbolygott oda-vissza egy kis területen. Először azt gondoltam, hogy valaki a hegyen maradt társát várja, de mikor odaértem, egy kétségbeesett ausztrál lányt találtam, aki elveszítette a bivakhoz vezető utat.
Az építmény valójában ott volt tőlünk alig százötven méter távolságban, de ha a térképen nem nézem meg, valószínű én sem találtam volna oda ezen a sziklás terepen az éjszaka sötétjében.
A bivakban egy román pár ütött tanyát, érkezésünkkel kétszeresre dagadt a létszám. Gyorsan felkaptam az összes ruhámat magamra, s nekiláttunk vacsorázni. Jennifer (így hívták az ausztrál lányt) is odaült velem szemben, s mire ráébredtem volna, hogy „hoppá, de én nem is tudok angolul”, addigra azt vettem észre, hogy már jó negyed órája beszélgetünk egymással. Megkínáltam Győri Édessel (sajnos nem ehetett belőle mert laktózérzékeny) ő pedig előkapta a gázfőzőjét és csinált nekem egy finom meleg teát. Határozottan örültem neki, ugyanis nagyon nem volt kedvem a tóból töltött fagyos vizemet kortyolgatni. Ő volt az első ember, akit határozottan inspirált a vállalkozásom, minden részlet érdekelte. Egészen furcsa érzés volt, mert alig félórája ismertük egymást, mégis valahol úgy érzetem, hogy sok közös vonás van bennünk. Bár szerintem nem tartott teljesen komplettnek, hogy ezzel a két kis hátizsákkal, megfelelő ruházat hiányában teljesen egyedül bolyongok itt fenn, a magashegyek világában. Ám akkor döbbent rá igazán, hogy mekkora „őrült” vagyok, mikor lazán közöltem vele, hogy: „ja hálózsák? Hát azt nem hoztam!”. Felajánlotta, hogy megosztja velem a sajátját, ám ezt meg én nem éreztem korrektnek, egyrészt alig fél órás ismertség, másrészt meg a csere öltözetem totális hiánya miatt. Így kinéztem magamnak egy szimpatikus sarkot, találtam egy polifoamot és egy nagyjából 180 cm hosszú és 50 cm széles, s viszonylag vastag terítőt és ez alá vackoltam be magam. Hála a vonaton töltött éjszakának és az egész napos megterhelő mozgásnak gyorsan elnyomott az álom.
A reggeli indulást attól tettem függővé, hogy mennyire tudok pihenni ebben az extrém környezetben, ilyen minimális felszereléssel, de semmiképp nem akartam 5 óránál később elindulni. Hajnali kettőkor ébredtem meg először arra, hogy a szél szabályosan lökködi a bivakot, olyan érzés volt, mintha egy zötykölődő teherautó csomagterében utaztam volna. Kimentem könnyíteni magamon, s ekkor láttam igazán milyen cudar lett a helyzet. A szél este óta jócskán erősödött, alig bírtam megállni a lábamon. Visszamentem még szunyókálni egyet, s többször felébredve egészen fél hétig vártam. A szél továbbra sem csitult.
Így hát vettem egy nagy levegőt, és kiléptem a sötétségbe. Az első párszáz méter brutális volt, a szél miatt komoly koordinációs képességek szükségeltettek ahhoz, hogy egyáltalán az ösvényen tudjam tartani magam. Aztán jött egy gerincszakasz, ahol úgy éreztem, mindjárt lerepülök a szakadékba. Előttem a sötétben egy 2300as csúcs magasodott, belegondolni sem mertem milyen körülmények uralkodhatnak a tetején. Egy szikla oltalmában gondolkoztam mitévő legyek. Ha visszamegyek a bivakba, akkor valójában fel is adtam a vállalkozást. Ha tovább megyek lehet, soha nem jutok le a hegyről. Tettem még egy elkeseredett próbálkozást, de újból a szél volt az erősebb, szabályosan éreztem, ahogy sodor át a szakadék felé. Visszabújtam a szikla mögé, elővettem a telefonomat, s megnéztem, nincs-e valami kerülőút. A déli oldalon találtam egy nagyjából 1900-2000 méteres magasságban haladó útvonalat, mely a Transzforgarasi-alagút ellentétes oldalára vitt volna át. Ez jó lesz gondoltam, habár néhány csúcs kimarad, ha esetleg javul az idő, akkor a Bilea-tótól ismét fent tudom folytatni az utam.
Hajnali színek
A bivaktól már jó 700 métert haladtam, nem volt kedvem teljesen visszamenni, így úgy döntöttem, hogy lemászom a sziklás-füves oldalban a másik útig. Ahogy előzetesen számítottam rá, itt ismét jobbak lettek a körülmények, így visszajött a kedvem. Közben már derengett a keleti égbolt, végre elrakhattam a fejlámpám. Egy füves fennsíkra vitt át az út, s ahogy átbuktam egy kisebb vonulaton a hajnal első fényeiben tisztán láttam, hogy két hatalmas állat van nagyjából 100 méterre előttem. "Basszus ezek medvék" - ért villámcsapásként a felismerés, miközben a két megtermett állat tekintete találkozott az enyémmel. Rögtön sarkon fordultam, s fokozott tempóban távolodtam, miközben fél szemmel a hátam mögé sasoltam. Szerencsére nem jöttek utánam. De most mi lesz? Más út nincs, marad a szeles gerinc, ahová egy újabb 50 fokos füves-sziklás kaptatón küzdöttem vissza magam. A szél persze rögtön kezelésbe vett, teljesen átfagyva, s jókora késéssel érkeztem meg a Bilea-tó környékére. Két és fél óra alatt tettem meg az alig egy órára tervezett utat idáig. S a szél miatt még reggelizni sem tudtam sehol, csak zselékkel tartottam mozgásban magamat. Tudatosítottam, hogy a késői indulás, és a nem várt nehézségek miatt a Moldován-csúcsot valószínű el kell engednem. De tudtam azt is, ha most feladom és lemegyek a Transzfogarasin, akkor már nem tudok visszajönni.
A gerincről tekintettem le a Bilea-tóra és a Transzfogarasi hágóútra
Így nem mentem még le a Bilea-tóhoz, maradtam a gerincen, s megmásztam még négy kétezrest, köztók a 2507 méter magas Buteanut is, melyet már zuhogó esőben értem el. Ekkor már megszületett bennem a végső döntés, elhagytam a főgerincet és egy mellékgerincen északnak tartottam.
Cudar időben értem el a második nap legmagasabb csúcsát
Az út még felvitt a 2351 méteres Netedu csúcsra, ez volt a 12. az út során. Ahogy 2000 alá érkeztem az idő rohamosan javult, a hegy lábánál már nyárias körülmények uralkodtak. A törpefenyveseket eleinte fenyőerdők, majd csodálatos őszi színekben pompázó lombhullatók váltották fel, kicsit már olyan érzésem lett, mintha otthon a Visegrádiban, vagy a Kőszegiben futnék. Majd kinyílt a völgy és ott magasodott előttem Felsőárpás falu templomtornya. Vízkészleteim megapadtak, így a faluban meglátogattam az első útbaeső „Magazin mixt”-et (ez a vegyesbolt román megfelelője, mert a legeslegkisebb falvakban is megtalálható, s mint a mellékelt példa mutatja, még vasárnap is reggeltől estig nyitva van. Jól esett a jéghideg kóla és egy kis csoki.
A Fogarasi-gerinc csúcsai immár a völgyből visszatekintve
Mivel időm még volt bőven, úgy döntöttem, hogy nem futok le a legközelebbi vasútállomásig, hanem haladok tovább a hegy lábánál egészen Alsóucsáig, ahová eredetileg is terveztem. Nyilván az aszfalton már teljesen más élmény volt futni, mint fent a velem párhuzamosan szaladó hegygerincen, s irigykedve néztem fel a Moldován impozáns sziklakoronájára, mely nem adta oda magát nekem ezen a szeles-esős őszi napon. De legalább lesz miért visszajönni!
De jól esett, hogy még mindig visznek a lábaim, kényelmes 7 percesben de jól esett a futás az utolsó 25 kilométeren is, így még egy kis kitérőt bevállaltam, hogy meglegyen a 80 km a végére.
Délután fél 6 körül érkeztem meg Alsóucsára, bevonatoztam Fogarasba, majd az esti órákat bevásárlással és vacsorával töltöttem. A szervezetem örömmel fogadta a frissen vásárolt finom étkeket, a lelkemnek pedig jót tett az otthoniaktól érkező gratulációk.
Végül el tudtam engedni a kimaradt csúcsokat, s meg voltam elégedve a teljesítményemmel, s már nagyon várom a tavaszt, hogy ebben a „műfajban” más magashegységekben is kamatoztassam tudásom.