2019 nyarán végigtekertünk a Pamir Highway-en. Sokat nézegettük a térképet, ha már végig négyezer méter felett kerekezünk, jó lenne életünk első ötezresét megmászni. Találtunk is egy csúcsot nem messze az Ak-Baital-hágótól.
Ötezres mászás a Pamírban
Az Ak-Baital csúcs mindössze 4,7 kilométernyi gyalogtúrával elérhetó a Pamir Highway-ről. A hágótól északi irányban 3,7 kilométerrel nyílik egy hosszú völgy keleti irányban, ezen kell elindulni, majd a völgyfő után északra találjuk meg a csúcsot. Igazán kijárt út nincs a csúcsra. A rövid táv ne tévesszen meg senkit, az út 4466 méter magasságból indul, így nagyjából 700 méternyi szint vár ránk végig nagy magasságban. A mászás semmilyen mászófelszerelést nem igényel, az utolsó szakaszon kell csak kitettséggel számolni.
Adatok a túráról:
- Túra időpontja: 2019. július 18.
- Útvonal: Pamir Highway - Ak-Baital csúcs és vissza
- Túratáv: 9,4 km (oda-vissza)
- Szintemelkedés: 700 m (kb.)
- Meghódított hegycsúcs: Ak-Baital (5129 m) - első magyar megmászás
- Résztvevők: Bodó Aliz, Puskás Zoltán
FÉNYKÉPALBUM
Térkép:
Túrabeszámoló (részlet a Pamir Highway című könyvből):
Egy kilométerrel az Ak-Baital-hágó előtt,
Pamír, Tádzsikisztán
- július 18.
Az a büszkeség, melyet a Kyzylart-hágó mászásakor átéltem, már rég a múlté. Erőtlen vagyok. Végletekig kimerült. Szinte érzem, hogyan égnek el hanyatló testem izomsejtjei, miközben felfelé baktatva próbálom mozgásban tartani bringámat. Életem legmagasabb hágója vár ott fenn, de most nem tudom értékelni. Nincsen bennem dicső büszkeség, semmilyen fennkölt érzés. Tán már nem is élek, csak létezem.
A Nap utolsó sugarai már súrolják a tőlünk nyugati irányba magasodó öt-hatezresek koronáját. A napközben kopottas pasztellszínű hegyek így egészen mélyvörös színben pompáznak, aranysárga hósipkával. Csend van és végtelen nyugalom. Sehol egy autó, sehol egy másik bringáscsapat. Csak mi vagyunk hárman és a csodálatos „nagyestélyibe” öltöztetett, fagyos Pamír.
A roppant szerény, hideg, ízetlen reggeli csak a magunk főzte meleg teával csúszik némiképp. Mehetnékünk van, el innen, Karakulból, de mégsem visz rá minket a lélek, hogy elhagyjuk ezt az Isten háta mögötti, világvégi helyet. 60 kilométer kőkemény magashegyi szakasz vár ránk innen a 4655 méter magas Fehér ló-hágóig, a „Pamir Highway” tetejéig. Keserűen gondolok vissza több mint egy évtizednyi európai kalandozásaimra. Amikor még azt hittem, hogy egy kétezres alpesi hágó meghódítása a legkeményebb dolog, amit bringán művelni tud az ember. Igen, az is brutális tud lenni, de ott reggel teli gyomorral, vidáman indultunk az osztrák vagy svájci városok szupermarketjei elől. Az erő így mindvégig velünk volt. Jelenleg már lassan 3 és fél napja tengődünk igazi bevásárlási lehetőség nélkül itt fenn, négyezer méter környékén. Ha nagy ritkán találunk is valami étket, képtelenség jóllakni belőle. Száraz, furcsán büdös és ízetlen kenyérrel semmi nem csúszik jól.
Karakul után sokáig néptelen, de elfogadható aszfalton gurultunk. Megelőztünk egy bringás párost, majd az eddig tágas pusztákon haladó utunk újra a hegyek szorításába került. Meglepődve tapasztaltuk, hogy a határ óta a baloldalt futó szögesdrót kerítés még mindig elzárja tőlünk a kopár hegyvonulatokat. Nem tudjuk, nem értjük, milyen funkciója lehet, de biztos nem ok nélkül húzták fel annak idején.
Szürkés, hómentes négy-ötezresek között kanyarogtunk, de mögöttük már látszottak a hóval borított hatezresek, ahogy szépen lassan közeledtünk a hágók hágójához. Közben újból növekedett a tér körülöttünk, egy újabb pusztaság nyílt meg, némi kevés zöld színt hozva életünkbe. Második pamíri napunkon valamelyest kellemesebb volt az idő, a tegnapi bolond szél nem kínzott, így jobban éreztük még ruhánkon keresztül is a minket bombázó UV-sugarak erejét.
Nagyjából tíz kilométerre lehettünk a hágó elejétől, mikor az eddig tökéletesen gurulható aszfalt helyét rögös, süppedős földút váltotta fel. Nem tudjuk, nem értjük a logikát, hová tűnt a burkolat, már ha korábban volt itt? Káromkodva csökkentettük sebességünket az ilyenkor még elviselhető 10 km/h-ra, miközben próbáltuk eltalálni a legjárhatóbb nyomvonalat.
Engem egyre jobban megviseltek ezek a burkolatlan szakaszok. Ezekhez nem erő, nem kitartás kell, hanem hatalmas türelem, s ez sajnos egyre kevésbé lett az erősségem a túra során. A lányokon is napról napra jobban érezni a feszültséget. Lent az Alaj előtt még vidáman csacsogtak egymással, de ez a teher, ez a megpróbáltatás nemcsak a testükre, hanem a lelkükre is hatalmas nyomást helyezett. De javukra legyen mondva, nem panaszkodtak emiatt. Kapcsolatuk viszont egyre jobban rányomta a bélyegét az útra, türelmetlenebbek lettek egymással, s mindketten igényt tartottak figyelmemre és támogatásomra. Nekem is nagyon sok energiámat elvitték az extrém körülmények, így ezt egyre kevésbé tudtam megadni nekik.
Közvetlenül a hágó előtt egy széles, tiszta vizű folyó keresztezte utunkat. Eljött az ebédfőzés ideje. Előkerültek a reggel vásárolt instant tésztalevesek, melyek szénhidráttartalma még egy könnyű délutáni kocogáshoz is kevés lett volna, de mi hittünk benne, hogy feljuttat majd valahogy erre a hegyre is. Más lehetőségünk aligha volt. Egy brit bringáscsapat pihent ugyanezen a helyen, ők szemből érkeztek, s biztosítottak róla, hogy a hágó után visszakapjuk majd az aszfaltot, így könnyedén le tudunk gurulni Murgabba. Étel tekintetében szó szerint a végünket jártuk, így a hajdani Szovjetunió legmagasabban fekvő városának elérése egyre nagyobb jelentőséggel bírt számunkra.
Nem is sokat lacafacáztunk, ebéd után rögtön nekivágtunk a hágónak. A folyótól 21 km alatt 570 m szintemelkedés várt ránk, ami elsőre nem tűnik túl nagy falatnak, de – tekintettel arra, hogy végig 4000 méter felett kapaszkodunk – tudtuk, .
Viszonylag gyorsan megmásztuk az első 300 métert. Csodálatosan szép idő volt, így folyamatosan az járt az eszemben, hogy . Időben jól álltunk, ételben és erőben sajnos annál kevésbé. Ám tudtam, hogy holnap biztosan meglesz Murgab, s végül arra a döntésre jutottam, hogy bűn lenne úgy hazamenni, hogy meg sem próbáltuk.
Nagyjából 4300 méteren, egy kis patak partján parkoltunk le bringáinkkal. A kiszemelt hegy ott magasodott közvetlenül az út mentén. Nem tudtam megmondani, melyik csúcs az, de gondoltam, ha felmegyünk, mindjárt kiderül. Dia úgy döntött, hogy lent marad a gépekkel, így Alizzal kettesben indultunk neki a hat kilométeresre tervezett gyalogtúrának. 4700 méterig viszonylag könnyen feljutottunk a kopár, köves oldalban. Ám itt derült ki, hogy ez még közel nem a hegy teteje. Egy sziklás, s délről igencsak meredek gerinc következett nagyjából egy kilométer hosszan, és mögötte ott magasodott az Ak-Baital csúcs. Az első ötezresünk.
Nem kellett sokáig győzködnünk egymást, gyorsan arra a megállapításra jutottunk, hogy bármit is teszünk, a legnagyobb hibát akkor követjük el, ha visszafordulunk. Így hát nekivágtunk a törmelékes, sziklatornyokkal „díszített”, néhol kicsit kitett gerincnek, mely egészen a főcsúcs alá vitt minket. Tétován kerestük a csúcsra vezető normál utat, de csak egy alig járt, s csupán szakaszokban létező ösvényt találtunk. 4800 méter körül jártunk, s ekkor még nem tudhattuk, hogy az utolsó háromszáz méter lesz az igazi feketeleves. Ösvény híján eddigi tapasztalatunk vagy inkább ösztönünk vezetett a meredek felszökellések között. Kerültük a törmelékes, csúszós részeket, ha lehet inkább másztunk, de tudtuk, ez nem egy kiépített mászóút, így nagyon kell vigyáznunk a laza, kiszakadó tömbökkel. Az Alpok agyonjárt, kiszámítható csúcsai után egy igazi sziklavadon fogadott minket. Az elmúlt hetekben némiképp már alkalmazkodtunk a négyezer körüli magassághoz, ám itt egy újabb lépcsőfokra léptünk, mely új kihívás elé állította szervezetünket. A lassú, kimért sziklamászást úgy élte meg testünk, mint egy intenzív futást. A szél egyre erősebb lett, s ha arcba kaptuk, szinte fuldokoltunk. De mentünk, csináltuk, hajtott minket a tett- és kalandvágy felfelé!
Délután öt óra előtt tíz perccel aztán végre ott álltunk, 5129 méter magasan, az Ak-Baital tetején. Hihetetlen, de megcsináltuk!
Félelmetes panoráma vett körül minket. Ötezres csúcsunk ugyanis a kisebbek közé tartozott, a környéken számos havas hatezres emelkedett. De számunkra nem ez nyújtotta most a legnagyobb élményt. A csúcsról lepillantva az emberi lét megnyilvánulásának semmilyen formáját sem tapasztaltuk. Sehol egy ház, sehol egy út, sehol egy jármű. Csak képeslapra illő hegyvonulatok sokasága terült el néma horizonton.
„Dia már biztos aggódik, ideje visszaindulnunk” – törtem meg a csúcsélmény idilli állapotát, mely egy erős, de határozott mozdulattal rántott vissza minket a valóság kőkemény talajára. Nincs mese, vissza is kell jutnunk valahogy, s az sem lesz könnyebb, mint a felmenetel. Szerencsére csak a legfelső szakaszon kellett óvatoskodni. Visszafelé kihagytuk a sziklagerincet, helyette kis kerülővel lesétáltunk az egyik völgybe, mely a „Pamir Highway”-re nyílt, így, bár hosszabb úton, de könnyebb terepen, sokkal gyorsabban haladhattunk.
Már hatot ütött az óra, mire sikerült elérnünk a türelmetlenül várakozó Diát. „Nem azt mondtátok, hogy csak ide az első csúcsra mentek?” Komolyabban belegondoltam, s máig sem tudom, hogy hihettem még ott lent, hogy az lesz az ötezres csúcs!
Sokat kivett belőlünk ez a mászás, legszívesebben elheveredtünk volna a bringáink mellett, de Dia már talpon volt, s indulást vezényelt. Megint elcsúszott köztünk az érdemi kommunikáció, ő fázott, s azt remélte, hogy mindjárt itt a hágó, s még ma le is gurulhatunk róla, de én már ekkor tudtam, hogy erről szó sem lehet. De ezt itt és most nem volt időnk megbeszélni. Ő túl türelmetlen, én pedig túl fáradt voltam hozzá. Megkaptuk az utolsó pilótakekszet, hogy egyáltalán meg tudjunk indulni, s megpróbáltuk Diát utolérni az esti fényekben játszó, közepesen meredek Ak-Baital hágón. Pillanatok alatt kiderült, hogy ez ma már nem fog menni. Aki ötezrest mászik, az nem fog nyeregben feljutni egy négyezerötszázas hágóra.
Az Ak-Baital csúcsán. Életünkben először ötezer méter felett.
